További értékelések

Hetven ​év… Hosszabb, mint egy ember élete.
Igen, néha didaktikus. Igen, néhol elszállt fölötte az idő. Igen, néha kiszámítható.
Közben pedig szívfájdítóan szép. Lélekfacsaróan aktuális. Tele játékkal és tűzzel és forrósággal és hideggel és reménnyel és szomorúsággal és sírásra késztető melankóliával. Tele mindazzal, ami az élet, amit szeretünk és amit szégyellünk abban, hogy emberek vagyunk.
Olvasás közben elkap a vágy, hogy kivonulj a világból, leülj és figyeld a létezést. Érezd mindazt, ami körülvesz, a szelet, a fényt, a mozgást és a mozdulatlanságot. Bradbury soha nem múlt el az a kisfiú lenni, aki számára a világ csodálatos és az élet lenyűgöző. De végtelenül fáj számára látni, mivé teszi az ember ezt a csodát. Életformánk, szokásaink, gondolkodásunk hogyan teszi tönkre nem csak azt, ami körülvesz minket, hanem saját magunkat is.
Bradbury Marsa egy tiszta asztal, amire egyenként kiöntheti az emberi élet alkotórészeit, jót és rosszat egyaránt. A hatalmas ezüst rakéták ugyanúgy hoznak tisztaságot ahogy rossz dolgokat, kapzsiságot, dühöt, szűklátókörűséget, fájdalmakat és régi hibákat. Az ember mindig magával viszi ezeket, nem tudja levetkőzni őket. De ha lehetősége van hátrébb lépni, ha kell, egy teljesen más bolygóra, csak hogy jobban rálásson ezekre, talán – de csak talán – képes valahogyan együtt élni velük, valamit változtatni mindezen.
A marsi csatornában úszó üres konzervek viszont mintha azt mutatnák, hogy sajnos talán mégse tudunk változni. És ez szorítja össze a torkot. Mert talán mi is olyanok vagyunk most, mint a marsiak, akik érzik a változást a levegőben, hogy valami történni fog, és ők nem tehetnek semmit. Pedig nekünk volt egy Bradburynk, aki ilyen könyveket írt…

Álltak ​a verandákon, és próbáltak hinni a Föld létezésében, majdnem úgy, ahogyan valaha próbáltak hinni a Mars létezésében.

Bradbury egy mesebeli Marsra kalauzol bennünket, belélegezhető atmoszférával, ember számára elviselhető hőmérséklettel, Mars-lakókkal, marsi városokkal, különös álmokkal, rakétákkal és persze emberekkel. A különálló, sokszor egymástól függetlennek tűnő novellákból összeálló történet a Marson keresztül mesél a Földről és az emberekről. A Föld pusztulásáról, a Marsra induló első expedíciók bukásáról, az ember érkezéséről és annak következményeiről.
Eleinte külön-külön terveztem írni mindegyik novelláról, de ezek nem azok a történetek, amiket külön kell nézni, még akkor sem, ha elég sok van köztük, ami önállóan is olvasható. A lényeg, legalábbis szerintem, az összekép, amit Bradbury rólunk, emberekről próbál megtanítani, nekünk, embereknek. Mert milyenek az emberek? Miután elpusztították a Földet, célba vették a Marsot, de képtelenek valami _új_ba fogni, viszik magukkal a régit: a nevekben, a mentalitásban, a viselkedésben. Mintha a nagy fejlődés közben csak a változásra lennének képtelenek…
Egyszerre szomorú és meghökkentő. hogy a Mars furcsa, mesei világát leszámítva, mennyire alkalmazhatók ezek a novellákról, a mai világra is. Legyen szó akár az amerikai kisvárosból elvándorló négerek kőkeményen realista történetéről, akár a Mars-lakók álmokkal operáló, helyenként weird-be hajlóan bizarr meséiről. A tanulság mindenhol ott van, és megállja a helyét majd’ 70 év elteltével is.

Én ​a Marsbéli krónikákról nem akarok nagyon hosszan értekezni.
Klasszikus, olvasni kell.
Egyszer nekifogtam gyerekfejjel, de félbehagytam. Persze azért nem tetszett, mert nem értettem az allegóriát. Mert ez a melankolikus hangvételű novellafüzér ugyan a Földön kívül játszódik és tele van aranyszemű marslakókkal, de valójában a Földről szól és az Emberről, elejétől a végéig. Rétegesen, mélyen, sokoldalúan, költőien.
Egészében nem nyújtott katartikus élményt, de sok-sok szépséget találtam benne.

Ma ​új kedvencet avattam.
Pedig nagyon nem annak indult. Az első néhány oldal után igazából rettenetesen megijedtem, hogy a sors valami fura szeszélye ismét tarimok/bobók/pszichovízionálók vagy más hasonló lények közé vetett. Aztán szinte egyik pillanatról a másikra, egy “véletlenül” elejtett párbeszéd után, rájöttem, hogy itt bizony rettenetes dolgok vannak készülőben, aminek nagy arcul csapás lesz a vége. Igazam lett.
És a fejezetek innentől nem győztek fogyni, én pedig újra és újra kerekedő szemekkel vártam a döbbenetet, ami sosem maradt el. Ugyanaz az elképesztő érzés kerített hatalmába, mint mikor először olvastam Vonnegutot. Minden fejezet/novella önmagában egy-egy apró katarzis, amik olyan állapotba hoznak, hogy amellett a vég szinte megnyugvással tölt el. Hihetetlen környezetbe és helyzetbe csomagolt valószerűtlen történet(ek) – bizonyos értelemben pedig mégsem annyira valószerűtlen – olykor finoman beleszőtt, máskor keményen odamondott kritikával.
Zseniális.

Na, ​az idei “sci-fi” címkéjű olvasásaim közül talán ez az, ami a legtávolabb esik a hard sci-fitől. Itt ugyanis a Mars, az űrutazás valóban csak írói eszköz, hogy Bradbury – ha kell – olyan helyzetekbe helyezhesse szereplőit, amelyek a Földön minden alkotói szabadság ellenére sem valósulhatnak meg, így azonban az író szabad kezet kapott, hogy az embereket – mert a sok kis történet elsősorban azért mégiscsak róluk szól – éppen olyan helyzetbe hozhassa, amilyenbe csak akarja. Ennek megfelelően – legalábbis bennem – nem is alakult ki egy koherens kép a marslakókról, az azonban számtalanszor megesett velem, hogy úgy gondoltam, hogy igen, ilyen helyzetben ez egy tipikusan emberi reakció.
Ui: Természetesen, mint minden többé-kevésbé önálló történeteket tartalmazó kötetben, ebben is voltak olyanok, amik jobban, és olyanok, amik kevésbé tetszettek. Egyik személyes kedvencem – A második Usher ház – két okból is tetszett: egyrészt nemrég olvastam Poe néhány novelláját, amelyekre hivatkozott, másrészt mivel ebben már megjelentek azok a témák, amelyeket aztán a Fahrenheit 451-ben fejt ki ismét bővebben.

Nem ​emlékeztem, hogy ez ilyen jó. Szép és melankolikus, és van benne valami őseredeti amerikaiság, amit én nagyon szeretek: az a remény vagy hit vagy micsoda, hogy ugyan elcsesszük ezerszer, de azért csak megpróbáljuk még egyszer, és majd a következő alkalommal hátha nem fogjuk elcseszni. Hátha.

Ray ​Bradbury ma már fogalom. A Marsbéli krónikák, Ray Bradbury-től, szintén az. Szerelmem úgy kezdődött Bradbury-vel és a Marsbéli -vel, hogy valamikor a ’80-as évek elején megjelent egy egyenborítós kislemez (tudjátok, bakelit, kb. 20 cm átmérő, egy oldalon egy szám) a Rockhullám sorozatban. Az egyik oldalán a Hit együttes A vén csavargó halála című száma volt. Azt a Hajógyári szigeten hallottam egy koncerten. Jó szám. A kislemez másik oldalán egy számomra ismeretlen banda nyomott egy instrumentális számot. A szám címe megegyezett az együttes nevével, ami viszont megegyezett egy lengyel sci-fi író egyik regényének a címével (amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy ennek Stanislaw Lem-nek van egy Solaris című könyve. Sercegősre hallgattam a Solaris Solaris -át*, és egy tabáni koncerten meglepődve konstatáltam, hogy a Solaris együttes lejátszotta a színpadról az LGT-t. A mai napig mindkettő kedvenc együttesem. No, és aztán a Solaris megjelentetett egy nagylemezt, Marsbéli krónikák címmel. Maga a tökély!**
Bradbury könyve csak jóval később került a kezembe. Meglepő fordulattal, ha jól emlékszem, Apu polcán találtam rá, abban a régi, keménytáblás, narancssárga borítós kiadásban.

Akkor csalódást okozott. Pörgősebb sci-fi-re gondoltam.
Mert Bradbury nem pörög. Bradbury nem űroperákat ír. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író, aki ír sci-fi-t is. Bradbury egy csodálatos tollú író, gyönyörű képekkel, metaforákkal, leírásokkal, érzékeny és finom témákkal. De tizenévesen erre még nem voltam nyitott.

Sokkal később, túl egy keresztény felindulásból elkövetett önkönyvtár szelekción, aminek Bradbury is áldozatul esett (Varga Petyushoz került a könyv, tudtam, jó helyen lesz nála), de később kétségbeesett keresgéléssel újra beszerezve, újraolvasva már egészen másképpen hatott. Ez a kiadás az Európa Zsebkönyvek vaskos kötete volt, a leszálló rakétával, zöldeskék borítóval és több egyéb novellával.
No, ennél az olvasásnál már ütött, amit olvastam!

Most azért került újra a kezembe a könyv, mert megnéztük szerelmetesfeleségtársammal a nyolcvanas években készült, Rock Hudson-ös, háromrészes filmfeldolgozását. (Sokkal rosszabbra számítottam. Ennek mércéje volt, hogy a sci-fi iránt olvasnivaló formájában tökéletesen közömbös párom ezt mondta:
– Arra nagyon jó, hogy kedvet csináljon a könyv elolvasásához!
És ez nem semmi mondat. S még hozzátette:
– Bradbury, ha ilyen a könyv is, nem is annyira sci-fit ír, hanem filozófiát.
Én inkább azt mondnám: költészetet.)

A filmet nézve többször bizonytalan voltam, hogyan is volt mindez az eredetiben. Lemeltem a polcról az immár sovánka Agave-s kiadást (ebben csak a Marsbéli van), és újra elolvastam.
Bradbury két civilizácó kipusztulásán keresztül dicséri az életet. Az emberek akaratlanul kiírtják a marslakókat (a’ la H. G. Wells), akik itt egy nem technológián, hanem filizófián alapuló, de roppant magasrangú civilizciót építenek ki.
A marslakók és a földiek között valami különös, törékeny kapcsolat szövődik. Nem konfliktus-menes, mert a marsbéliek kezdetben félnek az embertől, ezért védekeznek. Aztán már csak magányosak, és szeretet koldulnak. Aztán kihalnak. Ahogy az ember is, csak mutatóba marad belőle itt-ott.

A könyv nem egy egybefüggő történet, hanem egy lazán, mégis szervesen egymásba kapcsolódó novellafüzér. A filmmel ellentétben nincsen kozponti alakja. Illetve a Mars az, és az emberek-marslakók kapcsolata. Ami végső soron az ember felelősségének, felelőtlenségének, magányának, szeretetéhségének a bemutatására szolgál.

A történetek, rövid impressziók ütősek, szépek, líraiak. Mondom, arról szólnak, hogy élni kell, élni szép, és élni csak kölcsönösen egymásra utalva lehet és érdemes.
S az ember végül nem hódítja meg a Marsot, hanem hozzá menekül, hogy az befogadhassa őt. Mert amit meghódítunk, azt jobbára elousztítjuk, felemésztjük. Szeretni csak alázattal lehet. Így lehet végső kicsengés, hogy amikor az apa elviszi kirándulni a feleségét és a gyerekeit, hogy mindenképpen és feltétlenül mutat nekik marslakókat, {{a víztükörre mutat, ahol megjelenik a családjuk tükörképe: – Itt vannak a marslakók!}}

Bármerről nézem, Ray Bradbury az egyik kedvenc íróm.

• https://www.youtube.com/watch?v=w,cVoC4ZwB80
  • https://www.youtube.com/watch?v=KoVPQlFbN5g ; 2015-ben megjelent a második része is: https://www.youtube.com/watch?v=RcsO1JwUlok&list=PLZQotpncMsxM0t_IIR5Nr7OGR0rjqY2Ad

A ​rakéták és az űrutazás új távlatokat nyítnak az emberiség előtt, amely így esélyt kap, hogy egy másik bolygón új civilizációt hozzon létre és újraírja történelmét.Vajon az ember túl tud lépni saját árnyékán?
A lazán kapcsolódó történetekben az emberiség a Mars kolonizálásán fáradozik. A krónikák első tudosításaiból a bennszülött marslakók világába pillanthatunk be, ez kerül szembe a földi emberek kultúrájával. Bármennyire eltérő e kettő, de alaptermészetükben mégis hasonlók.
Legjobban az expediciók történetei, illetve A második Usher-ház tetszettek. Ez utóbbi nyílvánvalóvá tette a Marsbéli krónikák és a Fahrenheit 451 közti kapcsolatot, illetve, hogy a régebbi (Európa) kiadásban miért kerültek egy kötetbe.*

---

Bradbury rögtön az első sorokkal elvarázsolt, lírai, muzikális, színpompás mondataival.

" Délutánonként, amikor a megkövült tenger meleg és mozdulatlan volt, és a szőlőfák bágyadtan álltak az udvarban, és a távoli, kis marsbeli csontváros teljesen bezárult, és senki sem surrant ki az ajtókon, látni lehetett magát Mr. K-t a szobájában, amint egy fémkönyvet olvasott, végigfutatta kezét a kidudorodó hieroglifákkal borított lapokon, mintha hárfán játszana. És a könyvből az ujjak játéka nyomán éneklő hang emelkedett, lágy ősi hang, és mesélt (…)"
" Finom faragású bárkák suhantak fel és alá a zöld borcsatornák tükrén, mint megannyi bronzvirág."
Ez már szépirodalom, Ray Bradbury egy poéta, a Marsbéli krónikák pedig költemény prózában. Felemelő élményt nyújtott. Ezt OLVASNI KELL!

…Tehát ​az otthon. Egyszerűnek látszik, pláne felírva középre, nyomtatott nagybetűkkel, kövér buborékba, csakhogy. Pont a legegyszerűbb témákról nem lehet úgy akárhogyan és általában írni, mert hát nézzük csak: ott az otthonteremtés, ~pusztulás, ~keresés (zárójelbe: beilleszkedés! nyíllal mellé: kiszorítás!!!), ~ felszámolása, ~ emlékezete, és akkor még fel sincs írva az elvágyódás, honvágy, magány, berendezkedés, hazagondolás, letelepedés (ó, telepesek, az is micsoda kimeríthetetlen…!), kapcsolatok (tartása/bomlása), öregek (!!!), lemondás, remények, satöbbi. Aztán: evakuáció, emigrálás, kalandkeresés, egyéni motivációk. Ellenpontként üzlet, ellenőrzés, kiskapuk, lázadások. Élet, halál, mert innentől nem úszom meg. Esetleg egy kis tisztelgés valamelyik angolszász írózseninek, nem baj, ha kilóg, azért van. Kezd elfogyni a hely az elágazásoknak meg a kis buborékoknak, pedig még kéne a generációs szakadékoknak, a természetes-mesterséges szembeállásának, és… valamit biztos, hogy elfelejtek. Majd menet közben."

/R. B. fiktív jegyzetei a Gondolta a fene! sorozatból/

Persze, a Mars csak ürügy. A kötetben felvázolt emberiség (nem mintha elhatárolódnék tőle, sőt!) tulajdonképpen hódítgathatná Atlantiszt is, észre se vennénk a különbséget. Vagy egy új kontinenst, ha lenne olyanunk. a Holdat, ha nem tudtak volna már róla kiábrándítóan sokat Bradbury idejében – legalábbis a történetek középpontjában álló, Ismeretlen és Megfejthetetlen vágyálom képéhez. Ahova vinni lehet otthonról a saját vágyakat, és meg lehet próbálni honosítani, vagy ellenkezőleg, mindent hátrahagyva engedni, hogy az Ismeretlen és Megfejthetetlen formáljon tovább.
Minden novella kerek egész önmagában is, de teljes egészében akkorát üt, hogy azóta is zúzódás van a kognitív központomban. (Lásd az 1-es számú mellékelt ábrán a kötet értékelését.) Hazagondolok tőle, végtelen plusz egy nézőpontból, és mindig mást látok “itthon”.
Szívfájdítós, gyönyörködős, csendben gyászolós.

Kiskoromban ​imádtam nagyapám kék csillagászati füzetkéit – tudományos igénnyel megírt sorozat volt a negyvenes évekből, jószagú papíron, bájos illusztrációkkal, izgalmas címekkel. Voltak bennük még a nyolcvanas évek végén is helytálló információk, de nagy részüket már túlhaladta az idő, és a kortársaim csillagászati érdeklődés nélkül is többet tudtak a bolygók és a csillagok világáról, mint a kék füzetkék szerzői/olvasói.

A kék füzetek jutottak eszembe a Marsbéli krónikákat olvasva. Mert amikor már sokadszor szembesültem a Föld “zöld csillagként” való említésével, végre leesett: amikor ez a könyv született, az emberek még nem ismerték a mára szinte klisévé vált képet: a Föld képét az űrből, Bradbury sem tudhatta, hogy a Föld az űrből kéknek látszik, nem pedig zöldnek.

Tudott viszont mást. Azt, hogy milyen az emberi faj. Hogy milyen érzés lehet hódítónak lenni. Hogy vannak hősök, bátrak, gyávák és haszonlesők mindenütt. Hogy az ember az emlékeinek köszönhetően lesz erős, de az emlékei által a legsebezhetőbb. Hogy olyan könnyen el lehet mindent rontani, és mégis bízunk, hogy egyszer (legközelebb) jobb lesz.

És tud játszani a szavakkal, a műfajokkal, a témákkal (egy kis kikacsintás a horror klasszikusainak, egy másik a társadalmi kérdéseket feszegetőknek), a szöveg ritmusával, és tud játszani az érzelmekkel. “Bőrig áztam az érzelmektől” – mondja az egyik expedíció kapitánya, de bőrig ázik az olvasó is. Szomorú, mégis felemelő, riasztó, mégis gyönyörű. Legszívesebben bőgtem volna rajta.