Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


vicomte
5.0/5

Van ​a pszichológiában egy fogalom, a “tanult tehetetlenség”, az az állapot, amely során az ember az őt ért folyamatos rossz tapasztalatok hatására elveszíti azt a hitet, hogy érdemi befolyással rendelkezik az élete felett.

Vannak olyanok, akik természetüknél, neveltetésüknél fogva fogékonyabbak az ilyen tananyagra, és vannak olyanok, akik folyton sulykolják ezt a leckét másokba. Családon belül is számtalan példát láthatunk erre, de még lehangolóbb, mikor egész politikai rendszerek és ideológiák építenek arra, hogy a polgáraikba beleverjék ez az érzést.

A ’70-80-as években, amikor én gyerek voltam, a pártállam apparátusa minden szinten olyan példás hatásfokkal alkalmazta ezt a módszert, hogy a szüleim generációja javarészt fel is adta, hogy lázadozzon a kijelölt helye ellen. Csak meghúzni akarták magukat, boldogulni, ahogy tudnak, de leginkább nem kilógni a sorból. Mert azt mindenki tudta, hogy akire felfigyelnek odafönt, az nagyon megjárja.

Tar Sándor megjárta. Őt észrevették. Aztán gyorsan beleverték azt is, hogy semmit nem ér az élete. S ha nem úgy táncol, ahogy fütyülnek, akkor vége van.
Tar megtört. Úgy táncolt, ahogy fütyültek neki, s ez a tánc hosszan elhúzódó haláltánc lett.

Könnyű lenne megvetni emiatt, de én képtelen vagyok erre. Túl jól ismerem azt a környezetet, amiből származik – ugyanabban a faluban {{Hajdúsámson – a Mi utcánk https://moly.hu/konyvek/tar-sandor-a-mi-utcank/en-es-a-konyv/vicomte – gyakorlatilag itt játszódik, ahogy ebben a kötetben a Télre nyár című novella is.}} nőtt föl ahol én, és abban a városban {{Debrecen}} próbált meg boldogulni, ahol én is éltem. S még én is túl sok jobb sorsra érdemes embert ismerek ott, akit felmorzsolt a töredéke annak a kilátástalanságnak, amellyel neki kellett nap mint nap együtt létezni.

Ő melósként látta azt is, hogy azok az emberek, akik nála jóval kevésbé tudatosak, mennyire tehetetlenek, mennyire máról holnapra élnek, ugyanúgy, ahogy ő is. Ezért megértette őket, és tudta, hogy mi az a tehetetlenség, amitől alkoholistává, nagypofájú hőzöngővé, családverő senkiházivá vagy még rosszabbá fajzottak ezek az emberek.

Aztán mikor eljött a rendszerváltás és ezek alól az emberek alól kirántották az addigi egyetlen biztos pontot: a munkahelyet. Ez nem csak a jövedelem elvesztése miatt volt tragédia, hanem mert emiatt a saját magukba vetett hit az utolsó roskadozó erődje is elesett, és ők pedig ott álltak pőrén és kiszolgáltatottan. A tanult tehetetlenség miatt pedig nagyon sokan képtelenek voltak arra, hogy ebből a pofonból felkecmeregjenek.

A novellák nagy része ezt a rendszerváltást követő reménytelenséget írja le. Azt, hogy hogyan csúsztak egyik pillanatról a másikra egész családok a térkép szélére, hogyan lett rajtuk végképp úrrá az önutálat és az önpusztítás – mert akit kutyába sem vesznek, az kutyáknál is rosszabb lesz, ha verekedni kell a koncért.


gesztenye63
5.0/5

Úgy ​érzem, hogy A mi utcánk lakói felkapták olcsó, savanyú borral telt butykosukat, és keserű emlékekkel, reménytelenséggel teli, kifacsart lelküket, aztán eljöttek hozzám egy kicsit mesélni, eljárni az évtizedek óta pörgő, de sehová se tartó szomorkás körmagyarjukat, aztán továbbálltak, hogy szakadatlan keressék tovább a helyüket, valahol A térkép szélén. De félek, hogy nem találják meg sohasem, bár ott, a semmiben aztán helyszűkére nem panaszkodhatunk.
Mert a kárvallottaknak, akik már a géemkák, a végéemek, meg a háztáji gazdaságok gürcölős, szocreál viszonyai közepette is vesztésre álltak, a kurzusváltás megoldást nem, csak a hatalomtechnikusok régi-új nemzedékét hozta el. A változások „senkit nem hagytak az út szélén”, hiszen ők néhány százezren {{talán milliónyian??}} már régóta az árokmélyi sárban éltek.
Akik a formális, mezcserés politikai-gazdasági (értsd: oligarchikus) változásoknak ezt az időszakát megélték, ebben a jobb sorsra érdemes kicsi hazában, azok számára Tar Sándor minden sora húsba vág, minden karaktere ismerős, a legtöbb gondolata érzékeny pontra tapint. Fájdalmas olvasni, de addiktív, nem ereszt.


Nyomorpaletta, ​a szélesnél is szélesebb. Akár az alföldi szemhatár: nem is látjuk a végét. Enyhíti néha humor, és egy-egy derűsebb fordulat, amikor valakinek a sorsa kivételesen kedvezően alakul.
Mintha ezek közül a novellák közül kevesebb játszódna gyárban (nem számoltam utána). A változatosság márpedig ha nem is gyönyörködtet, de előnyére válik még egy ennyire erős, egységesen erős kötetnek is. Vannak gyárasak, igen, meg vidéki falvak, akkor pszichiátria, de még bérház is. Csak hogy lássuk: a kilátástalanság, a reménytelenség bárkit, bárhol megtalál.
Miért talál meg? Jobbára saját hibánkból, lehetünk tunyák, tohonyák, törődhetünk bele a sorsunkba, választhatunk nem megfelelő eszközöket a fájdalmunk enyhítésére (úm.: alkohol, szex), adhatjuk fel az akaratunkat, mondván: úgyis mindegy. Talán az az egyetlen közös vonása a szereplőknek, hogy kezdetben mind azt hiszik: ennél rosszabb már nem jöhet. Dehogynem.
Visszatérő téma az ember kifordulása emberi mivoltából (Szilvia, A rosszlábú Váradi kertje, Előtted a küzdés_), és a kommunikációs deficitből, félreértésből eredő tragédia (_Voláre, Varga őrnagy). A Ház a térkép szélén hatalmas kedvencem (korábban olvastam már egy másik kötetében), Az év novellája-cím esélyese.
“Tar most sem dramatizál, egyszerűen csak leír” – állítja a fülszöveg. Hát, igen! Ezt kéne tőle eltanulni. Az utóbbi időben egyre inkább elfordulok a szórakoztatóirodalomtól, aminek épp ez az oka. Túl sok agyondramatizált, patetizált, teátrált szöveghez volt szerencsétlenségem, amiből is idővel elegem lett. Tar prózája olyasféle, mint Art Spiegelman Mausának a grafikája: sallangmentes, és épp ezért átütő erejű. De ezek a borítók is telitalálatok. Mehetsz a nagy nihilben, amíg a szem ellát, a láb kimarjul, a vállat sebesre töri a katonai málhazsák pántja alá bekúszó és az izzadtsággal iszamós elegyet alkotó lebírhatatlan alföldi por.

Nagyon úgy fest, hogy Tar lesz nálam az idei év nagy felfedezettje. Csak azért nem a kedvenc hazai novellistám, mert azon a trónon Bodor Ádám ül, letaszíthatatlanul. Hanem még így is Elfriede Jelinektől veszi át a stafétát (ő volt a tavalyi év legje).
A címadó novellán kívül a kedvenc: Humán szolgálat. Ily kevés vonallal ily plasztikusan festeni, embereket, tájakat, érzelmeket, pusztulást… 5/5*. Pazar!


Maya
5.0/5

Hát ​sajnos ez a valóság. Most épp azon gondolkoztam, hogy a tanítványaim nagy része így él: a térkép szélén. Hány meg hány ember élte át ugyanezt a rendszerváltáskor, amikor sorra bezártak a gyárak. Legjobban az döbbentett meg, hogy a gyerekeknek sincs semmi jövője, ha egyszer a szülő a társadalom kitaszítottja lett. Tud írni ez az ember. Egyre türelmetlenebb vagyok, hogy legyen már időm nekifogni a következő könyvének (már itt van nálam kölcsönben A mi utcánk).


Gregorius
-/5

Bár ​ez a kötet nem vetekedhet a Mi utcánkkal, csodálatosak ezek a novellák is.

Sokat gondolkodtam azon, hogy ma az időt szokás túldimenzionálni. Tar nem: ő mindig a teret mozgatja, lelkesíti át. Ez működik a Szürke galamb városleírásában is.


Futóhomok
5.0/5

Ezek ​által a novellák által ha akarod, ha nem, közöd lesz ahhoz a világhoz, amihez talán nem volt (dehogynem), vagy esetleg másképpen kezdesz viszonyulni.
Nehezen haladtam a könyvvel, mert tudtam, hogy Tar Sándor nem kímél, mindenhova el fog vinni, egyre mélyebb rétegekbe. Amiket a térkép széle már alig-alig tart meg, lehet, valahogyan a közepéről kellene kifelé nyúlni, mert ugyanazon a térképen történik minden. Velem és velük, velünk.


Almost_Zed
4.0/5

A ​történetek szereplőit nagyszerűen ábrázolja Tar Sándor, szinte érezni a könyvből izzadságuk és a kannás bor szagát. A kisvárosi környezetemben szintén találni a novellák figuráihoz hasonló karaktereket. Bizony, ezek a társadalom perifériájára szorult emberek is a közelmúltunk hús-vér szereplői. Ez is a mai magyar valóság, de egyáltalán nem show, és esetükben tényleg a lét a tét.
Egy-két novellát némileg befejezetlennek találtam, az emberábrázolások viszont kiválóak, és a humor, az irónia is tetszett. Összességében jó kis szociográfia.


fülcimpa
5.0/5

Oda ​vagyok teljesen! Bár A mi utcánk ütősebb, amikor azt olvastam, az akkori lelkiállapotom jobban a padlón volt. Itt a nagy kedvenc, a Mindenki tudja. Ez hasított a leginkább. Köszönöm, köszönöm kedves moly tagok, hogy felhívtátok Tar Sándorra a figyelmem!


betufuggo
5.0/5

A ​kötet 18 írást tartalmaz,a lecsúszott egzisztenciák életét bemutatva. A teljesség igénye nélkül,számomra a legütősebbek a “Mindenki tudja”,és a “Humán szolgálat” voltak,de a többi írás is erős.A kilátástalanság, a nyomor olyan képei jelennek meg az olvasó elől,amely láttára inkább félrefordítaná a fejét- de ezt itt nem lehet megtenni.A hosszabb- rövidebb történetekben azért az irónia is megcsillan,de ez inkább fekete humor.A helyzet tehát nem túl vidám,,és attól félek,hogy egyre rosszabb lesz.A kötet,és korábban olvasott, “A mi utcánk” ismeretében azonban a szerző az egyik kedvenc magyar írómmá vált.


Szultan_11
5.0/5

Valahogy ​így. Fel lehet ragyogtatni, újra játékba lehet hozni újra az alföldet, a régi nagyrealizmust. megint és teljesen:

“A sofőr értette a dolgát, úgy állt meg, mintha nekiment volna valaminek, kicsit megfarolt közben, Mikos pedig kiesett az ajtón. Éppen a lépcsőn állt, dohányzott, le is szállhatott volna, de nem így. Kihűlt szemek meredtek rá a mocskos üvegen keresztül, a romos jármű pedig tovább iparkodott azzal a néhány emberrel, neki pedig fel kellett állnia a földről. Ha nagyon akarja, utolérte volna őket, jó futó volt, de minek? Később látta, hogy nem messze újra megáll a busz, fekete alakok, volt útitársai másznak ki belőle, mint a bogarak, majd el is tűnnek hamar, de hogy hová, az rejtély maradt, hiába erőltette a szemét, semmit nem látott, csak a nap vakította. Néhány roggyant házféle rémlett szétszórtan, szinte a földbe süppedve, lehetett öt is vagy hat, pár girhes fa, bokor, kútágas. Távolabb semmi. Megfordult, arra sem. Semerre. Mint egy asztal. Úgy látszott, azok ott integetnek egymásnak, integetett ő is, de oda se figyeltek. Hálátlan népség, gondolta, pedig már majdnem megtanultak kártyázni. Megtörölte a homlokát a pólója aljával, égetett a nap, és árnyék sehol. Férgek, dünnyögte magában, bár volt némi lelkiismeret-furdalása, pénzt nyert tőlük, de hát ilyen a játék.”

“Ház a térkép szélén”


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

43.0
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók