Éhség

Virginia Woolf - A ​hullámok
A _Hullámok_ ​Virginia Woolfnak, a huszadik századi regény nagy angol kísérletezőjének hatodik regénye. 1931-ben jelent meg először, és nyomban a legvégletesebben ellentétes kritikai ítéletek kereszttüzébe került. Nem véletlenül - hiszen a szerző legmerészebb (és éppen ezért legjellemzőbb) kísérlete a regényformával. Olyannyira, hogy akár regény terjedelmű prózakölteménynek is nevezhetnénk, vagy ha úgy tetszik, hat különböző tudattartalomra komponált zeneműnek. A könyvnek hat szereplője van - hat belső monológot hallunk. Ezek a monológok olykor érintik egymást, egymáshoz szólnak, de jobbára egymás mellett haladnak - a mű egységét, folyamatát kontrasztjuk és váltakozásuk ritmusa teremti meg, illetve az az összefoglaló metafora, amely megjelenik a váltakozó monológokat nagyobb egységekre - mintegy tételekre - tagoló természetleírásokban, de áthatja a szöveg egészét is, és az idő és az élet múlásának felidézésével objektív keretbe foglalja a tudattartalmak szólamainak szövedékét. Virginia Woolf felfogásában az individuum benyomások összessége: azok a benyomások, melyek saját tudatát érik, és azok, melyeket ő kelt másokban. Egy személyiség sohasem ismerhető meg pusztán saját tudatvilágának feltárulásából, személyiségének része az is, ami belőle mások tudatában él. A két kép kontrasztja döbbent rá az egyén valódi mivoltára. A regény hat szereplőjének monológjai hatszorosan megsokszorozva tárják fel az egyes alakok személyiségét. De a szereplők nem csupán jellegzetes szűrői a világ benyomástömkelegének. Mindegyikük egy-egy magányos erőfeszítés is: megtalálni a jelentést, az érvényes mintát ebben az örökös hullámmozgásban. Ezek a próbálkozások és lehetőségek végül is eggyé fonódnak össze Bernardnak, a könyv író szereplőjének a szólamában. Az ő utolsó nagy monológjában a többi szereplő is új életre kel, az eddig töredékeiben látott kép nagyobb távlatból összeáll, olyasféleképpen, mint József Attilának a formaművészetre vonatkozó hasonlatában a táj, melyet a szerpentinen fölfelé haladva csak szeleteiben látunk, minden szeletet újra meg újra, egyre magasabbról, amíg aztán a már ismert részletek a csúcsról egységbe és ezzel új képbe nem rendeződnek. Joyce _Ulysses_-ének új kiadása és Hermann Broch műve, a _Vergilius halála_ után a _Hullámok_ megjelenése újabb állomás a huszadik századi széppróza egyik nagy vonulatának magyarországi bemutatásában.

Sylvia Plath - Az ​üvegbura
A ​tragikusan fiatalon, harmincévesen elhunyt Sylvia Plath (1932-1963) Az üvegbúra című, javarészt önéletrajzi ihletésű, de fiktív részleteket is tartalmazó regényében egy rendkívül tehetséges, ám súlyos pszichés problémákkal küszködő amerikai egyetemista lány - Esther Greenwood - portréját festi meg. Bár első pillantásra Esther a sors kegyeltjének tűnik (nemcsak hogy remek iskolába járhat, de lehetőséget kap arra is, hogy egy hónapig gyakornokként dolgozhasson egy híres New York-i divatlapnál), valójában egyre csak vergődik, fuldoklik az őt körülvevő világ "üvegbúrája" alatt. A depressziója és öngyilkossági kísérlete miatt egy ideig elmegyógyintézetben kezelt (egyebek között elektrosokk-terápiának is alávetett) fiatal lány végül elindul a gyógyulás útján - nem úgy, mint az Esther történetét megíró Sylvia Plath, aki Az üvegbúra megjelenésének évében lett öngyilkos.

Ivo Andrić - Híd ​a Drinán
A ​Nobel-díjas író világhírű regénye négy évszázad életét pergeti le előttünk, mialatt izgalmas, megrendítő, csodálatos események követik egymást. A regény Bosznia egyik festői kisvárosában, a Drina partján, az égbe szökő hegyek tövében épült Visegrádban játszódik, középpontjában azzal a mestermívű híddal, amely a Drina két partját összeköti. A híd keletkezésének és életének mozzanatai fogják keretbe az eseményeket, a történelem helyi színjátékait, emberi sorsok tragikus és derűs alakulását. A 16. század elejétől, a híd építésétől kezdve 1914-ig a híd felrobbantásáig ismerjük meg Szerbia és Bosznia népeinek, az ott élő családoknak, embereknek az életét. A négy évszázad folyamán nemzedékek váltják egymást, melyek új gondolatok, érzelmek, eszmények, törekvések hordozói. Minden változik, csak a híd örök, és az alatta zúgó, sebes folyó. Népek tarka kavargása ez: szerbek, törökök, osztrákok, magyarok, zsidók sorsa kapcsolódik egybe itt, a Drina mentén, a híd mellett kisvárosban, a hídon, s az író ennek a sokszínű emberi közösségnek életét ábrázolja páratlanul sokoldalú, művészi átéléssel, megértő emberséggel, bölcs filozófiával.

J. R. R. Tolkien - A ​hobbit
Ha ​megmozgatják a fantáziádat az oda és vissza történő utazások, amelyek kivezetnek a kényelmes nyugati világból, a Vadon szegélyén túlra, és érdekel egy egyszerű (némi bölcsességgel, némi bátorsággal és jelentős szerencsével megáldott) hős, akkor ez a könyv tetszeni fog, mivel épp egy ilyen út és utazó leírása található benne. A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közti réges-régi időkben játszódik, mikor még állott a híres Bakacsinerdő, és a hegyek veszéllyel voltak tele. Az egyszerű kalandozó útját követve útközben megtudhatsz (ahogy ő is megtudott) - ha még nem ismernéd mindezeket a dolgokat - egyet s mást a trollokról, koboldokról, törpökről és tündékről, s bepillantást nyerhetsz egy elhanyagolt, de lényeges időszak történelmébe és eseményeibe. Mert Zsákos Bilbó úr számos jelentős személynél járt; beszélt a sárkánnyal, a hatalmas Smauggal; és akaratán kívül jelen volt az Öt Sereg Csatájánál. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel ő egy hobbit. A hobbitok fölött a történelem és a legendák mind ez idáig átsiklottak, talán mert rendszerint többre tartják a kényelmet, mint az izgalmakat. Ez a személyes visszaemlékezések alapján készült beszámoló, amely Zsákos úr egyébként csendes életének egy izgalmas évét írja le, azonban képet adhat erről a becses népről, akik (úgy mondják) manapság megfogyatkoztak. Mert nem szeretik a zajt.

James Joyce - Ulysses
Az ​Ulysses, mint maga a szerző mondja: minden. Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, vagy rendszertelen rendezettségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog; felidéz átélt, olvasott, hallott gondolatokat és képzeteket, aztán eltűnik, de nem nyomtalanul, mert újra feltűnik, mint szín vagy részlet, vagy ha szín és részlet volt, mint mozgató erő vagy központi probléma. (Hamvas Béla, 1930) Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész. (Szerb Antal, 1941) Noha Joyce megszállottja a reklám-közhelyekből, handlékból és szirupos érzelgésből összeragadt Dublin városának, érdeklődése mégis egyetemes: az egész világ, az egész és örök ember érdekli, nem egyetlen osztály, vagy egyetlen korszak. Teljesen különbözik a századforduló naturalizmusától abban is, hogy műve tele van forma-játékkal: minden fejezet más és más kompozíciós ötlettel dolgozik: van dráma és van egy szuszra leírt belső monológ, van viktoriánus-érzelmes stílus-paródia, és van egy óriás katekizmus – műve realitás-tartalma így sokkal, de sokkal inkább érvényesül, mintha egyenletes regényformába öntötte volna. (Szentkuthy Miklós, 1947) Joyce művében az európai kultúra abban a pillanatban látható, amikor irtózatos robajjal hullik, omlik szerteszét, s csak a törmelékek, a romok utalnak arra, hogy mindez valaha, ha egyáltalán, egységes egészként működött. Thomas Mann a zárt forma, James Joyce a nyitott forma apostola. Thomas Mann a hit mitikusa, s ezért olyan komoly, James Joyce a hitetlenség mitikusa, s ezért olyan derűs. (Nádas Péter, 1978/2000) Ő akkor semmihez se kapcsolódva hirtelen azt mondta: „Tudod, mit szerzek, András fiam?” A magas ember fölvonta magát. „No?” „Egy hatalmas James Joyce-képet. – És aztán úgy, ahogy Marci úr a bajuszt mutatja: – Vumm! Az egész szobafalra!" (Esterházy Péter, 1979) Az új magyar kiadás szövegében is új: Szentkuthy Miklós fordítását a Magyar James Joyce Műhely tagjai, Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, és Szolláth Dávid dolgozták át. Az utószót Kappanyos András írta.

De Sade márki - Justine, ​avagy az erény meghurcoltatása
De ​Sade. A XX. századig nemigen illett beszélni róla. Stendhal és Baudelaire csak titokban lelkesedett érte, jóllehet utóbbinál egyértelműen kimutatható a hatása. A szürrealisták, főleg Breton hozták divatba, Apollinaire rajongott érte, s Bataille illesztette be művét az avantgard irodalomba. Az egyébként oly finnyás ízlésű Flaubert csodálatos filozófusnak nevezte, Camus egész fejezetet szentelt neki "Lázadó ember" című esszékötetében, az 1960-as évektől kezdve pedig a francia irodalom egyik legvitatottabb, központi alakja lett. Ki volt ez az ember, akinek a nevéből a szadizmus szó keletkezett, aki élete nagy részét börtönben töltötte, s akit mind a mai napig valami borzongató homály övez? Egy biztos: ő volt az, aki felfedezte, hogy a nemiség korántsem olyan idilli, mint azt akkoriban gondolni illett, rájött, hogy sötét ösztönök kapcsolódnak hozzá, sőt Freudot jó száz évvel megelőzve megsejtette, hogy a nemiség behálózza az ember valamennyi tevékenységét, belejátszik minden cselekedetébe. Sade nagysága a tagadásban van: gyilkos iróniával kezd ki minden morális kategóriát. Filozófiája ellene van minden olyan társadalmi rendszernek, mely korlátozza az egyént. Szinte valamennyi írásában az egyéni ösztönök létjogosultsága mellett tör lándzsát, az elfojtott vágyak kiélésének szükségességét hangoztatja. Justine című regényét sajátos kettősség teszi izgalmassá: az ájtatoskodó, bigott, álszent előadásmód és a mélyén izzó engesztelhetetlen gyűlölet, Justine szemforgató sopánkodása és a háttérben vigyorgó szerző sátáni káröröme. Ez emeli ezt a kis filozófiai mesét a XVIII. század remekművei sorába, Voltaire Candide-ja, Laclos Veszedelmes viszonyokja mellé.

De Sade márki - Szodoma ​százhúsz napja
Marquis ​de Sade több mint két évszázaddal ezelőtt írta híres-híredt könyvét, mely magyar nyelven most jelenik meg először. Egy előkelő társaság négy hónapját jeleníti meg: ezen a százhúsz napon régi történetek elmesélésével és a gyakorlatban is a legkülönfélébb perverzióknak élnek. Sade márki fantáziája ebben a műben olyannyira rájárt a szexuális és egyéb perverziókra, hogy az utókor az ő nevéből képezte a - történelemmel egyébként egyidős - "szadizmus" fogalmát. Ezt a könyvet tehát csak azoknak a felőtt olvasóknak ajánljuk, akik pornográf tartalmától és durvaságától el tudnak vonakoztatni, s meglátják benne a rokokó világ túláradó szexuális fantáziáját.

Anthony Burgess - Gépnarancs
A ​Gépnarancs 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb. Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén. Az ő egyszerre taszító és vonzó személyiségén keresztül kapunk képet az alattvalóira gondolattalan, gépies konformitást kényszerítő Államról, amely a fiatalok számára életformává vált erőszak visszaszorítására az "agymosástól" sem riad vissza - holott ez az erőszak paradox módon már a méltóság megőrzésének egyetlen eszköze, amikor az állati ösztönöknek kell eluralkodniuk a tudaton, hogy az ember legalább az embertelenségben ember maradhasson.

Choderlos de Laclos - Veszedelmes ​viszonyok
Ez ​a regény a francia forradalom előtt hét évvel látott napvilágot, és mint kortársai írják "vészt hirdetve jelent meg a XVIII. század végének vérbe borult égboltján". Akiknek szólt, értettek a szóból. A könyvet évszázadokig kísérte az arisztokrácia bosszúja, kiadását sokáig tiltották, árusításáért büntetést osztottak. Laclos az arisztokrácia erkölcstelen életét vette célba, s bár tollát elsősorban a felháborodás vezette, olyan írói eszközöket és módszereket alkalmazott, hogy az írásból remekmű született. A francia irodalom e világhírű alkotása Örkény István kitűnő fordításában jelenik meg.

Louis-Ferdinand Céline - Utazás ​az éjszaka mélyére
Ez ​a könyv egy nagyon elhagyatott, minden viharnak kitett ember kalandozása szerte a világban és egy város homályos sikátoraiban. A szegény hős útközben sokat átkozódik. Ne kárhoztassuk ezért. Minden kifakadása jobban fáj neki, mint azoknak, akikre vonatkozik. Furcsa sündisznó, akinek a tüskéi az eleven szívét marcangolják. Mélyen francia könyv ez, egy elkallódott, félrecsúszott franciáról szóló könyv, amilyen százezerszám szaladgál Párizs aszfaltján. (Hevesi András)

Orhan Pamuk - Az ​új élet
"Egy ​napon elolvastam egy könyvet, és ettől az egész életem megváltozott. ...láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt; láttam mindent, amit már ismertem, és mindent, amit még nem... Mindaz, amit addig tanultam, minden, amiben addig hittem, megszűnt érték lenni... de azért csak folytattam az olvasást, mert minél inkább előrehaladtam a könyvben, annál jobban megértettem, hogy olyan útra tévedtem, ahonnan nem lehet visszafordulni." Oszmant, az ifjú narrátort egészen felkavarja ez a titokzatos olvasmány. Évekig bolyong Törökországban, bejárja a legelhagyatottabb helyeket, s mindvégig ugyanaz az őrült szerelem és remény hajtja. Különös kalandokon át vezet az útja egészen addig a napig, amíg meg nem érti, hogy az új világ, amelyre oly igen vágyik, talán nem is egyéb, mint maga a fényes halál... Az elképesztő fordulatokban gazdag, nyugat-európai hagyományokra épülő, finom humorú misztikus regény eleven és valósághű képet fest a keletről, a mai Törökország életéről, belső viszonyairól. A mágikus realizmus kiemelkedő keleti képviselőjeként ismert Orhan Pamuk művei közül ez a második, amely megjelenik magyarul. A fehér kastély szintén az Ulpius-ház gondozásában látott napvilágot. Pamuk könyveit eddig huszonnégy nyelvre fordították le, legjelesebb kritikusai - köztük John Updike - García Márquezhez, Kafkához, Borgeshez, Ecóhoz, Italo Calvinóhoz, Virginia Woolfhoz, Faulknerhez, sőt, még Prousthoz is hasonlították.

Italo Calvino - Ha ​egy téli éjszakán egy utazó
Nyájas ​Olvasó! Új regényének első mondatával így szólít meg téged a szerző, Italo Calvino: "Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó-t kezded éppen olvasni..-." Kényelmesen elhelyezkedsz tehát, és olvasnád... De jaj, a mese megszakad: s aztán valami baj az újabb kötettel is van, amit hibás példányod helyett a könyvesboltan kapsz. Nyomozásba fogsz hát, nyájas Olvasó. Kíváncsi vagy a mesére. Amikor azonban a mese fordulóponthoz ér, valami mindig történik. A könyv elvész, ellopják, elkobozzák, műanyagba öntik, gépbe táplálják, szavakra bontják, betiltják, megsemmisítik, bezúzzák... Még szerencse, hogy nyomozásod roppantul regényesnek bizonyul. Egyre újabb és újabb kalandokba botlasz: beleszeretsz az Olvasónőbe, együtt nyomoztok, el-elváltok, majd ismét találkoznak az útjaitok... Tíz regény végül is megmarad izgalmas torzónak. A tizenegyediket - a sajátodat - fejezd be te, nyájas Olvasó.

Toni Morrison - Nagyonkék
A ​ Nagyonkék, a szeretetet és a szeretethiányt egyaránt kísérő fájdalom, a varázslatos meseszövés és az örvénylő költői fantázia remekműve. A szerző szülővárosában, az ohiói Lorainben játszódó történet egy áldozattá váló tizenegy éves fekete kislány, Pecola Breedlove sorsát beszéli el. Pecola azért imádkozik, hogy kék szeme legyen, mert így ő is éppolyan szép és szeretetre méltó lesz, mint a sok-sok szőke, kék szemű, filmvászonra illő fehér amerikai kislány. 1941 baljós őszén, amikor a városka kertjeiben nem bújik elő a bársonyvirág, Pecola élete sem tud szárba szökkenni; fájdalmas és borzalmas pusztítással járó fordulatot vesz. Hogy tölti ki egy gyerek szívét a félelem és a magány? Hogyan lesz tragédia abból, hogy egy vágy beteljesül; erről szól a Nagyonkék, Toni Morrison és egyben az amerikai irodalom egyik kiemelkedő alkotása.

Romain Gary - A ​virradat ígérete
"Fognak ​ők még csodálkozni. Egyszer majd aranybetűkkel lesz bevésve a neved az iskola minden falába. Holnap bemegyek, és felolvasom nekik a legutóbbi verseidet. Színésznő voltam, nagy színésznő, tudok verset szavalni. Te leszel az új D'Annunzio! Az új Victor Hugo! Nobel-díjat fogsz kapni" - suttogta a kisfiú fülébe a büszke anya, és a kisfiút ez a félelmetes erejű anyai akarás hajtotta egy életen át munkára, kalandra, veszélyről veszélyre. A koravén Romuska nem veszi komolyan anyja áradozásait, egészen addig, amíg szembesülnie nem kell azzal, hogy támasza, egyetlen rajongója súlyos beteg, és lehet, hogy már nem éri meg, hogy fiát hősként ünnepelje a világ. Rádöbben, hogy ennek a fantasztikus, különc asszonynak, aki minden áldozatot meghozott azért, hogy egy idegen országban egyedül felnevelje "tatár-zsidó fiát", nem szabad úgy meghalnia, hogy ő cserbenhagyja. És elkezdődik a drámai versenyfutás az idővel. Ebben a legkevésbé sem szokványos (mert a puszta tényekhez csak hézagosan ragaszkodó) életrajzban Romain Gary élete első negyven évéről számol be, arról, hogy végül sikerült valóra váltania anyja álmait, hitt a hitében, és összehozta az író-pilóta-diplomata hármas karriert, így próbálva meghálálni az anyai szeretetnek azt a hallatlan özönét és áldását, amely végigkísérte ifjúkorát. A virradat ígérete a francia olvasók és kritikusok szerint Romain Gary (Émile Ajar) egyik legjobb regénye. A nagy sikerű Előttem az élet (amelynek Magyarországon az elmúlt 35 évben számos kiadása volt) voltaképpen A virradat ígérete "remake-je", tükörregénye. Ideje hát, hogy végre az „eredeti változat” is megjelenjen. "Azt hiszem, ennél szebben még aligha írták meg az önző-önzetlen, erőszakosan odaadó, méregből s mézből összeszűrt anyai szeretet krónikáját." Szőllősy Klára

Knut Hamsun - Áldott ​anyaföld
Minden ​idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk a ebben a kötetben. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről.

J. D. Salinger - Zabhegyező
A ​regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteket egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el. Salinger regénye nemcsak a kamaszlélek kitűnő, hiteles rajza, hanem a társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcának is szimbóluma.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - A ​Karamazov testvérek
Akárcsak ​a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb - s egész életművét betetőző - alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. "A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát - írja a mű alapeszméjéről Sőtér István -, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket."

David Mitchell - Felhőatlasz
MINDEN ​ÖSSZEFÜGG Egy zaklatott életű ifjú zeneszerző az ihlet pillanatában ráérez az örökkévalóságra. Sorsszerű viszonyok, cinikus érzelmek és látnoki szerelmek motívumaiból hat történet rajzolódik ki, melyek mindegyike túlmutat önmagán – egy leírhatatlan harmónia felé. Ez az átkozottul tökéletes összhang szólal meg a Felhőatlasz olvasóiban. David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. De ki irányítja sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltból, az előző életekből, vagy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat? A regényből a Mátrix-trilógia és A parfüm rendezői forgattak vibrálóan szellemes filmet. „Az eddigi legmerészebb vállalkozás… egyedi teljesítmény egy rendkívül tehetséges és nagyratörő író tollából.” – Matt Thorne, Independent on Sunday „David Mitchell egy hullámvasútra csábítja olvasóit, akik először vonakodva szállnak fel, de miután belevágtak a kalandba, nem akarják, hogy véget érjen az út. Velem legalábbis ez történt.” – A.S. Byatt, Guardian „A jövőbe látás, az elmélkedés és a szórakoztatás ragyogó, elégikus egyvelege.” – Neel Mukherjee, The Times „A mód, ahogy Mitchell a Felhőatlasz történetét elmeséli, valósággal rabul ejtett.” – Lawrence Norfolk,

Patrick Süskind - A ​galamb
A ​galamb a megmagyarázhatatlan viszolygás, a mélyből feltörő, oktalan félelem könyve. Szerzője, Patrick Süskind nagy mestere a lelki jelenségek leírásának, ahogy azt első könyve, "A parfüm" is bizonyítja. Egy reggelen Jonathan Noel szerény párizsi szállásának ajtaja előtt ott áll, visszataszítóan és félelemkeltően, a galamb. Mit tegyen, hogy többé ne kelljen találkoznia vele, élete valamennyi elfojtott szorongásának, fiatalsága sorozatos kudarcainak, felnőttkora sivár egyhangúságának tollas megtestesítőjével? Erről szól a kisregény, egyszerűen és megrázóan.

Aldous Huxley - Szép ​új világ
2540-ben ​a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot. Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel. "Tizennyolc tökéletesen egyforma, Gamma-zöld egyenruhás, göndör, gesztenyebarna hajú lány vizsgálta meg az összeszerelt gépeket, melyeket aztán harmincnégy kurta lábú, balkezes, Delta-mínusz férfi ládákba pakolt, és végül hatvanhárom kék szemű, lenszőke és szeplős félidióta Epszilon az odakint várakozó teherautókra és kamionokra rakott. - Ó, szép új világ... - a Vadember azon kapta magát, hogy Miranda szavait ismétli újra meg újra, mintha csak az emlékezete akarna gonosz tréfát űzni vele. - Ó, szép új világ, melyet ily emberek laknak."