Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Németország ​és egy zeneszerző bukásának története, akik eladták magukat az ördögnek.
Ördög nincs, a gonosz az emberben van, így hát a történet csak jelképes, allegorikus lehet.

- Fantázia, mítosz és valóság keveredik a regény lapjain,
- nincs egységes idősík,
- a szerző gátlástalanul él mások munkáiból származó idézetekkel,
- levelek, előadások, tudományos esszék montázsa tarkítja – akasztja meg a cselekményt,
- a szereplők egy része testi valójában nem létezik, mások a betegség metaforájával fertőzöttek,
- az elbeszélő narrátor a regény címszereplőjétől olyannyira különbözik felfogásában, hogy kétségessé válik, mit is ért meg a cselekményből,
- a szerző és narrátor különbsége az egész regényt parodisztikus légkörbe burkolja.

Mindezek a jellemzők akár egy posztmodern olvasatot is lehetővé tennének, de nem akarok senkit megtéveszteni: ez bizony egy poros, realista, bölcsészregény, amelynek ismeretével lehet ugyan a jobb társaságokban villogni, de az olvasása – néhány elvetemült és megátalkodott Thomas Mann rajongón kívül – a mai átlagolvasó számára nem sok élvezetet nyújt.

El is felejthetnénk, de van a könyvnek egy olyan oldala is, amely érdekessé, aktuálissá teheti. A Doktor Faustus nagyon jól ábrázolja, hogy a 20. század elején volt a német értelmiségnek egy olyan – mind inkább domináns – része, amely ostoba és gőgös anti-humanizmusával, nacionalizmusával és anti-racionalizmusával megágyazott a német nemzetiszocializmusnak, azaz a náciknak, Hitlernek. Nem véletlen, hogy Thomas Mann-nak Amerikába kellett menekülnie, és a könyveit hazájában elégették. Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényében az elégetett fontos és jó könyveket az ellenállók szóról szóra megtanulják és felmondják, megőrzik egymás számára. Nos hát, ez a regény biztosan a memorizálandók közé tartozna náluk.


VERDI
5.0/5

Itt ​ülök és az egész szellemem, testem, a székbe nyom, de igazából ettől a könyvtől nem tudok felállni.

Magával ragad, felemel majd az igazságok kimondásával az életszagú világ repedezett talajára dob.
Ez a könyv hihetetlen. Nem engedett el ez a könyv még most sem, pedig már pár órával ezelőtt megváltam tőle.
A képsorok és az emberek csak úgy cikáznak a fejemben. A történet eleje szórakoztatva éltet, a vége kegyetlenül maga alá édesget, és éget.
Németország története ez a könyv, hogy mi lesz vele, azután ami után ezt művelte azokkal az emberekkel. Fog e még érni Európának valamit Németország a két világháború miatt, és után?
Mit ér Ő, Mann, aki ír, és érvel azért, hogy ne nézzék hulladék embernek, Őt és a népét. Ő tette? Nem. De a népe fél. A hatalom nem.

Egy zenei élettörténet az egész. Adrián zenész életét írja le Sereus barátja.

Adrián paktumot köt az ördöggel és világhírű zenész lesz. A zenész élete hajaz a nagy német vezető életével, mintha Hitler is feláldozott volna az ördögnek mindent, de az Ördög erre a kegyetlenségre is tudott nemet mondani.

Nézelődöm és az igazság és az egész regény életfelfogása, a tudásra való felhívás szeretetének kimutatása, aminek az énekeit hallom, hallottam mikor olvastam ezt a könyvet, amit soha nem fogok elfelejteni.
Kevés könyv van, ami ennyire hatott rám.
Ha létezik egy olyan polc, ami a világmindensége tesz össze az életről, a tudásról szólóan, ez a könyv ott van.
Az eleje olyan, mint maga az élet, a vége mint maga Mann.
Ebben nem a zeneszerzőt ismerjük meg, hanem az Írót Mannt. Az Ő zsenialitását, az Ő élni akarását, az Ő egész szellemének, az élet oltárán való feláldozását.

Az első rész zenével, tudománnyal, hittel felvértezett rész, azután az utolsó 150-200 oldal a sötét rész, az igazán tökéletlen emberi természet lélekrajza. A sötét és megbetegedett világé, a tetteké, amelyeké az emberek tettén keresztül, a kegyetlenkedéseken át, átélünk, de látni nem akarjuk Őket.
Harcolunk olyan eszményekért, amelyek a gyűlöletet szítják, mert valahol senkit nem fogadnak el, és elfordulunk azoktól is, akik közeledni próbálnak jó szándékkal, de ellökjük magunktól őket, mert nem akarjuk, hogy megsebezzen még jobban az élet.

A könyv vége, a megörült Adrián, a tragédiák utáni szellemi életét mutatja be, és az összeomlása után lelkiben megtisztult, és testileg elmúlt, talán el is felejtődött embert, de mint ahogy az óriási szellem kapcsolódik az élethez, úgy marad meg a zene, és úgy felejtődik el maga az ember. De a zene az emléke, örökre az emberek lelkében marad meg, akármit is tett, és akármilyen is volt Ő.

A „megörült rész” megint hajaz, Hitlerre mutat, Ő is megőrült, és olyan dolgokat mond vagy tett……….

Nem húzom tovább, mert nagyon a hatása alatt vagyok, és nem akarok marhaságokat írni, de le kell, le kellet írnom, ha megengeditek, amit fent leírtam.
Viktor Mann öten voltunk könyvében van egy rész amit ennek a könyv hatása alatt írt. Ott is nagyon szép gondolatok vannak, benne, de Ő mint Német, Én mint olvasó, megértő rajongó olvastam, és olvasom, és olvastat a könyv, engem, és Én Őt.

Ebből a könyvből idézni? Nehéz.
Mann még mindig tanulni, és tanítani akar, de ezt nagyon okosan, és egyedüli profizmussal csinálja, de………………………

Azt hallottam egy órámon kérdésként, hogy ki fog olvasni Thomas Mannt 2060-ban, amit maga Lator László is feltette a Lyukasórában.
Nos mivel 2070 első felében tervezem az elvonulásomat, jelentkezem, Mesterem itt vagyok,
Én igen,
Itt vagyok ……………………………………………………………………………………………………………


Inpu
5.0/5

Számos, ​remekebbnél remekebb értékelés és találó megállapítás, elemzés érhető el erről a könyvről, a redundanciától óvakodván lemondanék ezek szaporításáról. Egyetlen szubjektív megjegyzés engedtessék meg. Lényegesen kevesebb lennék, ha nem olvasom el ezt a könyvet. Korrajzi szempontból hűen alliterál mindazzal, mely napjainkban a legszűkebb társas és szakmai környezetünkben végbemenni látszik társadalompolitikai szempontból – mind az egyén, mind a közösség szintjén. Valamennyi álcázott és bevallott vendégszöveg ellenére, minden szándékolt töredezettség mellett is egy végtelenül egységes és sajnos, végtelenül fájdalmas kicsengésű mű született Thomas Mann tolla nyomán. A fájdalom azonban kiváló indikátor, s ilyetén formán a gyógyulás előfeltétele.


Youditta
4.0/5

Elsőre ​hú, fú meg hű.

Na de a könyv összetettsége nem fejezhető ki ennyivel. Kezdem azzal, hogy a cselekményéről a dolgok összefüggéséről, értem itt, Adrian- Németország- Faust- Goethe négyszögről nem szeretnék írni, mert előttem megtették ezt többen nagyszerű értékelésekben, amihez hozzátenni nem tudok és nem is akarok.

Thomas Mann ezt a hatalmas ívű, nagyon összetett, nehéz könyvet úgy kezdi, hogy az első harmadában a könyvnek folyamatosan elnézést kér az olvasótól, hogy ilyen-olyan kitérőket tesz. Jól tette, mert így talán meg tudok neki bocsátani, bár nem mindért. Igazán bő lére eresztette.
A könyv második harmada már kevesebb “mellébeszélést” tartalmaz, ezáltal kezd igazán érdekessé válni, főleg, mikor megjelenik a színen az ördögünk.
A könyv utolsó harmada pedig elkezdett nagyon tetszeni, főleg a kis Nepomuk történetétől (ami nagyon meghatott), a bukásig.
A könyv rendkívül összetett, bonyolult és a nyelvezet is elképesztő. Elég gyakran futunk bele féloldalas mondatokba, amit követni sem könnyű (nem hogy megérteni). Thomas Mann prezentálja a történet mellett a hatalmas tudását is, ami tényleg bámulatos, ahogy ezt a regényt teljes egésszé varázsolta.
Szerintem, ha ezt valaki egész életében gyakran újraolvassa, akkor is talál benne új információt és utalást.
Minden tiszteletem azoké, akik ezt a regényt mindenestül be tudják fogadni és megértik az utalások többségét (szerintem az egészet csak Mann értette).
Minden nap másfél héten át napi legalább egy órát ezzel a regénnyel töltöttem, nem gondoltam az elején, hogy hiányozni fog, de fog.
Azt kívánom magamnak, hogy 20 év múlva, ha újraolvasom majd a könyvet, akkor ennél sokkal többet értsek meg belőle, mert tudom, hogy sok maradt még rejtve számomra.


I

Remegő ​kézzel fogok neki értékelésemnek, és nem tudom, hogyan fog sikerülni ezekről a szörnyűséges dolgokról számot adnom Nektek.

Na jó, bevallom, én csak félig vagyok humanista, félig vagyok csak Serenus Zeitblom, félig Adrian Leverkühnnek érzem magam, mármint szellemiségemben, a tehetséget hagyjuk, azt egyébként nem is tartom olyan nagyon sokra. Munkával és szorgalommal sok mindent el lehet érni.

Kevés olyan könyv van, ami megríkat, de ez olyan volt, két helyen is könnyeztem. Pedig hagyma se volt a közelben. Na de térjünk a tárgyra, érzem, csak azért beszélek másról, hogy ne kelljen rátérnem a szörnyű tényekre, amikre rávilágított eme könyv, melyről bátran állíthatjuk, hogy a maga nemében egy remekmű.

II

Arra gondoltam, micsoda kárhozatos dolog is művésznek lenni, mármint úgy értem, nagy művésznek lenni, azzá válni. Rengeteg dologról le kell mondania az embernek. Mert kétféle művészet van: van a langymeleg, “átlagos”, “emberi” művészet, és van a vagy jéghideg, vagy tűzforró, “isteni” művészet, amit a lángelmének tulajdonítunk általában. Azt javaslom, hogy a lángelme megtévesztő kifejezés helyett a “jégelme” szót használjuk, ez ugyanis sokkal pontosabban adja át, mennyire lelketlenné, hideggé kell válni, hogy az ember igazán nagy, “örök” időkre fennmaradó műve(ke)t alkothasson. Nyugodtan mondhatjuk rá, hogy eladja a lelkét az ördögnek az ilyen ember, mert az Isten meg az Ördög léteznek, ha csak szimbólumként is, de ugyanúgy léteznek számunkra, mint a legtöbb ember számára Romeo és Júlia létezik. Szóval az “isteni”, a “nagy” művészethez hideggé kell válni, vagy tűzforróvá. Pont ebben áll a láng- illetve jégelme nagysága: ügyesen lavírozik a jéghidegtől a tűzforróig.

III

Persze nem lehet így szétválasztani a művészeket, két szélsőséges formára, mert a legeslegtöbben a kettő között helyezkednek el valahol. Van fekete is, van fehér is, de a legtöbb ember a szürke ötven(nél több) árnyalata valamelyikét képviseli. Ezért vagyunk olyan sokszínűek. (Érezzétek az iróniát.)

Nos, mindenki választhat, bár talán mind predesztinálva vagyunk valamelyik árnyalatra, a génjeink, a neveltetésünk, a környezetünk által. De azért én azt hiszem, választhatunk a “kárhozat” és a langymeleg humanizmus közül.

IV

Mi a “baj” Serenus Zeitblommal? Drága, nagyszerű ember, tele lélekkel, szeretettel, odaadással, és nagy műveltséggel. De mégis, csak egy oldalát látja az életnek, vagy legalábbis nem akar többet látni belőle, mert félti a boldogságát. Korlátolt? Igen, ahogy mindannyian korlátoltak vagyunk, csak mind máshogy. A korlátainkat saját magunknak állítjuk föl, hogy ne tébolyodjunk meg, részben gyávaságból, részben a boldogság iránti (talán eléggé önző) vágyunk miatt. Én a világot két részre osztom: #rettenetesre és nyomorúságosra# a hideg rendre, a természeti törvények világára, ami összetartja a világot, és a varázslatra, a lélekre, ami pedig valami értelmet ad neki. Lehet, hogy utóbbi nem is létezik, csak képzeljük. De attól, mert képzeljük, miért lenne kevésbé valóságos, mint bármi más? Képzelődjünk bátran, és tegyük saját magunkat boldoggá, vagy olyanná, amilyenné akarjuk. Menni fog.


Chöpp
-/5

Tizennyolc ​voltam, amikor még az utcán is olvastam. Nyár volt. Tetszett és majd beleőrültem az unalomba. Az 1977-es Európa Kiadós kötetet kinyitva azonnal laposakat pislogtam. Úgyhogy kénytelen voltam befejezetlenül hagyni. A könyvjelző egy ideig még benne volt; hátha… De nem. Kivettem és már csak az ásító bizsergés maradt belőle emlékül. (Ilyen lehet a sznob élvezet? Kicsit mindig szenved, vagy belealszik az ember?)

2019
Mostanában felé pislogok a könyvespolcon. El kéne… vagy rakjam át a hátsó sorba?


Nem ​kevesebbre vállalkozott itt Thomas Mann, mint hogy egy zeneszerző életrajzán (ami valójában Nietzsche életrajz) mint tükrön keresztül bemutassa és értelmezze Németország végzetes sorsát (1947-ben fejezi be!). A szándék egy művészregény, egy társadalmi regény, de főleg Németország-regény az egyben volt.
A problémám is ez vele: a náci-németség rettenetes tetteit végtelenül szublimáltan értelmezte, és a regény ódon, ünnepélyes mélyértelműsége már-már megbékéltet a borzalmakkal.
Pedig maga tiltakozik a regényében “a nyers történések magasabb értelmezésé”-nek romantikus vágya ellen. Sajnos éppen maga is ezt tette: “magasabb értelmezést adott a nyers történésnek”.

Mann regénye így maga is annak a problémának a része, amelyet megoldani vélt. De nem oldott meg.

Így marad a szifilisz, mint szerződés az ördöggel, és Nietzshe elmebaja. Odaátról nem sikerült idehozni az igazságot.


NLaslow
5.0/5

“Nem ​találunk szavakat”- írja Esterházy, s írom most én is a könyv elolvasása után.


Doktor ​Faustus
Thomas Mann
Európa Kiadó
1977
A regény alcíme: Adrian Leverkühn német zeneszerző élete, elmondja egy barátja. Ezt fontos előre bocsátani, mivel ez határozza meg az egész regény formáját. Egy elbeszélő próbál hű képet adni egy zseniálisnak mondott, de tragikus sorsú zeneszerző életéről. Ha vers lenne, akkor azt mondanám, hogy elbeszélő költemény. Természetesen ilyen nevű és ilyen, vagy hasonló sorsú zeneszerző sem abban a korban, sem előbb nem létezett. Az egész történet az írói fantázia szüleménye. Az egyik probléma éppen ebből fakad, de erről majd később írok. A regény címe sokat sejtető. A fauszti téma visszatérő motívum a német irodalomban. Gondoljunk csak Goethere. De a történet előképei Goethe előtt, már az ezerhatszázas években megjelennek. Egy ember, jelen esetben egy zeneszerző eladja a lelkét az ördögnek, a dicsőségért, a zenei remekművek megalkotásáért. Az alku megköttetik, de a Sátán szűkmarkú, csak 24 évet ad Leverkühnnek, és azalatt csak művészi sikerei lehetnek. Ez az alaptörténet, erről szól a regény. A mesélő néha kilép szerepéből és az írás idejében zajló (első majd második világháború) eseményeiről is szót ejt, ami időben egyre inkább elválik a történettől Ezek a kis kitérők talán a legértékesebb részei a regénynek. Itt Thomas Mann mondja el véleményét a német népről, a Hitler kultuszról, satöbbi. Ilyenek ír például, hogy lehet, hogy nem Hitler fanatizálta a német népet, hanem Ő csak esszenciálisan megjelenítette a Német nép mélyen szunnyadó lelkületét. Elgondolkodtató és bátor gondolat.
De vissza a regényhez. A regény borzalmas. Borzalmasan rossz és unalmas. Olyan tájakat, életképeket ír le Thomas Mann nyolc tíz oldalon keresztül, aminek a regény szempontjából semmi jelentősége. Olyan periférikus szereplőkről ír egész fejezeteket, akik a főhőshöz nem, vagy csak lazán kapcsolódnak. Egy nem létező zeneművet tíz tizenöt oldalon keresztül elelemez olyan mélységben és szakszerűen, amit csak komoly zene és kottaértők értenek meg. És ilyenből a regényben több tucat van. Mintha az Író azt üzenné ezzel, látjátok milyen mély zenei műveltséggel rendelkezem. A regény túl írt, vontatott, eseménytelen. Szenvedés volt végig olvasni.
Aki még nem olvasott Manntól, az ne ezzel a regénnyel kezdje.
dr.Béza Dániel
2020.11.07.
Budapest.


Jékli_Erika
4.5/5

Az ​első fejezet első pár oldalát többször újra kellett olvasnom, mire belerázódtam a régies, barokkos körmondatokban megfogalmazott mondanivalók(?) értelmezésébe. Itt még többször éreztem, hogy az írás öncélú – bevallom nem tudtam elképzelni, hogyan fogom végigolvasni, és pláne, hogy tetszeni fog.
.
A szereplők igen érdekesek, abban az értelemben is, hogy a két főszereplőn kívül a többiek szinte csak „jelölve” voltak, hiszen az író szempontjából ők nem érdekesek. A zeneszerző idealizálása ellenére Leverkühn-t magát nagyon valóságosnak találtam. Kifejezetten szimpatikus végig: magas intelligencia, liberális gondolkodás, kíváncsiság és a cél érdekében áldozat- és tettrekészség.
Gyerekkori barátjának, Serenus Zeitbom-nak Leverkünh iránt ki nem mondott szerelme, folyamatos féltékenysége nagyon emberi volt, de a homo vagy biszexualitás állandó elhallgatása megmosolyogtatott.
.
A könyv egyik legfőbb erényének a szerkezetét tartom: lehetővé tette, hogy bepillantást nyerhessünk egy nem túl okos (bár ennek ellentmondanak a minden témára kiterjedő okfejtések, elemzések, leírások, amelyeket elmesélőnk szájába adott Mann), rendkívül konzervatív, országához és humanizmusához hű német gondolkodásába.
.
Hálás vagyok Mann-nak a náci bűnök elítéléséért; a számtalan gondolatnak, kétségnek és kérdésnek, ami a német nemzet kollektív bűnösségére vonatkozik… Ezek a kérdések Magyarországon nem lettek feldolgozva, jelenkori társadalmunk ma is küzd azzal, hogy némelyek kihasználják a tömegek tájékozatlanságát és hazánkban újra megjelenhetnek fasisztajellegű (értem ez alatt a következő fogalmakat: kirekesztés, „nemzeti”, gyűlöletkeltés) nézetek.
.
Ennek a könyvnek az olvasása közben éreztem azt, hogy kevés vagyok. Kevés vagyok a zenei magyarázatok, leírások értelmezéséhez éppúgy, mint a teológiai vagy filozófiai eszmefuttatásokhoz.
A zenei részek megértését fel is adtam, mert Kodály országában sem tanítottak minden gyereket a dalok eléneklésén túl másra is énekórán…
A filozófiai, morális és vallási vitákat viszont élveztem, érdekesek voltak, még ha hiányosak is az ismereteim.
.
Kifejezetten csodálom Thomas Mannt, a hatalmas tárgyi tudásért, amit a könyvben megoszt velünk, valamint azért, hogy a történetet olyan íróval mesélteti el, akinek – feltehetően –a sajátjától teljesen elütő személyisége van.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

16.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók