A ​nyugati filozófia története A ​politikai és társadalmi körülményekkel összefüggésben, a legkorábbi időktől napjainkig

Friedrich Nietzsche - Ecce ​homo
Friedrich ​Nietzsche (1844-1900) filozófus, költő, esszéista, klasszika filológus, a német kultúra óriása szakít a német - és egyáltalán - a filozófia hagyományaival. A modernség előfutáraként lázadó lángelméjével lerombol minden korábbi értéket, és Zarathustra költői látomásában egy új, eszményi embertípus eljövetelét hirdeti. Halála óta mindmáig világszerte talányt és kihívást jelent minden jelentős gondolkodónak, filozófusnak, teológusnak és művésznek egyaránt. Alakját s életművét mítosz lengi körül. Nevével éltek és visszaéltek politikai irányzatok és politikai demagógok. Vajon miként látja önmagát a "minden érték átértékelője"? Negyvennégy évesen megírja az Ecce homo című önéletrajzi esszét, életének és munkásságának páratlan értékű, végső számadását. Ebben a kis írásban elsősorban önmagát vizsgálja és értékeli: az embert és a gondolkodót, méltatja életművének minden fontos állomását és darabját, tükröt tart nem csupán önmaga, hanem az egész emberiség elé: ecce homo - íme, az ember, az emberré vált istenség, a Megfeszítettel dacoló Dionüszosz, aki kétségbeesve igyekszik felhívni a figyelmet a világot felforgató, romboló-újító tanítások jelentőségére és veszélyeire. Nietzsche a mű nyomdai korrektúrájának javítása közben, 1889. január első napjaiban súlyosan megbetegszik. Tíz esztendeig él még elborult elmével - kivárja annak a századnak az eljövetelét, amely majd az istenek közé emeli és porig alázza.

Ismeretlen szerző - Kínai ​filozófia I-III.
A ​kínai filozófia ókori nagyjait, a kínai irodalom kiemelkedő műveit, a középkori kínai esztétika fő irányzatait elsősorban a sinológus, esztéta és társadalomfilozófus Tőkei Ferenc (1930-2000) fordításai és tanulmányai révén ismerte meg a magyar közönség. Ő volt az, aki a hazai művelődés körét kitágítva a magyar kultúrába mintegy beemelte a kínai konfucianizmust, a taoizmust, a motizmust, és feltárta ezek belső összefüggéseit a kínai társadalom történeti fejlődésének sajátosságaival. Az életműsorozat olvasója most kiváló tudós kalauzolásával fedezheti fel a kínai kultúra örökbecsű értékeit, amelyek nélkül nem lehet teljes a modern ember világképe.

Martin Buber - Én ​és Te
Martin ​Buber író, fordító és filozófus, német és héber nyelven író gondolkodó, a felvilágosodással kezdődött és a II. világháborúval véget ért német-zsidó szellemi szimbiózis utolsó nagy alakja. A huszadik századi gondolkodás számára új utakat nyitó perszonálfilozófiájának alapműve, az Én és Te című esszé 1923-ban jelent meg. Ekkor találta meg gondolkodásának kristályosodási pontját, a dialóguselvet. Filozófiai munkássága abból táplálkozik, hogy az embernek a világ dolgaival találkozván nyitottnak kell lennie minden "másik"-ra, minden "Te"-re, nem lehet merev szokások és rituálék közé zárkóznia. Buber munkássága nemcsak zsidó és keresztény teológusokra volt hatással, gondolataiból természettudósok, pszichológusok és művészek egyaránt merítettek.

Platón - Platón összes művei
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Platón - Platón ​összes művei I–III.
A ​görögség legnagyobb filozófusa, az athéni akadémia alapítója és húsz éven át feje hatalmas - évszázadok gondolkodását meghatározó és ma is elevenen ható - életmüvét voltaképp irodalmi mellékterméknek tekintette fő tevékenysége, az akadémiai tanítás, a lélektől lélekig ható élőszavas közlés mellett. De így is műfajt teremtett: a filozófiai dialógust, amelyről elmondhatjuk, hogy első megjelenése egyszersmind később soha utol nem ért, legművészibb megvalósulása is. A párbeszédekben Szókratész - Platón mestere és főhőse, az athéniaktól halálra ítélt csodálatos öregember - és beszélgetőtársai egy-egy fogalom definícióját keresik, különböző erényekről vitatkoznak vagy a retorika értékéről - csupa elvont téma. Hogy ebből hogyan lehet nemcsak gondolatilag igényes, hanem olvasmánynak is megnyerő alkotásokat teremteni, ez Platón művészetének a titka. A titok talán a hanglatnak abban a különös, ellenmondásos kettősségében rejlik, amely átszövi a dialógusokat. Szókratész az igazság, az erkölcs, az emberi lét mibenlétét kutatja: határtalanul fontos, a szó eredeti értelmében életbe vágó, amit tesz - hiszen végül ezért ítélik halálra -, mégis beszélgetéseit udvarias kedvesség, könnyed derű, és persze irónia és humor lengi át. Mert Apollón parancsa kegyetlen, nem lehet kibújni alóla akkor sem, ha a végén bürökpohár lesz az engedelmesség jutalma - teljesítése mégis öröm, nagyszerű szellemi kaland, fölszabadult játék is.

Jean-Paul Sartre - A ​lét és a semmi
Bővített, ​javított kiadás A lét és a semmi című mű 1943-ban jelent meg, lezárva Sartre első filozófiai korszakát, s egyszersmind meg nyitva egy újat az ekkorra már kibontakozó francia fenomenológia és saját filozófiai életútja számára is. Sartre az egyik legfontosabb szereplője volt ennek a kibontakozó francia mozgalomnak, mint ahogy azoknak a konfrontációknak is, amelyeken a fenomenológia a második világháború utáni időszakban keresztülment. A strukturalizmus, a posztstrukturalizmus, a pszichoanalízis, sőt a marxizmus hívei is rendszeres polémiát folytattak az ekkor Franciaországban az egyik, ha nem a legerőteljesebbnek számító filozófiai irányzattal. A lét és a semmi explicit vagy rejtett módon ott él a hatvanas-hetvenes évek majd minden nagy filozófiai, esztétikai és társadalomelméleti művében, sőt - jelentőségénél fogva - gyakran még a róla való hallgatásnak is meghatározó jelentősége van, és egyértelmű vonatkozással bír a sartre-i életműre. E nagy jelentőségű filozófiai alapmű hosszú idő után bővített, javított kiadásban jelenik meg újra.

Friedrich Nietzsche - Így ​szólott Zarathustra
Friedrich ​Nietzsche 1883 és 1885 között született, költői ihletettségű munkáját már a századelőn megismerhette a magyar olvasó - mi több, szinte egy időben két fordításban is. Bár Wildner Ödön fordítását például Ady Endre is méltatta, mára mindkét fordítás elavult. Kurdi Imre új fordításához a szerkesztők gazdag jegyzetapparátust készítettek, s ezzel a kötet nemzetközi mércével mérve is egyedülálló vállalkozásnak tekinthető.

Friedrich Nietzsche - A ​történelem hasznáról és káráról
Nietzsche ​vehemensen támadja a XIX. század uralkodó világnézetté emelkedett historizmusát, melynek formáját elsősorban Hegel történetfilozófiája adta meg. A "világfolyamat" mint az élet értelme és saját korunk, mint e folyamat szükségszerű eredménye a szellem veszélyes eltévelyedése - vélekedik, mert a siker imádatát, a történelem anonim hatalmának csodálatát váltja ki, s így az egyén erényei semmivé törpülnek. Szemlélete minden pátosza ellenére is megőrzi elfogulatlanságát, a "történelem" hasznát feltétlenül igényli. Máig időszerűvé teszi írását a történetírás három alaptípusának - monumentális, antikvárius, kritikai - kidolgozása.

Krasznahorkai László - Sátántangó
".... ​a regény tere újra egy világ, és... ez a világ - alakjai által - dúsan tagolt, rétegzett, hierarchizált, a mindennapi cselekvésköröktől az álmokig és fantamagóriákig, az egyetemes világrendtől az élet egyszerű újratermelésén és a társadalmi helyen keresztül az emberi méltóság és méltatlanság etoszáig. ... A Sátántangó korszakalkotó mű." Radnóti Sándor "Sátántangó afféle perpetuum mobile, egy megtévesztési és megtöretési láncon át nyilvánuló létszerkezet, melynek nincs felelőse, csak állapota van, melyre különféle hitek, remények, öncsalások vetülnek... A tehetetlenség és mozdíthatatlanság halálos kitáncolásában áll e regény nagyszabású volta... Nyomasztó, egyben mélyen lélegző könyv: élőlény, mint minden igazi epika." Balassa Péter

Oscar Wilde - Dorian ​Gray arcképe
Oscar ​Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képe örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne. A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain. Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni...

Hamvas Béla - A ​bor filozófiája
_Végül ​is ketten maradnak, Isten és a bor._ Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára. Korunk ínségében a szenvedők iránt részvétet éreztem és ezen a módon kívánok rajtuk segíteni. Feladatom nehézségével tisztában vagyok. Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka. A legfőbb névnek a bort választottam. Ezért lett a könyv címe a bor filozófiája, s ezért írtam fel jeligéül azt, hogy: végül is ketten maradnak, Isten és a bor. (-)

Hamvas Béla - A ​babérligetkönyv / Hexakümion
A ​déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni.

Friedrich Nietzsche - A ​tragédia születése
1872-ben ​jelent meg először a fiatal klasszika filológus professzor, a későbbi "démoni" filozófus egyik legfontosabb, leghíresebb munkája, A Tragédia születése. Szigorúan véve ókortörténeti tárgyú szakmunka, a korában is, ma is kardinálisan fontos kérdés (hogyan született meg a görög tragédia?) megoldásának kísérlete, de már megjelenése idején látszott, hogy jóval több szakmunkánál (ilyenként egyébként a korszak és minden idők egyik legnagyobb klasszika filológusa, Wilamowitz-Moellendorf zúzta ízzé-porrá kritikájában). Tény, hogy történelmi-filológiai szempontból nézve A tragédia születése megalapozatlan hipotézisek halmazának tűnik, hogy szerzője meg sem kísérli benne alaptételeinek a szakma szabályai szerint való nyomós bizonyítását, hogy koncepcióként, "megoldási keretként" is messze eltér és szembenáll mind a múlt, mind a jelen század kutatási eredményeivel. Csakhogy egy másik síkon, pontosabban egyszerre több síkon is, alapvető felismeréseket tartalmaz. Mindenekelőtt vitairatként. Mert, jóllehet formáját tekintve semmiképp sem az, valójában az egész kis könyv monumentális vitairat, kétségbevonása a winckelmanni-goethei klasszikus görögség-felfogásnak és nagyerejű rámutatás egy mélyebb, összetettebb és - filozófiai szempontból legalábbis - reálisabb görögség-képre. Mert, és ez a legfeltűnőbb, legismertebb vonása a műnek, Nietzsche benne egy új görögség-képet posztulál, a fehér márványszobrok, a klasszikus idill mögött felmutat egy tragikus, a sötét erőkkel állandóan számoló, az apollónival szemben dionüszoszinak nevezett görögséget is, sőt e két "világ" egybepatakzásából eredezteti a görögség leginkább létmagyarázó műfaját, a tragédiát is. A filozófiai kritika viszont éppen ezt a dualizmust, egyáltalán az őstípusok elméletét, az irracionális-szellemtörténeti koncepciót támadja, lényegében a mű megszületése óta napjainkig. Ugyanakkor lehetetlen nem meggyőződni arról, hogy ami pozitívumot, új felismerést, gyökeresen eredetit a modern vallástörténet, mitológia-kutatás, archetípus-elmélet hozott, az lényegében Nictzschének erre a könyvére vezethető vissza. Bővelkedik persze a mű egyéb felismerésekben is, elsősorban esztétikaiakban, műfajelméletiekben.

Immanuel Kant - A ​tiszta ész kritikája
Semmi ​kétség, minden megismerésünk a tapasztalattal kezdődik; hisz mi más késztetné munkára megismerőképességünket, ha nem az érzékeinkre ható tárgyak, melyek részint maguk váltanak ki képzeteket, részint értelmi tevékenységünket hozzák mozgásba, hogy e képzeteket egybevesse, összekapcsolja vagy szétválassza, és így az érzéki benyomások nyersanyagát feldolgozva létrehozza a tárgyakra vonatkozó ismereteket melyeket tapasztalatnak nevezünk. Így tehát az időben semmilyen tudásunk nem előzi meg a tapasztalatot, és minden ez utóbbival kezdődik. Ám jóllehet minden tudásunk a tapasztalattal veszi kezdetét, ebből még nem következik, hogy minden tudás a tapasztalatból ered. Mert nagyon is lehetséges, hogy maga a tapasztalati megismerés összetett valami legyen, hogy részint abból álljon, amit benyomások útján nyerünk, részint pedig abból, amit a tulajdon megismerőképességünk önmagából tesz hozzá (az érzéki benyomásokból csupán a késztetést merítve); csakhogy e kiegészítést nem különböztetjük meg azon alapanyagtól, amíg hosszas gyakorlat föl nem hívja rá a figyelmünket, és képessé nem tesz az elkülönítésére.

Hamvas Béla - A ​láthatatlan történet / Sziget
A ​láthatatlan történet Valamely szempontból egymáshoz rendelt események soráról azt mondjuk: történet. Van története az univerzumnak, a természetnek, az emberi társadalomnak, a kultúrának. Mindannak, ami a tér-idő kozmikus színpadán a keletkezés-elmúlás törvényének alá van vetve. Hamvas Béla történetei azonban aligha sorolhatók a történetírás színpadi eseményei közé. Ami őt foglalkoztatja, mindig és szükségképpen a színjátszás kulisszái mögé vezet, abba világba, amelyről alig tudunk valamit, amely nélkül azonban a történelem sem lenne más, mint a megjelenés-elmerülés véletlenszerű eseményeinek hömpölygő áradata. "A történetnek önmagában értelme nincs" - mondja Hamvas. Amit mi itt látunk, már csak végkifejlete annak a küzdelemnek, amit a létezés magasabb hatalmai: a léttisztitó erők vívnak a "létrontás démoni anarchiája" ellen. A láthatatlan történet 1943-ban jelent meg először az Egyetemi Nyomda kiadásában. A kötet Hamvas Béla (1897-1968) egyetlen, még életében kiadott esszégyűjteménye. Sziget "Ez a tanulmánykötet úgy keletkezett, hogy néhány magyar íróban, gondolkodóban, költői, kutatói, filozófikus elmékben (természetük leírásául mondjuk ezt róluk) megértek élmények, amelyeknek kifejezése ebben az egymással alkotott együttesben van a legjobban a maga helyén."

Michel Foucault - A ​tudás archeológiája
"Megértem ​azoknak a rossz közérzetét, akik nem képesek elviselni, hogy ezt kell hallaniuk: 'A beszéd nem az élet: ideje nem a ti időtök; nem fogtok benne kiengesztelődni a halállal; könnyen lehet, hogy megöltétek Istent mindazoknak súlyával, amit mondtatok, de ne gondoljátok, hogy mindazzal, amit mondtok, létrehozhattok egy embert, aki nála tovább él.' A tudás archeológiája Foucault filozófiai főműve."

Jean-Paul Sartre - Az ​Ego transzcendenciája
_Az ​Ego transzcendenciája_, J.-P. Sartre (1905-1980) első filozófiai értekezése, 1934-ben íródott. Szándéka szerint szigorúan tudományos mű, amely a husserli fenomenológia sajátos interpretációja révén az _Én_ és a _Tudat_ kapcsolatát azzal a merész célkitűzéssel vizsgálja, hogy megszabadítsa a filozófiát a szolipszizmus idegesítő veszélyétől. Noha a tanulmány leginkább vitatható részét, a pszichoanalízis bírálatát később a szerző revideálta, az írás ma is a leggyakrabban idézett Sartre-művek közé tartozik: nemcsak filozófusok, de pszichológusok és pszichiáterek is előszeretettel hivatkoznak rá. A francia filozófus _opus magnum_ában, _A Lét és a Semmi_ben e tanulmány következtetéseiből indul ki, és az itt vázolt Én-koncepciót mélyíti el - _Az Ego transzcendenciája_ tehát bátran tekinthető a sartre-i filozófia egyik par exellence alapművének, mely aktuális és izgalmas problémákat kínál a szellemi kalandokra elszánt olvasók számára.

Søren Kierkegaard - Vagy-vagy
A ​múlt század egyik legnagyobb hatású filozófusának főművét tartja kezében az olvasó - minden bizonnyal a filozófiatörténet egyik legkülönösebb művét. Semmiben sem hasonlít a rendszeres bölcseletekhez: műbírálatok és naplók, lírai tanulmányok és levelek váltják benne egymást, különböző "szerzőktől", akik vitatkoznak egymással, cáfolják és vádolják egymást. A filozófus átöltözetei ezek, s a bonyolult inkognitók rendszerében végül is három magatartás különül el, három életlehetőség (az esztétikai, az etikai és a vallási). Gondolat Kiadó, 1978

Bertrand Russell - A ​hatalom és az egyén
A ​hatalom és az egyén olyan időszerű és nagy hatású értekezés volt, amely a korszak emberét leginkább foglalkoztató kérdésekről szól. Erőteljesen és árnyaltan elemzi, milyen pontokon támad elkerülhetetlenül feszültség a hatalom igényei és a szabadság követelményei között.

Roland Barthes - S/Z
Milyen ​szövegekre vágynék, milyen szövegeket írnék meg (írnék újra), fogadnék el érvényes erőnek világomban? Az értékfelmérés során mindenekelőtt éppen erre az értékre akadunk: arra, amit ma is lehetséges megírni (újraírni) - ezt nevezzük `írhatónak`. Miért az írhatót tekintjük értéknek? Azért, mert az irodalmi munka (az irodalom, mint munka) tétje, hogy az olvasót immár ne a szöveg fogyasztójává, hanem létrehozójává tegye. Irodalmunkat a szöveg előállítója és felhasználója, tulajdonosa és vásárlója, írója és olvasója közötti könyörtelen szakadás jellemzi, s ezt az állapotot az irodalom, mint intézmény tartja fenn. A mai olvasó egyfajta dologtalanságra, intranzitivitásra, egyszóval `komolyságra` kárhoztatott. Ahelyett, hogy maga játszana, ahelyett, hogy a jelentő varázsa megigézhetné, hogy az írás kéjéből részesedne, nem marad számára más, mint soványka szabadsága arra, hogy elfogadja vagy elutasítsa a szöveget: az olvasás nem több mint `népszavazás`.