Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


vicomte
3.5/5

Posztmodern ​és minimalista prózai elemekkel dúsított, osztályharcos fantasy, amely egy vadnyugati, sínen gördülő steampunk tanácsköztársaság legendáját meséli el.
Minden elemében eléggé _weird_nek hangzik, nemdebár? És mégsem volt jó…

Bármennyire is nagyra becsülöm Miéville munkásságát és Bas-Lag bizarr világának megkreálásba fektetett hallatlan energiát, ez a könyv nagyon nem volt a szívem csücske. Egyszerűen azért, mert bár ebben a kötetben is megtalálható az előző részek összes erénye, de a korábban is zavaró momentumok itt már-már epikus szintre emelkedtek, és nem egyszer jutott eszembe, hogy bárcsak inkább képregényben olvasnám ezt a sztorit, és sajnos nem azért, mint a Perdido esetében: tudniillik mert a vizuális fantáziámat felcsigázta a szöveg burjánzóan kaotikus képi világa, hanem mert azzal legalább gyorsan végeznék…
Aminek örültem, hogy itt is találkozhatunk olyan könnyed hanyagsággal felhasznált káprázatosan egyedi ötletekkel, amelyek tizedéért örömmel adná a fél veséjét a legtöbb fantasyíró. Az eszképista karakterépítési kelléktárának teljes mellőzése is kedvemre való volt. Csöppet sem zavart, hogy a zsánerben szokatlan hátterű, jellemű és motivációjú szereplőket követhettem nyomon, akik az adott világ keretein belül reális figuraként mozgatták az eseményeket.
Ez két olyan jellemzője Miéville regényeinek, amelyek miatt számomra eddig mellbevágó és maradandó élmény volt őket olvasni, és csak azért nem lettek a kedvenceim, mert nem kedvelem, ha a történet teljesen alá van vetve a világbemutatásnak, s az pedig kimondottan irritál, ha mondanivalót próbálnak a torkomon letuszkolni. Sajnos ebben a regényben ez utóbbi hatványozott volt jelen.
Az előző két rész olvasását követően nem voltak egetverően nagy elvárásaim a cselekménnyel szemben, de, amit sztori gyanánt kaptam, annak megírására tökéletesen elég lett volna a könyv fele, még akkor is, ha figyelembe veszem az író ragaszkodását az igényes, s olykor határozottan túlbonyolított nyelvezethez. Azoknak, akik A Gyűrűk Urában halálosan unatkoztak Frodó és Samu mordori vánszorgásán, nem ajánlom ezt a könyvet, ugyanis ez sokkal vontatottabb: a szereplők a könyv első harmadában csak mennek {{a Vastanács rejtekhelye felé}} és közben még azt is megtudhatjuk – egy minimalista stílusban megírt 100+ oldalból – hogy eredetileg az ahová tartanak, hogyan is került oda. Bár az utazás során találkoznak mindenféle teremtménnyel, áthaladnak a világ legbizarrabb helyén {{a Kakotopikus Folton}} van üldözés és véres fegyveres konfliktus is, mégis szívből kívántam, hogy bárcsak odaérnének már. {{És különösen rosszul esett, hogy amikor odaértek, szinte azonnal fordultak is vissza…}}
De ez volt a kisebbik gond, végtére az Armada is egy utazás története {{igaz, hajóval, ami mindig sokkal izgalmasabb, főleg nekem, gyakori MÁV felhasználónak, mint a vonatozás}}, mert az ideológiai üzenet lólába olyan nyilvánvalóan lógott ki, ami még a soványka cselekmény értelmét is megkérdőjelezte.
Az iparosítás, a vadkapitalizmus könyörtelen játékszabályainak leképezése a trilógia steampunk-fantasy világának sarokköve volt a kezdetektől fogva, azonban a kontinenst átszelő vasút építése során olyan embertelen – a vadnyugati vasúttársaságok démonikussá torzított képét idéző – kizsákmányolás, sőt szó szerint kizsigerelés folyik, ami engem olvasóként teljesen hidegen hagyott. A regény jelenkorában zajló – hangulatában egyértelműen az I. világháborút idéző – háború, és annak embertelensége szintén nem érintett meg.
Mindkét esetben hiányzott az ok: igen gyenge magyarázat van arra, hogy miért is épül a vasút és a háború kirobbanásának oka még ennél is ingatagabb lábakon áll. Túlságosan is átlátszó volt a földi eseményekkel való párhuzam, és az írói szándék, hogy bemutassa, hogy a hatalom milyen korrupt és alávaló. Még szerencse, hogy a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” szólam helyi érdekű megfelelőjétől megkímélt minket Miéville. De van itt szamizdat folyóirat, elvtársakból álló partizán sejtek, a teljesen értelmetlen módon groteszkké alakított átformázottak, a hatalmat minden körülmények között kiszolgáló kiapadhatatlan mennyiségű verőember/karhatalmista, és bár a pozitív szereplők nem makulátlanok, de a negatívak olyan egysíkúan voltak ábrázolva, olyan értelmezhetetlen volt a motivációjuk, ami bennem az 50 éve írt agit-prop regények hangulatát idézte.

Ezek után, mégis kinek ajánlanám ezt a könyvet? Kizárólag azoknak, akik olvasták és élvezték az Új-Crobuzon trilógia előző részeit, és nem önti el az agyukat a vér a túl nyilvánvaló szélsőbalos ideológiától. De arra ők is készüljenek fel lelkileg, hogy ebben a kötetben bizony még kevesebb hagyományos értelemben vett történettel kedveskedik az író, és szénpormocskos küzdelem lesz végigolvasni ezt az ötszáz oldalon keresztül füstöt okádva vonszolódó – szerintem a befejezésével kimondottan vakvágányra futó – regényt.


ViraMors
2.5/5

A ​Vastanács számukra az ígéret helye.

Ez a lehető legnevetségesebb körutazás, végig az egész földrészen, és aztán vissza, valami rettenetes útvonalat követve.

Nem tudom, mit fűzhetnék hozzá a két idézethez. A Vastanács számomra egy be nem váltott ígéret. Lehetett volna agyzsibbasztóan sziporkázó, mint a Perdido vagy lassú, de a világot az utolsó elképesztő szögig kibontó utazás, mint az Armada. Mondjuk az utóbbival is rendesen küzdöttem, de inkább csak nehéz volt befogadni, nem dühített fel, mint a vastanács…
Itt-ott megcsillant egy-egy apró gyöngyszem a világból. A sötétből és időből gyúrt gólemek, a Kakotopikus Folt, a valóságot megbontó sisak… De ezek mind csak mellékesen vannak jelen, miközben a szereplők mennek, jönnek, odaérnek, visszajönnek, vonatoznak, lázadoznak, mindezt saját farkát kergető kutyaként fárasztóan és kaotikusan.
Kár érte.


pat
3.5/5

Azzal ​az elvárással kezdtem neki, hogy hosszú lesz, pokolian túlírt, barokkos, öncélú, meg akarom majd fojtani magam a harmadánál, de a csodás ötletek miatt végig fogom magam küzdeni rajta.
Ehhez képest azt tapasztaltam olvasás közben, hogy hosszú, pokolian túlírt, barokkos, öncélú, meg akartam fojtani magam a harmadánál, de a csodás ötletek miatt végigküzdöttem magam rajta.
Hozzátenném még, mint új tapasztalatot, hogy nagyjából annyira tud bevonni a regény érzelmileg, mint a Kommunista kiáltvány. Vagy A tőke, mondjuk.

De hát, ilyen ez a Mieville, így szeretjük, micsinájjak. (Az első felét egyébként kifejezetten élveztem, mondogattam is magamnak, hogy végre belenőttem a Mieville-i prózába, ami amúgy a fantasy Súlyszivárványa, de aztán kiderült, hogy ja még nem, bocs.)

A fordítás egész korrekt, a borítót nem szerettem, hiányoltam egy térképet, egy pici kör korrektúra még elfért volna, de összességében nem gáz a kiadvány.


Morpheus
4.5/5

Ezzel ​a történettel meggyőzött az író, hogy tud írni olyan történetet ebben a világban, amelyik tényleg tetszik, nem volt túlírva, mindkét szálat körülbelül egyformán szívesen olvastam, a főszereplők szerethetők voltak, a cselekmény – kb. ahogy a vonat ebben a történetben, de – haladt, maga a téma – a forradalom azért, hogy végre egyenlő(bb) legyen egy társadalom – is a szívem csücske*, a hétköznapi és nem hétköznapi hősök, a szeretet, az önfeláldozás, kis LMBTQ, de persze az önzés, a bosszú, az idegengyűlölet és a kegyetlenség megfelelő egyensúlyban van. A végére azért más befejezést gondoltam, de elfogadható volt így is. Csak így tovább!
*Van aki a marxi víziót látja bele, de számomra inkább Bakunyint idézte fel!


zamil
2.5/5

Nagyon ​szenvedtem vele, főleg az elején. Voltak benne részek amiknél már nagyon vártam, hogy tovább lépjünk. A könyv azon részei tetszettek mikor Új-Crobuzonban játszódott a cselekmény. Miéville már az előző részeknél is bebizonyította számomra, hogy tele van jobbnál, jobb ötletekkel, de valahogy a cselekménnyel van hadilábon, na itt sem változott a helyzet. Talán annyit, hogy itt az író valahol beleépítette, saját politikai ideológiáját, és ettől még elborultabb lett a történet. Amit még most se tudok, hogy nekem pozitívum volt vagy sem.
Végül is működött a történet, bár lehet ez “nyugaton” jobban hatott mint nálunk és tőlünk keletre.
Végezetül nem bántam meg, hogy elolvastam, mert igazán egyedi írót ismertem meg, de arra rájöttem, hogy nem vagyok mindenevő, van egy határ amit meg tudok emészteni, és ez a regény igen a határon billeg.


pinter_bence
4.0/5

“A ​regény ugyanolyan gyönyörű, kimerítő leírásokkal operáló ötletorgia, mint Miéville összes többi regénye: csak a Vastanács mozgását annyiszor és annyiféleképp írja le a szerző, hogy belegebedünk. Az eddigi könyvekben sem látott módon furcsa, rémisztő szörnyek bukkannak fel (tíz oldalanként legalább egy), miközben a történet szépen lassan, de egy vonat állhatatosságával zakatolgat és bontakozik ki. A regény első harmadánál mondjuk hirtelen megállunk, hogy a szerző hosszú visszaemlékezésben mesélje el, mi a fene is az a Vastanács – ez kicsit megakasztja a cselekményt, ami egyébként összességében jó fordulatokkal operál, bár ezek csak egészen a végén fizetődnek ki.

Ez talán a legpolitikusabb kötet, amit a szerzőtől magyarul olvashattunk: China Miéville sosem rejtette véka alá baloldali nézeteit, minden regényében jelen van valamilyen formában az elnyomott osztályok harca, de ez a regény erre van kihegyezve. A saját sorsukat kezükbe vevő munkások küzdelme, az „újraformálás” során szörnyekké változtatott emberek felszabadítása a főmotívum, az elnyomó rendszer elleni küzdelem az igazi alany ebben a történetben, az ennek testet adó szereplők drámája tulajdonképpen el is törpül a politikai mondanivaló mellett. (…)

A Vastanács talán nem az a könyv, amit szívesen egy Miéville-szűz kezébe adnék, de a rajongók nem fognak csalódni. Azt pedig csak remélni merem, hogy ezzel nem ér véget a szerző hazai története: kiadásra vár még két novelláskötet mellett a fontos díjakat begyűjtő krimi-fantasy, a The City and the City; idén pedig új kötettel is jelentkezik a szerző."

Bővebben:
http://sci-fi.mandiner.hu/cikk/20160511_szaz_vasutat_ezeret_china_mieville_vastanacs


Szentinel
2.5/5

Minden ​adta volna magát egy jó regényhez. Ehhez képest a Vastanács épp az ellentmondások ékespéldájaként zárta (remélem) a ciklust. Vannak benne forradalmak, lövöldözések, a világ még mindig tele van furcsa lényekkel és ötletzáporral. Azonban a cselekmény még nyúlfarknyibb, mint eddig, Miéville kapitalizmus-kritikája és balos ideológiái jobban érezhetők, és bár erőteljesen próbálkozik az író pergőssé és összetetté tenni a történetet és a szereplőket élettel feltölteni, megmarad próbálkozásnak. Egy be nem teljesített ígéretnek.

A történet évekkel az Armada és a Perdido után veszi fel fonalat, és egy vasútépítésről indítja a forradalmat, de csak később tudjuk meg a részleteit. A történet elején megismerjük Judah Low-t (Júda Löw ben Bacalél miévillesített verzóját), a gólemmestert, Cuttert, a homoszexuális szeretőjét és még pár figurát, akik a Vastranácsot keresik. Egy másik szálon pedig az Új-Crobuzonban kialakuló, szamizdat kiadványokkal teli belső lázadás légkörébe kapunk betekintést Orin keresztül, aki maga is szeretne részese lenni a felkelésnek. Mintaképei között megtalálhatjuk az időközben szimbólummá vált Félfohászos Jack-et is, akit az első kötet végén láthattak először az olvasók. Az indulatok elszabadulnak minden téren, a nép megelégeli a Tesh város ellen vívott háborút, és megkezdődik a forradalom.

Amit korábban írtam, mely szerint Miéville Peridója csak egyszer ellőhető és megismételhetetlen, értelmet nyert ezzel a könyvvel. Annyira, hogy szerintem mindenki, aki lepontozta ezt a könyvet (beleértve magamat is), rosszul mérte fel a Vatanácsot. A Vastanács már nem egy barokkosra megírt weord fiction kalandregény, mely hol steampunk, hol western, hol horror, hol kalózregény. Nem. A Vastanács Miéville saját kommunista kiáltványa, melyet egy fantasy világba helyezett, és csak azért tűnik ennyire izzadtságszagúnak az egész elbeszélés, mert valóban az. Alibiként van jelen, hogy Miéville átadhassa nekünk saját marxizmusát. Nem hiába éreztem úgy, hogy a könyv legerősebb pontjai azok, ahol felbukkannak a filozófiai mélységek. Miéville ezeknél volt igazán elemében, mert alapból ezeket szerette volna megírni és átadni. És biztos vagyok benne, hogy imádtam volna a könyvet, ha fogékony vagyok ezekre a nézetekre. De nem. Én egy harmadik Bas-Lagot akartam, ahogy gondolom Miéville kiadója is. Megkaptuk, és az értékeléseken látszik, mennyire volt ez sikeres ötlet. Tehát a Vastanács már nem igazi kalandregény, hiába próbál az lenni. A Vastanács Miéville saját értekezése a marxizmusról, Bas-Lag világában. Egy ilyen könyvre pedig, szerintem, nem sokan kíváncsiak.

A Vastanács a 2018-as olvasmányaim közül messze a legnagyobb csalódás. Tudtam, hogy nehezebb lesz olvasni, mint a korábbi két kötetet, de arra nem számítottam, hogy szó szerint fejfájást fog okozni ez a könyv. Az utolsó kétszáz oldalon tényleg kezdtem elveszíteni a türelmemet, és gyakran oldalakat ugrottam át, annyira nem kötött le semmi, amit a papíron olvastam. A könyvet őszintén tudom ajánlani mindenkinek, aki mazochista. Ha az a szerencse ért téged, hogy olvastad a Perdidót és az Armadát, akkor ott állj is meg. Erre a kötetre már nincs szükséged.


Geeeez!!! ​Hogy képes valaki, akinek ennyire hiperaktív a fantáziája, ennyire unalmas, már-már élvezhetetlen könyvet összehozni?
Csak úgy röpködnek a lehetőségek, gellert kapnak mindenen, de pont, mint az egyszeri birodalmi rohamosztagos (Reg.T.M.), egy sem talál el semmit! A rajongók, különösen az elvakultak, most nyilván elindulnak a kiegyenesített kaszákért, de az élet kegyetlen és kemény, mint az orosz tél.
Ez a könyv olyan, mint a legtökéletesebb szerszám, amit a lehető legalkalmatlanabb módon használnak munkára. Éppen ezért, szívem szerint mínusz 5 csillagot adtam volna, de ehhez hozzá kell adnom hat és fél csillagot az elképesztően gazdag és beteg fantáziája miatt. Az eredmény így lett másfél.
Csak véresszájú rajongóknak ajánlom.


Valahányszor ​megjelenik akár angolul, akár magyarul a brit irodalom egyik nagy határátlépőjének valamilyen munkája, azonnal számolgatni kezdem a pénzemet, és azt figyelem, hogy a Pan Books által gondozott, általam gyűjtött kiadás mikor fog forgalomba kerülni.

Három éve, barátom közvetett biztatására ismerkedtem meg China Miéville-lel és a Perdido pályaudvar, végállomással. Azóta pedig kisebb-nagyobb kihagyással folyamatosan olvasom regényeit, novelláit. Leginkább ezt az oldalát ismerem és követem, mert nemcsak író, hanem marxista irodalomkritikus is. Semmi sem kerüli el a figyelmét, legyen az politikai, művészeti vagy gazdasági esemény, Miéville a nemzetközi kapcsolatok doktoraként igyekszik mindent összefüggéseiben vizsgálni.

Folytatás >>> http://www.prozanostra.com/iras/az-ero-veluk-van-china-mieville-vastanacs


Dávidmoly
3.0/5

A ​Vastanács messze a leggyengébb Miéville #eddig általam olvasott# könyvei közül (de a Bas-Lag-trilógiából biztosan). Oké, most, hogy túl vagyunk a nehezén, túrjunk egy kicsit jobban bele.

Amiben Miéville (még mindig) jó: a fantasztikusan elborult és elborultan fantasztikus ötletek, valamint az organikus városábrázolás. Más szerzők sok kötetes ciklusokat (de legalábbis teljes regényeket) alapoznak olyan ötletekre, amiket ő csak úgy mellékesen odavet (hahó, gólembox és lassúszobrászat, rólatok van szó!). Új-Crobuzon [spoiler]és a Vastanács[/spoiler] pedig #szinte# élőlény, saját belső működéssel és az egészet az utolsó rozsdafoltos tégláig átható, szerves élettel: egyetlen lélegző, táplálkozó, ürítő, vadászó, lázbeteg [spoiler](a forradalom)[/spoiler] és szaporodó [spoiler](a Vastanács)[/spoiler] organizmus. Ebben még mindig Miéville a legjobb, és ezek a részek működnek is,
És sok más olvasóval ellentétben nekem annyira nem tűnt agyatlan szélbalos propagandának se, annál azért árnyaltabban ábrázolta a felmerülő társadalmi konfliktusokat.

Viszont amiben Miéville eddig nem volt jó, az most se megy neki: karakterek, cselekmény, olvashatóság. Pluszban az ötletekből is kevesebb van, mint szokott, és ami van, helyenként azzal is át esik a ménes túloldalára; másrészt pedig rendszeresen nem fejti ki rendesen az ötletekben rejlő lehetőséget. Egyáltalán nem véletlen, hogy egy hétig küzdöttem a kötet végigolvasásával (és van még egy dolog, de azt majd a végén).
Szívesen mondanék valami jót a karakterekről, de Miéville nem tette meg azt a szívességet, hogy írjon ilyeneket a regénybe. Van egy csomó fel-alátébláboló, idegesítő és/vagy ellenszenves született vesztes, akik céltalanul verődnek ide-oda – nos, ők lennének a főszereplők… Jó, nem akarok igazságtalan lenni: a Vastanács zsebforradalmárai nem annyira taszítóak, mint az [[https://moly.hu/konyvek/china-mieville-armada-i-ii|Armada]] női főszereplője, de mondjuk nem igazán bírt érdekelni, hogy mi van velük. És ez nem jó.
Cselekmény, hát az van, de részben a fura szerkezet (száz oldal után jön százötven oldal visszaemlékezés), részben a rettenetes, felfoghatatlan, tényleg rohadtul idegesítő és felesleges vontatottság* miatt csak helyenként (jellemzően akkor, amikor Új-Crobuzonban jártunk) tudott bevonni – magával ragadni pedig pontosan nullaszor. Van három történetszál ([spoiler]háború Tesh-sel, belső szervezkedések, a Vastanács utáni kajtatás[/spoiler]), amelyek érdekessége a felsorolásban elfoglalt helyükkel azonos, ám a rájuk szánt terjedelem fordított, azaz legkevesebbet a legizgalmasabbról tudjuk meg, és a legérdektelenebb szállal töltjük a legtöbb oldalt. Ez se túl szerencsés.
És ott van még a szerkezet mellett a stílus. Már a [[https://moly.hu/konyvek/china-mieville-perdido-palyaudvar-vegallomas-i-ii|Perdido pályaudvar, végállomás]] is olyan barokkosan burjánzó szövegszörny volt, ami komolyan próbára tette az olvasó türelmét és kitartását, de a későbbi regényeiben ez #sokat# lényegesen javult. A Vastanács ebből a szempontból #visszatérés az alapokhoz# visszaesés: a szöveg olyan nehézkes, hogy az olvasó is úgy érzi, mintha [spoiler]vonatsíneket fektetne olvasás közben[/spoiler]. Nem viccelek: hétfőn inkább elmentem edzeni, minthogy tovább olvassam a könyvet, annyira lefárasztott…

És ígértem még egy nehezítő tényezőt, amit azért hagytam a végére, mert Miéville-nek ehhez semmi köze. Ez pedig a szöveggondozás, pontosabban annak a hiányosságai. Persze lehet, hogy csak azért, mert a regény kevéssé kötött le, de bántó mennyiségű hibát szúrtam ki olvasás közben, értelmetlen mondatoktól elkezdve rosszul toldalékolt szavakon át hibásan egyeztetett igékig.
A borító egy tipográfiai lidércnyomás, ami úgy néz ki, mintha Paintbe dobták volna össze egy félóra alatt – cserébe legalább a rajta lévő vonat jól néz ki [spoiler]bár az egyértelműnek tűnik, hogy a grafikus nem olvasta a regényt, csak meséltek neki róla[/spoiler].

Összegzés: a Vastanács nem rossz, de nem is jó. Miéville-től egyértelműen magasabb színvonalat várok el. Oké, ez egy (viszonylag) régi regénye, iktattuk. Három vonat az ötből.

*: ha meghúznák a felére (kidobálva elsősorban az idegtépő és értelmetlen tötymörgéseket), akkor nagyjából háromszor ilyen jó lehetne a regény


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

88.0
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók