Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Kuszma
4.5/5

Megpróbálom ​először is önálló műalkotásként értékelni.

Szóval: tetszett. Nagyon meg is lepődtem rajta, mert az elvárásaim karcsúak voltak, de tán még a Ne bántsátok a feketerigót!-nál is jobban élveztem*. Igazi karcos southern gothic, kötelező néger szakácsnővel, decens, merev derekú déli hölgyekkel, tornácokkal, izzadságfoltokkal, miegymás. Ráadásul Harper Lee-nek üdítően ironikus a humora, figurái is oda vannak téve, úgyhogy majdnem minden rendben van. Ez a könyv amúgy nem is annyira a négerkérdésről szól, mint inkább a gyermekkor jóvátehetetlen elvesztéséről, hogy abba az otthonba, amit egykor elhagytunk, többet már nem térhetünk vissza. Lee-nek erről aztán van bőven mondanivalója, ami tagadhatatlanul szétfeszíti a regény kereteit. Ettől lesz csapongó, és alighanem ezért nyúlnak túl hosszúra a retrospektív visszatekintések a boldog ifjúságra, ezért van indokolatlanul teletömve a magyar olvasó számára jórészt ismeretlen politikai és irodalmi utalásokkal** – és talán ezért olyan a vége, amilyen. Egy kicsit elkent, egy félmegoldással megelégedő. Ez így felsorolva sok negatívumnak tűnhet, de olvasva nem éreztem súlyukat – sőt némelyik kifejezetten bájosnak hatott. Nyers lett tőlük a szöveg, én meg vonzódom a nyers szövegekhez.

Amúgy meg: kevés könyv van, amit nehezebb lenne önmagában értékelni. Olyan ez az egész ügy, mintha Harper Lee direkt az irodalom nagy posztmodern rejtvényeinek egyikét akarta volna megalkotni. Itt van ez a kézirat, egy minőségi szöveg, amit Pulitzer-díjas főműve előtt írt meg, de ami kronológiailag húsz évvel az után játszódik – {{és ami kvázi szembeköpi a hős, Atticus Finch mítoszát.}} Talán (ez nyilván csak teória) az történt, hogy Lee megírta első könyvét, és maga is látá, ez így túl szétszórt, a probléma sincs világosan megragadva, ráadásul valahogy túlságosan mentegető***. Félrerakta hát, és újból belekezdett, más szemszögből, nagyobb fegyelemmel, de talán ugyanazzal a céllal. De időközben rájött, hogy a könyv, ami az illúziók elvesztéséről szól, szólhatna akár az illúzió diadaláról is. És akkor – hadd szóljon. Jól döntött, mert az alaposan átgyúrt változat valóban ledózerolta Amerika könyvpiacát. És az is érthető, miért nem akarta ezek után, hogy ez a könyv megjelenjen: egyszerűen üti a Ne bántsátok…-univerzumot. Szóval (önértékétől függetlenül) nem szabadott volna kiadni. És mégis: ki kellett adni. Mert ha üti is egymást a két könyv, ebből a konfliktusból az olvasónak van mit tanulnia: hogy a problémák azzal nem oldódnak meg, hogy győzött az igazság. A problémák általában épp ott kezdődnek.

  • Nehéz ezt megmondani, mert régen olvastam. Ami e mű szempontjából talán üdvös is.
    • Amin azért a lábjegyzetek segítenek kicsit.
      • {{Ezt egyrészt azért rakom spoilerbe, mert spoileres, másfelől meg pöttyet unalmas politikatörténeti adalék, ám a regény értelmezésében lényeges lehet. Szóval az van, hogy 1954-ben az USA Legfelsőbb Bírósága törvényellenesnek ítélte a déli államokban az iskolai szegregációt. Vagyis előírta, hogy a négerek és a fehérek együtt kell iskolába járjanak. Atticus Finch erre reagálva áll ki a szegregáció mellett, vagyis a néger egyenjogúsítás ellen – saját bevallása szerint nem annyira a négerekkel van baja, mint inkább azzal, hogy a Legfelsőbb Bíróság beleavatkozik a déli államok belügyeibe. Ezt a problémát nem illik elbagatellizálni, mert az USA föderalista alkotmánya valóban nagy autonómiát ad az államoknak, és ennek az autonómiának a megsértése hagyományosan nagy ellenállást vált ki. Nem véletlen, hogy a halálbüntetést sem tudták az egész ország területén eltörölni. Tehát Finch hozzáállásában nyilván van valami – de ezt nem érzem elegendő indoknak ahhoz, hogy véresszájú, rasszista pöcsfejek mellett mutatkozzon miatta. A regény szereplői megengedőbbek nálam ebben a kérdésben, úgy látszik. Értem én, hogy ő jót akar, csak mit csináljon, ha nincs más szövetségese – de ez engem azokra a nemzeti érzelmű mai közszereplőkre emlékeztet, akik anno tisztségviselők voltak a szocializmusban (igen magas szinten), de saját bevallásuk szerint csak azért, hogy bomlasszák a rendszert. Na ja.}}

pepege
4.0/5

„Mert ​ezt mondta nekem az Úr: Menj, állíts őrszemet, és amit lát, jelentse!” (Ézsaiás 21,6)

Nem mindennapi vihart kavart Harper Lee, amikor 55 évvel az első és mindezidáig egyetlen regényének megjelenése után egy – évtizedekig a fiókban porosodó – kéziratot engedett útjára. Az új könyv megjelenését hatalmas érdeklődés övezte, ez pedig nem csoda, hiszen a szerző Ne bántsátok a feketerigót! című, Pulitzer-díjas műve olvasók millióinak kedvence, sokak szerint az egyik legfontosabb amerikai regény.

A két mű cselekményét közel húsz év választja el: Jean Louise Finch, becenevén Scout (új fordításban: Fürkész) 26 éves érett nővé vált, New Yorkban él, de évente meglátogatja édesapját, Atticust, a köztiszteletnek örvendő ügyvédet. Maga a regény is a lány egy ilyen maycombi látogatásával kezdődik, s itt rögtön megismerhetjük Henry Clintont, gyermekkori barátját, akivel kapcsolatuk elmélyült, már-már a házasságkötést tervezik. De Jean Louise-t kétségek gyötrik: „Még az is lehet, hogy működne a dolog. De nem vagyok házias; még azt sem tudom, hogyan irányítsak egy szakácsot. És miről beszélgetnek az úrihölgyek, amikor meglátogatják egymást? Kalapot kellene hordanom…elejteném a gyerekeinket, garantáltan végeznék velük.” A jelek szerint Scout nem sokat változott a két évtized alatt, hiszen az előző regényben már javában benne voltunk az események sűrűjében, amikor kiderült számomra, hogy ő valójában egy lány. Ugyanis a viselkedéséből egyáltalán nem lehetett erre következtetni: „élete vakmerő és féktelen elfoglaltságok végtelen sorozatából állt: verekedett, focizott, fára mászott, mindenben lépést tartott Jemmel, és a fizikai erőnlétet próbára tévő bármely tevékenységében maga mögé utasította valamennyi kortársát.”

Mi sem bizonyítja jobban, hogy Scout ennek a műnek mennyire fontos szereplője, mint az, hogy az írónő – még ha ezúttal nem is őt „jelöli ki” narrátorként – a lány érzéseibe, gondolataiba „belelátó”, közeli egyes szám harmadik személyű elbeszélésmódot használ, ezzel emelve ki karakterét. Ezen kívül a regényben hangsúlyos szerepet kapnak Jean Louise emlékei is: maycombi tartózkodása alatt többnyire nosztalgikus hangulat lengi körül, bármerre néz, mindenről valamilyen gyermekkori élménye, emléke jut az eszébe – ez a nosztalgia aztán önkéntelenül is átragad az olvasóra, sajátságos pluszt adva a könyv élvezetéhez. Számomra csöppet sem volt zavaró mindez, sőt, kifejezett érdeklődéssel olvastam (és közben jókat mulattam) a felnőtté válás küszöbén álló, naiv, tizenéves Fürkész történeteit.

A Menj, állíts őrt! cselekményének középpontjában, akárcsak az előző regényben is, a faji előítéletek, a fehérek és feketék közötti konfliktusok (illetve azok csökkentésére tett lépések) állnak, ami persze érthető, hiszen a könyv abban a korszakban játszódik (az ötvenes években), amikor Amerikában egyre több szervezet alakul azért, hogy a feketék, ha apró léptekkel is, de végül sikerrel megszerezhessék a fehérek által már viselt jogokat. Velük szemben állnak a Polgári Tanácsok, akik igyekeznek mindezt megakadályozni, lassítani a folyamatot. Ebbe a tanácsba kerül be Atticus, mint vezetőségi tag. Scout, miután erről tudomást szerez, nyomozásba kezd, melynek során egy kellemetlen, számára megbocsáthatatlan szituációban találja egyidejűleg édesapját és barátját is. Teljesen kétségbe esik, az apjáról alkotott mítosza, ami szerint Atticus igazságos, humánus és bölcs, leomlani látszik. Az egyetlen férfi, akire a lány mindig felnézett, most csalódást okozott neki, ezért nem tudja, mihez kezdjen, teljesen összezavarodik. Miért változott meg Atticus? Hogyan kezeli ezt Scout? Mit tanulhat ő és az olvasó ebből a helyzetből? A regény végére mindezen kérdésekre választ kaphatunk.

Végezetül fontosnak tartom megjegyezni, hogy én előzetesen szándékosan nem olvastam el semmilyen leleplező cikket erről a kéziratról, és csupán a szerkesztő utószavában értesültem arról, hogy valójában ez a mű keletkezett korábban. Emiatt az olvasás élménye számomra valóban a folytatást jelentette, bár vitathatatlan, hogy így lett kerek a történet. Ugyanakkor meg merem kockáztatni, hogy azok számára is különleges élményt nyújthat Harper Lee régi/új története, akik a díjnyertes könyvét még nem olvasták. Sőt, csak bátorítani tudok mindenkit, hogy tegyen egy próbát, és a keletkezés sorrendjében ismerkedjen meg Atticus, Scout, Jem és a többiek történetével. Máskülönben jó eséllyel úgyis erős késztetést éreznek majd, hogy a Menj, állíts őrt! után azok is kezükbe vegyék az előzményregényt, akik már olvasták azt. Tulajdonképpen én is ezt fogom tenni, mert érdekel, milyen élmény ezek után az újra kiadott (és főként újra fordított) változat olvasása.
http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-02-14+13%3A00%3A00/harper-lee-menj-allits-ort


csillagka
3.5/5

Nem ​tagadom, iszonyú mérges vagyok, nem a könyvre, hanem a kiadás körülményeire. Nem tartom se etikusnak, se tisztességesen, ahogy csak az örökösök pénzügyi helyzetének javítása céljából, megvárták Harper betegségének azt a fokát, ahol már nem tudott határozottan tiltakozni a kiadás ellen. A kíváncsiság sok mindenre ráviszi az emberlányát, olyan olvasásra is amivel nem ért egyet.
Nálam a Feketerigó beletartozik abba a pár könyvbe, amilyet nem csak a cselekménye hanem az értékítélete miatt kell kötelezően olvasni (igen minden középiskolában kötelezővé tenném) A “Menj, állíts őrt!” ennek a piszkozata, még kicsit elnagyolt, a végén saját magával is vitába száll, és tagadhatatlanul feltud sorakoztatni érveket az ellenkező oldal mellett (sajnos nap mint nap hallom, olvasom ezeket az érveket ma is) csak megint elfelejtjük az alkotmányosság legfelemelőbb passzusát, aminek megfogalmazása nélkül elég régen nincs sem demokrácia, sem köztársaság. Lehet, hogy unalmas de akkor is nekem ez az érvem, és ettől nem vagyok hajlandó tágítani.
„Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.”

Nem kellett volna kiadni, folytatásként olvasni pedig lényegtelen (mivel nem az, amit a végén szépen le is írnak)


Harper ​Lee – úgy látszik – szeret felszólítani.
Én nem szeretek felszólítva lenni, viszont azt muszáj elismernem, hogy van olyan téma, olyan élethelyzet, amikor a felszólítás helyénvaló tud lenni, ha okosan alkalmazzák.
Harper Lee pedig egyike azon keveseknek, akik jól bánnak a felszólító mondatokkal és azok erejével.


Atticus ​olyan, mint az én apukám: bölcs, nyugodt, és nem hagyja, hogy a politikai lobbik nyomására féktelen liberalizmussal átitatott média eltérítse az arany középútról és az emberségesség ösvényéről. (Hű, miket írok :D) Lánya pedig olyan, mint az átlagember, akit Atticusnál sokkal könnyebb megvezetni.
Nem mondanám, hogy a könyv minden szavával egyetértettem, de alapvetően tetszett, politikai érdeklődésűeknek ajánlom, akik tudnak a sorok között olvasni. Ha gyerekem lenne, leghamarabb érettségi előtt adnám a kezébe, mikor már tanult törit, és érdeklik a demokráciai jogok, szavazás, meg ilyesmi.
A csoki-vanília témakör mellett van benne szerelem, családi konfliktusok, lelki tusák, és még sok más izgalom…


robinson
4.0/5

Az ​összehasonlítás elkerülhetetlen, pedig nem kellene. Alapjáraton tetszett, hibái ellenére is.

http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/08/menj-allits-ort.html


Chöpp
4.0/5

Természetes, ​hogy a Ne bántsátok a feketerigót! c. testvérkéjéhez hasonlítom, annak ellenére, hogy csak elviekben van hozzá köze. Ezért a négy csillag.
A sztori végével maximálisan meg vagyok elégedve. Ha az egész ilyen lett volna, végtelen elégedettséggel tudnék nyilatkozni róla. Egyébként mélységes szimpátiám Atticus-é és Fürkészé. Mindkettejük érvelésében találok olyan vonulatot, amivel tudok azonosulni. (Egyikőjükével sem teljesen.)


Gyöngyi69
4.0/5

Harpe ​Lee ebben a könyvében nem nyújtott egyenletes teljesítményt számomra, de mivel ez volt az első könyve, ez talán megbocsájtható neki. Időnként mintha rébuszokban beszélt volna, nem értettem mit is akar, mintha azt várta volna, hogy belelátok a nagybácsi, vagy Jaen Luise fejébe – de nem láttam. Ezek a részek számomra érdektelenek voltak, el is kalandozott a figyelmem időnként. Belátom, hogy ennek ahhoz is köze lehet, hogy nem sokat tudok az akkori négerkérdésről, politikáról, így talán voltak célzások, utalások, amik talán csak a tájékozatlanságomon akadtak el. A politikai részektől eltekintve viszont a többiben már látom a nagy író ígéretét, mert gyönyörűen ír az igazi szeretetről, mely olyannak fogad el, amilyen vagy, és nem megváltoztatni akar, s hogy ezt olyan módon el lehet sajátítani, hogy egyre több mindenkire ki tudja az ember terjeszteni, és ezt ne tudja megváltoztatni mások bírálata, a politika, az új divatok sem. Ez a szeretet – tanítás – a Finch család sajátossága, melyben Jean Luise lubickol gyermekkorában. Ez az a szeretet is, ami elveszni látszik a főhősnő szemében, többszörös félreértések kapcsán. Megrázó felnőtt fejjel csalódni gyermekkori Istenségünkben, és megrázó szembesülni azzal, hogy akkor talán maga a szeretet és minden egyéb is hazugság volt, amiben eddig hittünk. Azonban a valódi szeretet azért szeretet, hogy megoldja ezeket a dilemmákat is.
Harper Lee ezen kívül annyira érzékletesen ír, hogy az ember ott érzi magát a dél atmoszférájában, annak látványaival, szereplőivel, szagaival, helyszíneivel.
A fordítás helyenként nem tetszett, sikítófrászt tudnék kapni, amikor egy 60 évvel ezelőtt, a világ másik részében játszódó történetben megjelenik a ma használatos szleng.
#Azért belegondoltatok, milyen szuper lehet egy nagybácsi, aki csak úgy sziporkázik, ha irodalomról van szó, és az élet minden helyzetére van egy idézete?#


Gyöngyi0309
4.0/5

El ​kell vonatkoztatni Harper Lee második-első regényétől, ami a maga nemében mestermű.
Ez a könyv pedig, egy nagyon lassan emészthető, fájdalmas vallomás, bocsánatkérés, az akkori társadalom elleni néma lázadás. Úgy érzem, hogy ez nem véletlenül volt “fióktörténet”, lehet, hogy az írónő helyében én sem adtam vona ki, annyira intim, annyira személyes, Jean Louise érzelmi érettsége az egeket veri, jelleme pedig, tökéletesen idealista, érett gondolkodású “színvakságot” tükröz. Az előző kötetben Atticust piedesztálra emeltük, még most is ráz a hideg attól, mennyire jó apa volt. Ebben a történetben fordul a kocka Jean Louisra kerül a hangsúly, Atticus süllyed, a lány emelkedik.
Már a regény elején megszerettem a fiatal hölgyet, engem is hasonlóan neveltek, én is nap, mint nap szembesülök az idealisták meg nem értettségével, és ugyanúgy keresem a védelmi mechanizmust ahogy ő. Abszolút érthető a vakbuzgó hite a jóságban, az emberi korlátoltság elutasáítása.
A regény tele van filozófikus gondolatokkal, olyan, mint egy több évtizedes bor, amelyet ízlelgetni kell, nem egyben felhajtani, amire hónapokkal később is emlékezni fogunk. Lassú, morális mese…
Nagyon szerettem főhősünk visszaemlékezéseit, gyermekkora felelevenítését, amely azt is tükrözi, mennyire nehéz lehetett nőnek lenni délen egy fekete szakácsnő és egy “igazság bajnoka” apa szellemiségének tükrében, a korlátolt déli kisvárosi emberek között.
Nagyon szerettem Jack bácsi tanításait, ez a fekete-kérdés Jack bácsi álali magyarázata is más megvilágításba helyezte számomra az írott, történelem könyvekben megbúvó sorokat.
Tipikusan olyan könyv ez, amely növeli az ember világra való nyitottságát és a maga csendes módján tanít, formál.


gybarbii
5.0/5

Egy ​kicsit félve kezdtem neki a könyvnek, főleg miután láttam a százalékot és az értékeléseket. De aztán pozitívan csalódtam. Sőt! Ez a könyv egyszerűen zseniális! Nem lehet, és nem is kell összehasonlítani a Ne bántsátok a feketerigót! c. remekművel. És szerintem az is fontos, hogy ne a feketerigó folytatásaként kezeljük a könyvet, hiszen a kötetben is olvasható, hogy a Menj, állíts őrt! hamarabb íródott.
Harper Lee itt is zseniálisat alkotott, elérte, hogy a könyv olvasása közben (és valószínűleg majd még hónapokkal később is) komolyan elgondolkodjak a könyv mondanivalóján… Teljes mértékben megértem Jean Louise-t, néhány mondatnál szívem szerint üvöltöttem volna fájdalmamban, hogy hogy képesek ilyenre az emberek…
Olvassátok el! Olvassátok el, és próbáljatok elvonatkoztatni a feketerigótól! Ha befejeztétek, üljetek le egymagatokban és gondolkodjatok el a könyvön…
A helyesírási és gépelés hibákért nagyon mérges vagyok, mert annyi volt benne, hogy az már tényleg zavaró volt!


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

84.0
átlagos pontszám i
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók