További értékelések

Képzeljünk ​el egy báltermet (egy elég pici báltermet), ahol emberek XIV. Lajos kori ruhákban táncolnak valami bizarrul bonyolult párcserélős táncot – mondjuk egy francia négyest. Ha ez megvan, a táncosokat cseréljük ki fiktív jelenkori értelmiségiekre és a szovjet sztálinizmus rég megboldogult vezető funkcionáriusaira (köztük magára Sztálinra), a táncot pedig helyettesítsük elegáns, okos diskurzusokkal – ha így teszünk, eljutunk ehhez a könyvhöz. A jelentéktelenség ünnepe olyan szöveg, amiben a cselekményt az újabb és újabb csoportokba rendeződő szereplők párbeszédei helyettesítik. Totálisan hiányzik belőle minden, ami életszerűvé tenné, vagy a realitásra való utalásként lenne értelmezhető – tulajdonképpen nem más, mint egy pucér allegória arról, hogy kipusztult a világból a nagy formátumú rendező akarat (hála Istennek), és helyette diadalt aratott a jelentéktelenség (ez viszont sajnos). Egy ilyen leegyszerűsített szövegtest alkalmasint kétféleképpen születhet: 1.) a teljes textust fáradtságos munkával addig faragják, húzzák, pontosítják és célszerűsítik, amíg csak a minimalista váz marad 2.) szimplán csak a vázlatát írják meg egy nagyobb ívű, gazdagabb történetnek. Természetesen nem vehetek mérget arra, hogy ez a Kundera-mű speciel az utóbbi csoportba tartozik, de mégis: nagyon határozottan ez a benyomásom róla. És ez baj, mert amíg az első csoportba tartozó könyveket általában véve imádatommal üldözöm, addig az utóbbiakkal kapcsolatban mindig hiányérzetem van – és ezt az álláspontot még akkor is tartom, ha közben nehezen tudnék olyan tuti módszert javasolni, amivel tévedhetetlenül meg lehetne különböztetni a két csoportot. Amúgy persze nem rossz könyv ez – van például benne egy csomó jel, amin elindulva számos érdekes gondolatot átfuttathatunk magunkon. Az egyik szereplőt például Caliban-nak hívják, és hát itt vannak ezek a fránya női köldökök is (@Frank_Spielmann remek értékelése is kiemeli őket: http://moly.hu/ertekelesek/1721381)… Szóval ha akar az ember, elmélázgathat csendesen ezen a könyvön is – csak éppen Kundera nem tudott meggyőzni engem arról, hogy akarnom kell. Úgyhogy, bár gyengének talán nem nevezném, de attól tartok, A jelentéktelenség ünnepe hamarosan el fog tűnni azon karakteresebb olvasmányok halma alatt, amiket a jövőben rápakolok.

Ma ​láttam egy lányt az utcán, akinek kinn volt a köldöke. Jól megnéztem, mert az utolsó Kundera-regény ezzel kezdődik, és főtémája: mit jelez az, hogy a nők mostanában nem a mellüket, a feneküket vagy a combjukat mutogatják (ami nem igaz, csodálatos combok láthatóak Budapesten, de még vidéken is, belépőjegyet nálam lehet kapni), hanem a köldöküket. Mitől lett hirtelen erotikus a köldök?

Nos, kedves Kundera úr, aki szerint a köldökök mind egyformák, rossz hírem van: nem egyformák. Lehet, hogy csak most lett erotikus, bár szerintem biztos találunk pár reneszánsz szonettet az Imádott Köldökhöz. Persze Kundera szereplője ebből egy nagyon jó kis levezetést csinál arról, mi is az a jelentéktelenség, és jó-e vagy rossz-e, a végén meg ott van a címbeli ünnep is. Összességében egy friss, franciás könyvecske, nem igazi komédia, mert nem röhögtem fel rajta, de még kuncogás sem, ez nem baj, mert azért humoros (azon meg nem feltétlenül nevetünk), és maga a fejtegetés se rossz, mellesleg sztori is van, több szálon futó, de nekem az egész mégis soványka volt. A franciául írt regényei ilyen rövidek, de egyik sem ilyen soványka tartalmilag. Ez a könyv nem túlírt, hanem túlhúzott: hosszabban kellett volna megírni. Tudom, 80 fölött már nem olyan könnyű ez. És már az ember látása se olyan jó, hogy megkülönböztessen egymástól köldökformákat, de akkor is. Megbántam, hogy megvettem, pedig nagyon király a borítója.

Még a köldökhöz visszatérve: mikor megbámultam annak a lánynak a köldökét, nem kezdtem el a világon, a társadalmon meg mindenfélén gondolkodni, sőt, egész egyszerűen kikapcsoltam minden gondolatomat. Ami a fejemben volt, azt túlzás lenne gondolatnak hívni, és minden heteroszexuális férfiember ismeri, már ha látott már jó nőt életében.

Itt jegyzem meg, lányok, mutassátok a köldökötöket!, de csak akkor, ha ez nem jár együtt különféle egészségügyi nyavalyákkal, mint felfázás, meg még rosszabb dolgok. Természetesen ez most egy hímsoviniszta, szexista izé volt, de hát mit csináljak, férfinak születtem. Lájkolom a szép nőket, és lájkolom, ha mutatnak valamit a szépségükből. Egy lapos kis has, benne a születésre emlékeztető kis lukkal (hohó, belevettük, hogy az “anya” a “nő” részhalmaza, ez a könyvből jött), szóval az szép. Esztétikailag is. És erotikusabb, mint egy teljesen meztelen nő. Főleg ebben a szeszélyes időjárásban.

Érdemes elolvasni a könyvet, de jobban jártok, ha kölcsönadja valaki, akinek már megvan. Pl. én.

Flaszter ​okoskodás, franciás könnyelműskodes, esszeisztikus koldoknezes (majd meglatod). Másodjára is csak 3-as.

A ​sznobizmus detronizálása. Gavotte modorban eltáncolva.

A lét elviselhetetlen könnyűségének elviselhetetlen tréfája. A Halhatatlanság reménytelensége. Céltalan lassúság és nemtudás. A nevetés és felejtés utáni létezés jelentéktelensége. Kundera minden korábbi regényére reflektáló dekonstrukciója.

A világot sem átformálni, sem megváltoztatni nem lehet. Ellenállni neki csak úgy lehet, ha nem szívjuk mellre a dolgokat. De már kiröhögni sem lehet, mert a nevetés hatalmának is annyi. A tréfa utáni pillanat krónikája a regény, poszt-tréfikus. Kundera spengleriánus kesergése a tréfa alkonyáról.. A humorhoz végtelen bizakodás kellene, a’la Hegel (unendliche Wuhlgemutheit). De hol van az már? Felzabálta a létezés könnyűsége.

Königsbergből Kalinyingrád, Kant városából a jelentéktelen Kalinyin városa lett, akit Sztálin anekdotáival nem engedett ki vécére, ezért mindig behugyozott. Sztálin tréfája és a Nyugat tréfa utáni sznobizmusa közé beszorult kelet-európai létezés iróniája: menekülni a diktátor tréfájától, a Nyugat szabadságának jelentéktelenségébe. Ez Kundera következtetése.

Habkönnyű, a francia társastánc találkozásos technikájával megszerkesztett regénye kikacsintás: maga a jelentéktelen remekmű.

Nem ​ez volt a legjobb Kundera, amit eddig olvastam, ez tény, de még mindig lenyűgöz, hogy tud a kuszaságban eligazodni egy kicsit minden. Érezni, ahogy Kundera nyújtja a kezét, hogy megmutassa ebben a könyvben, miként is működnek a gondolatai. Mert látszódik egy helyzet, ami első pillantásra csak egy anekdota, aztán Kundera megint azt csinálja az idővel, mint máskor: belepasszíroz még több történést, vagyis inkább háttértörténetet, de most kivételesen látjuk, hogyan csinálja. Az olvasóhoz intézett kiszólásai külön erősítik ezt.
A másik, ami nagyon tetszik, immár a harmadik Kundera-regényem után: ahogyan a különböző regényei összekapcsolódnak egymással. Nem csak a felépítés tekintetében, hanem abban is, ahogyan a regények egymásra utalnak, a motívumok újra meg újra felbukkannak, újabb értelmezések jelennek meg. (Felteszem, ehhez a regényhez kapcsolódik szorosan a Tréfa.) #Ilyen volt még, amikor a Halhatatlanságban azt írta, hogy milyen jó cím lenne ennek a regénynek A lét elviselhetetlen könnyűsége, csak kár, hogy az már foglalt.#
Szerencsére nem hosszú, de azért meg kell rágni a gondolatokat, úgyhogy ha már ilyen rövidke, biztosan újra fogom olvasni. :)

U.i.: Rendesen rászoktattam a szüleimet is Kunderára, egymás kezéből veszik ki a köteteit, és olvassák sorban az összeset. :D

Kundera ​zseniális.
Kötetei önmagában a nevével eladhatóak, szerintem a fanyalgó értékelések ellenére sem ez az a szöveg, amit kizárólag az író neve ad el.
Ahogyan a Lét elviselhetetlen könnyűségében (többek között) a gyomorkorgás figyelmeztet az ember biológiai meghatározottságára, itt a köldök kérdésköre kerül középpontba. A köldöké, azaz a lété. Igen, minden valamire való író életművében motívumok vannak, Kunderánál vannak motívumok, akkor ő valamire való. :)
A filozófiai háttér, és annak közérthetővé tétele csodás.
A Sztálin vadászatáról szóló történet (a 24 fogolymadár, akik közül 12 az ágon megvárta, míg a Vezető visszatér az újratöltött puskával) jelentéktelennek tűnik,ám a látszat itt csal.

Ezt ​a rövid kisregényt még nem sikerült teljesen feldolgoznom. Kicsit semmitmondó, kicsit jelentéktelen, akárcsak a szereplői, akik közül bárkit kivehetnénk a történetből, maga az elbeszélés nem szenvedne csorbát.

Ehhez a kötethez hangulat kell, és ráérzés a minket körülvevő jelentéktelenségre. Nincsenek benne nagy érzelmeket kavaró jelenetek. Mindössze pár apró mozzanat, amikor megáll az idő és mindenki az adott emberre és cselekedetére koncentrál. Viszont ahogy újraindulnak az események, a résztvevők is továbbmennek, és lehet, hogy még másnap emlékeznek arra a jelenetre, de utána már a feledés homályába merül, hiszen jelentéktelen.

Első ​könyvem volt Kunderától, és azt kell mondjam hatalmasat csalódtam. Nem ezt vártam.
Szerencsére anya megnyugtatott, hogy ez valóban nagyon rossz volt, szóval remélhetőleg más könyvével nagyobb sikere lesz nálam.

Az ​értékelések alapján valami nagyon rosszra számítottam, de pozitívan csalódtam. Ha nem is a kedvenc könyvem tőle, de határozottan “Kunderás”, szerettem olvasni.

Milan ​Kundera rendszerváltás utáni írásai sajnos nem érnek a korai klasszikusok nyomába. Persze nehéz is lenne, mert a Tréfa és a Halhatatlanság kimondottan zseniálisak szerintem! Mindenesetre ebben a friss, 2013-as (magyarul pedig 2015-ös) kisregényben rengeteg a kunderás stílusjegy: nagyívű értelmiségi eszmefuttatások valamely apró megfigyelés kapcsán (pl. a könyvborító ajánlószövegében szereplő női köldök), egy elképzelt történelem és jelenkorunk viszonya, így-úgy elesett vagy csetlő-botló szereplők, sorsszámba menő életek, színes karakterek, könnyedség, nők, szimbólumok és allegóriák intenzív használata. Nem áll azonban össze olyan erős masszává az anyag, mint ami miatt a szerzőt megszerettem, ráadásul valami azt súgja, a kis terjedelem inkább előnyére, mint hátrányára válik e könyvnek. Mindenképp megveszem a friss Kunderákat, még ha csalódni is kell bennük, hiszen mégis csak izgalmas világ :)