Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Németország ​és egy zeneszerző bukásának története, akik eladták magukat az ördögnek.
Ördög nincs, a gonosz az emberben van, így hát a történet csak jelképes, allegorikus lehet.

- Fantázia, mítosz és valóság keveredik a regény lapjain,
- nincs egységes idősík,
- a szerző gátlástalanul él mások munkáiból származó idézetekkel,
- levelek, előadások, tudományos esszék montázsa tarkítja – akasztja meg a cselekményt,
- a szereplők egy része testi valójában nem létezik, mások a betegség metaforájával fertőzöttek,
- az elbeszélő narrátor a regény címszereplőjétől olyannyira különbözik felfogásában, hogy kétségessé válik, mit is ért meg a cselekményből,
- a szerző és narrátor különbsége az egész regényt parodisztikus légkörbe burkolja.

Mindezek a jellemzők akár egy posztmodern olvasatot is lehetővé tennének, de nem akarok senkit megtéveszteni: ez bizony egy poros, realista, bölcsészregény, amelynek ismeretével lehet ugyan a jobb társaságokban villogni, de az olvasása – néhány elvetemült és megátalkodott Thomas Mann rajongón kívül – a mai átlagolvasó számára nem sok élvezetet nyújt.

El is felejthetnénk, de van a könyvnek egy olyan oldala is, amely érdekessé, aktuálissá teheti. A Doktor Faustus nagyon jól ábrázolja, hogy a 20. század elején volt a német értelmiségnek egy olyan – mind inkább domináns – része, amely ostoba és gőgös anti-humanizmusával, nacionalizmusával és anti-racionalizmusával megágyazott a német nemzetiszocializmusnak, azaz a náciknak, Hitlernek. Nem véletlen, hogy Thomas Mann-nak Amerikába kellett menekülnie, és a könyveit hazájában elégették. Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényében az elégetett fontos és jó könyveket az ellenállók szóról szóra megtanulják és felmondják, megőrzik egymás számára. Nos hát, ez a regény biztosan a memorizálandók közé tartozna náluk.


eme
4.5/5

itt ​minden mély értelmű egyezés, titokká fokozott számítás

Olvasás közben végig azt éreztem, hogy nagyon kicsi vagyok én ehhez a könyvhöz. Mann elképesztő műveltsége, intellektuális nagysága olyan kemény diót produkált, amelyet képtelen vagyok teljesen feltörni. Csak itt-ott megrepesztem, picit csipegetek belőle, ám az egészhez hozzáférni… Áhh! Rezignáltan legyint.
Minden mondata, minden szava rejtjelezve van, álcázás, akár a Haetera esmeralda fátyolszárnya. Miközben azt hiszed, azt látod, amit látsz, azt olvasod, amit olvasol, már be is csapott, és újabb és újabb mimikrivel varázsol el, a káprázatos pille efemer tünékenysége egy örök játékba lép át – értelemzed és átértelmezed újra és újra, lezárhatatlanul. Nevek, helyszínek, fel-fel dobott fogalmak, gondolatok, allúziók és motívumok olyan hálózatot alkotnak, amelynek kibogozása nemcsak zene- és művészetelméleti, teológiai, irodalmi és filozófiai tudást igényel, hanem az egész német (és nem csak német) kultúra alakjainak, a kornak olyan komplex ismeretét, ami(nek hiánya) miatt bizony meg kell küzdeni a művel.
Utolsó befejezett nagyregény – és mint ilyen, megidéz előző alkotásokat, szereplőket, összegyűjti az életmű fontos motívumait: északi és mediterrán típus, polgári és művészi, morál és esztészika, tudomány és misztikum, egészség és betegség, tudatosság, józanság és brutális ösztön, mámor, humanizmus és barbarizmus, szeretet, kötelességtudás és közöny, Settembrini és Naphta… És mindezt úgy, hogy közben nem esik a pátosz és romantikus morál kelepcéjébe, nem sarkít és nem próbál didaktikusan szájbarágni. De hát ez a probléma Mann-nál amúgy sem szokott felmerülni. Nem, fájdalmas emlékezéssel terhes ironikus játék ez a hagyománnyal. Mann (ön)ironikus és néhol parodisztikus éllel szólaltatja meg a zseniálisan újat alkotó, ugyanakkor a középkori ónémet világba visszalépő Leverkühnt, de Zeitblomot is, akinek személyében a polgári humanizmus a végét járja – ettől is válik az egész történet annyira komoran tragikussá, és kilátástalanná.
A regény utolsó harmada örvénylő sodrás a semmibe, a pusztulásba – a lelkét a sátánnak eladó zseni, művész, nemzet bukása a tehetetlenségbe. Egy utolsó napsugaras de fájdalmas epizód előzi meg a „derék”, egyre „derekabb” polgárok Adrian történetével való szembesítését és az összeomlást: a Nepomukkal való találkozás. A kis Ekhó egy pillanatra, egy megengedhetetlen pillanatra, tovatűnő angyali visszhangként rezonál Leverkühnben. Majd szétfoszlik, menthetetlenül – a megváltás reménye nélkül.
A többi néma csend.


VERDI
5.0/5

Itt ​ülök és az egész szellemem, testem, a székbe nyom, de igazából ettől a könyvtől nem tudok felállni.

Magával ragad, felemel majd az igazságok kimondásával az életszagú világ repedezett talajára dob.
Ez a könyv hihetetlen. Nem engedett el ez a könyv még most sem, pedig már pár órával ezelőtt megváltam tőle.
A képsorok és az emberek csak úgy cikáznak a fejemben. A történet eleje szórakoztatva éltet, a vége kegyetlenül maga alá édesget, és éget.
Németország története ez a könyv, hogy mi lesz vele, azután ami után ezt művelte azokkal az emberekkel. Fog e még érni Európának valamit Németország a két világháború miatt, és után?
Mit ér Ő, Mann, aki ír, és érvel azért, hogy ne nézzék hulladék embernek, Őt és a népét. Ő tette? Nem. De a népe fél. A hatalom nem.

Egy zenei élettörténet az egész. Adrián zenész életét írja le Sereus barátja.

Adrián paktumot köt az ördöggel és világhírű zenész lesz. A zenész élete hajaz a nagy német vezető életével, mintha Hitler is feláldozott volna az ördögnek mindent, de az Ördög erre a kegyetlenségre is tudott nemet mondani.

Nézelődöm és az igazság és az egész regény életfelfogása, a tudásra való felhívás szeretetének kimutatása, aminek az énekeit hallom, hallottam mikor olvastam ezt a könyvet, amit soha nem fogok elfelejteni.
Kevés könyv van, ami ennyire hatott rám.
Ha létezik egy olyan polc, ami a világmindensége tesz össze az életről, a tudásról szólóan, ez a könyv ott van.
Az eleje olyan, mint maga az élet, a vége mint maga Mann.
Ebben nem a zeneszerzőt ismerjük meg, hanem az Írót Mannt. Az Ő zsenialitását, az Ő élni akarását, az Ő egész szellemének, az élet oltárán való feláldozását.

Az első rész zenével, tudománnyal, hittel felvértezett rész, azután az utolsó 150-200 oldal a sötét rész, az igazán tökéletlen emberi természet lélekrajza. A sötét és megbetegedett világé, a tetteké, amelyeké az emberek tettén keresztül, a kegyetlenkedéseken át, átélünk, de látni nem akarjuk Őket.
Harcolunk olyan eszményekért, amelyek a gyűlöletet szítják, mert valahol senkit nem fogadnak el, és elfordulunk azoktól is, akik közeledni próbálnak jó szándékkal, de ellökjük magunktól őket, mert nem akarjuk, hogy megsebezzen még jobban az élet.

A könyv vége, a megörült Adrián, a tragédiák utáni szellemi életét mutatja be, és az összeomlása után lelkiben megtisztult, és testileg elmúlt, talán el is felejtődött embert, de mint ahogy az óriási szellem kapcsolódik az élethez, úgy marad meg a zene, és úgy felejtődik el maga az ember. De a zene az emléke, örökre az emberek lelkében marad meg, akármit is tett, és akármilyen is volt Ő.

A „megörült rész” megint hajaz, Hitlerre mutat, Ő is megőrült, és olyan dolgokat mond vagy tett……….

Nem húzom tovább, mert nagyon a hatása alatt vagyok, és nem akarok marhaságokat írni, de le kell, le kellet írnom, ha megengeditek, amit fent leírtam.
Viktor Mann öten voltunk könyvében van egy rész amit ennek a könyv hatása alatt írt. Ott is nagyon szép gondolatok vannak, benne, de Ő mint Német, Én mint olvasó, megértő rajongó olvastam, és olvasom, és olvastat a könyv, engem, és Én Őt.

Ebből a könyvből idézni? Nehéz.
Mann még mindig tanulni, és tanítani akar, de ezt nagyon okosan, és egyedüli profizmussal csinálja, de………………………

Azt hallottam egy órámon kérdésként, hogy ki fog olvasni Thomas Mannt 2060-ban, amit maga Lator László is feltette a Lyukasórában.
Nos mivel 2070 első felében tervezem az elvonulásomat, jelentkezem, Mesterem itt vagyok,
Én igen,
Itt vagyok ……………………………………………………………………………………………………………


Youditta
4.0/5

Elsőre ​hú, fú meg hű.

Na de a könyv összetettsége nem fejezhető ki ennyivel. Kezdem azzal, hogy a cselekményéről a dolgok összefüggéséről, értem itt, Adrian- Németország- Faust- Goethe négyszögről nem szeretnék írni, mert előttem megtették ezt többen nagyszerű értékelésekben, amihez hozzátenni nem tudok és nem is akarok.

Thomas Mann ezt a hatalmas ívű, nagyon összetett, nehéz könyvet úgy kezdi, hogy az első harmadában a könyvnek folyamatosan elnézést kér az olvasótól, hogy ilyen-olyan kitérőket tesz. Jól tette, mert így talán meg tudok neki bocsátani, bár nem mindért. Igazán bő lére eresztette.
A könyv második harmada már kevesebb “mellébeszélést” tartalmaz, ezáltal kezd igazán érdekessé válni, főleg, mikor megjelenik a színen az ördögünk.
A könyv utolsó harmada pedig elkezdett nagyon tetszeni, főleg a kis Nepomuk történetétől (ami nagyon meghatott), a bukásig.
A könyv rendkívül összetett, bonyolult és a nyelvezet is elképesztő. Elég gyakran futunk bele féloldalas mondatokba, amit követni sem könnyű (nem hogy megérteni). Thomas Mann prezentálja a történet mellett a hatalmas tudását is, ami tényleg bámulatos, ahogy ezt a regényt teljes egésszé varázsolta.
Szerintem, ha ezt valaki egész életében gyakran újraolvassa, akkor is talál benne új információt és utalást.
Minden tiszteletem azoké, akik ezt a regényt mindenestül be tudják fogadni és megértik az utalások többségét (szerintem az egészet csak Mann értette).
Minden nap másfél héten át napi legalább egy órát ezzel a regénnyel töltöttem, nem gondoltam az elején, hogy hiányozni fog, de fog.
Azt kívánom magamnak, hogy 20 év múlva, ha újraolvasom majd a könyvet, akkor ennél sokkal többet értsek meg belőle, mert tudom, hogy sok maradt még rejtve számomra.


I

Remegő ​kézzel fogok neki értékelésemnek, és nem tudom, hogyan fog sikerülni ezekről a szörnyűséges dolgokról számot adnom Nektek.

Na jó, bevallom, én csak félig vagyok humanista, félig vagyok csak Serenus Zeitblom, félig Adrian Leverkühnnek érzem magam, mármint szellemiségemben, a tehetséget hagyjuk, azt egyébként nem is tartom olyan nagyon sokra. Munkával és szorgalommal sok mindent el lehet érni.

Kevés olyan könyv van, ami megríkat, de ez olyan volt, két helyen is könnyeztem. Pedig hagyma se volt a közelben. Na de térjünk a tárgyra, érzem, csak azért beszélek másról, hogy ne kelljen rátérnem a szörnyű tényekre, amikre rávilágított eme könyv, melyről bátran állíthatjuk, hogy a maga nemében egy remekmű.

II

Arra gondoltam, micsoda kárhozatos dolog is művésznek lenni, mármint úgy értem, nagy művésznek lenni, azzá válni. Rengeteg dologról le kell mondania az embernek. Mert kétféle művészet van: van a langymeleg, “átlagos”, “emberi” művészet, és van a vagy jéghideg, vagy tűzforró, “isteni” művészet, amit a lángelmének tulajdonítunk általában. Azt javaslom, hogy a lángelme megtévesztő kifejezés helyett a “jégelme” szót használjuk, ez ugyanis sokkal pontosabban adja át, mennyire lelketlenné, hideggé kell válni, hogy az ember igazán nagy, “örök” időkre fennmaradó műve(ke)t alkothasson. Nyugodtan mondhatjuk rá, hogy eladja a lelkét az ördögnek az ilyen ember, mert az Isten meg az Ördög léteznek, ha csak szimbólumként is, de ugyanúgy léteznek számunkra, mint a legtöbb ember számára Romeo és Júlia létezik. Szóval az “isteni”, a “nagy” művészethez hideggé kell válni, vagy tűzforróvá. Pont ebben áll a láng- illetve jégelme nagysága: ügyesen lavírozik a jéghidegtől a tűzforróig.

III

Persze nem lehet így szétválasztani a művészeket, két szélsőséges formára, mert a legeslegtöbben a kettő között helyezkednek el valahol. Van fekete is, van fehér is, de a legtöbb ember a szürke ötven(nél több) árnyalata valamelyikét képviseli. Ezért vagyunk olyan sokszínűek. (Érezzétek az iróniát.)

Nos, mindenki választhat, bár talán mind predesztinálva vagyunk valamelyik árnyalatra, a génjeink, a neveltetésünk, a környezetünk által. De azért én azt hiszem, választhatunk a “kárhozat” és a langymeleg humanizmus közül.

IV

Mi a “baj” Serenus Zeitblommal? Drága, nagyszerű ember, tele lélekkel, szeretettel, odaadással, és nagy műveltséggel. De mégis, csak egy oldalát látja az életnek, vagy legalábbis nem akar többet látni belőle, mert félti a boldogságát. Korlátolt? Igen, ahogy mindannyian korlátoltak vagyunk, csak mind máshogy. A korlátainkat saját magunknak állítjuk föl, hogy ne tébolyodjunk meg, részben gyávaságból, részben a boldogság iránti (talán eléggé önző) vágyunk miatt. Én a világot két részre osztom: #rettenetesre és nyomorúságosra# a hideg rendre, a természeti törvények világára, ami összetartja a világot, és a varázslatra, a lélekre, ami pedig valami értelmet ad neki. Lehet, hogy utóbbi nem is létezik, csak képzeljük. De attól, mert képzeljük, miért lenne kevésbé valóságos, mint bármi más? Képzelődjünk bátran, és tegyük saját magunkat boldoggá, vagy olyanná, amilyenné akarjuk. Menni fog.


Chöpp
-/5

Tizennyolc ​voltam, amikor még az utcán is olvastam. Nyár volt. Tetszett és majd beleőrültem az unalomba. Az 1977-es Európa Kiadós kötetet kinyitva azonnal laposakat pislogtam. Úgyhogy kénytelen voltam befejezetlenül hagyni. A könyvjelző egy ideig még benne volt; hátha… De nem. Kivettem és már csak az ásító bizsergés maradt belőle emlékül. (Ilyen lehet a sznob élvezet? Kicsit mindig szenved, vagy belealszik az ember?)


NLaci_21
5.0/5

“Nem ​találunk szavakat”- írja Esterházy, s írom most én is a könyv elolvasása után.


Nem ​kevesebbre vállalkozott itt Thomas Mann, mint hogy egy zeneszerző életrajzán (ami valójában Nietzsche életrajz) mint tükrön keresztül bemutassa és értelmezze Németország végzetes sorsát (1947-ben fejezi be!). A szándék egy művészregény, egy társadalmi regény, de főleg Németország-regény az egyben volt.
A problémám is ez vele: a náci-németség rettenetes tetteit végtelenül szublimáltan értelmezte, és a regény ódon, ünnepélyes mélyértelműsége már-már megbékéltet a borzalmakkal.
Pedig maga tiltakozik a regényében “a nyers történések magasabb értelmezésé”-nek romantikus vágya ellen. Sajnos éppen maga is ezt tette: “magasabb értelmezést adott a nyers történésnek”.

Mann regénye így maga is annak a problémának a része, amelyet megoldani vélt. De nem oldott meg.

Így marad a szifilisz, mint szerződés az ördöggel, és Nietzshe elmebaja. Odaátról nem sikerült idehozni az igazságot.


moni79
4.5/5

Nem ​egy könnyű olvasmány, még úgy sem, hogy szeretem Thomas Mann-t. A szerző nagyon ügyesen használja arra a klasszikus Faust-témát, az ördöggel kötött paktum ábrázolását, illetve a modern komolyzenei elemzéseket, hogy bemutassa a 20. századi Németország történelmének egy jelentős és fontos részét. Érdekes a narrátor személye és szerepe, mert Adrian nagyon sokszor háttérbe szorul és ilyenkor mintha nem is ő lenne a főszereplő.


kGyuri
-/5

Sokat ​agyaltam, mi a titok, ami Thomas Mann nyelvében s stílusában húzódhat meg
Általában úgy vélem, , minden művéhez tartozik egy eszköztár, szinte mindig ünnepélyes,
méltóságteljes, emelkedett és komoly, aztán ebbe a szinte tökéletesen pozitív szövegbe
Mann kis „sziporkákat”(úgy értem, eltéréseket), szór szét, amelyek a magas szinvonalú
szövegbe a különbözés révén változatosságot, annak révén feszültséget, sok esetben
közvetlenül humort is elegyítenek. A katarzis tehát állandóan „kirobbanásra” kész,
hiszen az nem más, mint feszültség és annak „kisülése”, ezáltal hasonlatos a nevetéshez.
Néhány írásában ennek a bonyolult „szószőttesnek” speciális részei neuralgikus helyeket
képeznek, amelyek néha általánosan ismertekké válnak, mint elhíresült katarzis-helyek,
így pl. én, ha ezredszer hallanám, hogy „És így végződik a szép történet és istenkitalálás
JÓZSEFRŐL ÉS TESTVÉREIRŐL”, hát ezredszer is könnybe lábadna a szemem, és meglódulna a szívverésem.
Érdekes, lehet ilyen neuralgikus hely nem köztudott, de egyedi is,
pl. hasonló „szupermondat” számomra a Buddenbrook-házban az,
hogy „A tífusszal ilyenképpen áll a dolog.” Nehéz lenne okát adnom, hogy miért.

Mannak sokat segített a tény, hogy német az anyanyelve, annak grammatikája ismert
módon igen precízen kötött a mondatszerkezeteket illetően. Természetes velejárója egy
német szövegnek, hogy általában könnyen kelti azt a hatást, mint ha minden szükséges
benne lenne és minden szükségtelen kihagyódna, így könnyebb méltóságteljes,
emelkedett és komoly szövegeket fogalmazni. Mann a Józsefben a bibliai és koraegyházi,
tudományos nyelvből szövi az emlegetett magas színvonalú „szőttest”, a Buddebnbrooksban
pedig a nyelv lehetőségeit kihasználva saját stílust teremt ehhez.
A Faustus könyvben részben középkorias, részben ismét a grammatikát kihasználva állít be egy humanista, komoly(kodó)
és gondos-alapos nyelvet, amiben Zeitblom, jóhiszeműsége és jóravalósága, judíciuma dominál.
Valamiért a Faustusban nem találtam olyan szinte az egész művet tömörítő „szupermondatot”, mint az említettem másik kettőben.
Ennek az lehet az oka, hogy az itteni cselekmény tán valóban túltolta a (zenei) ezotériát. Ehhez tán jó lenne zenésznek lenni,
én magam bizony csak zenehallgató vagyok.

Hogyne lenne érdekes, izgalmas, pl. az a kérdés, hogyan járultak hozzá méltatlan értelmiségiek az emberi értelem abszurd
blamázsához, mint a nemzeti szocializmus s főként annak vezetői.
Ennek kapcsán hogyne lennének lebilincselőek a művészet s a filozófia látszólag elvont kérdései?
Egyébként sokszor életteli figurák(szinte kiugranak a könyvből) izgalmas reagálásait figyelni élvezet!
Addig én még követtem, amikor valós (létező) zenét elemez(pl. Beethovent):
De amikor fiktív zenéről szól úgy, mint ha létezne, azt már igen nehéz követni,
mint ha Mann magában megalkotott volna egy egész zenei életművet (érdekes lenne
tudni, mennyi zene(szerzés)i képesítése volt.
Öszintén szólva az se sokat segít, amikor A felsült szerelmesek című Shakespeare drámáért lelkesedik
(mert ebből írna operát a fiktív zeneszerző, drFaustus), ezt a darabot nálunk „Lóvátett lovagokként” is ismerik,
ez jobban vág eredeti címéhez:. a „Love’s Labour’s Lost”,(nem láttam, de úgy vélem, nem lennék képes
kacajra fakadni rajta, pedig az a fajta ellenállhatatlan nevetésroham, mely Leverkühnt jellemzi, számomra sem idegen.
Egyébként a katartikus hatásnak ez a technikája sztem érvényes pl. Goethe esetében is,
legalább is amikor a WilhelmMeister mellbe vágott, akkor kezdtem erről kapiskálni.
Egyébként rosszat is tudok mondani, végén Nepomuk ábrázolása
egysíkú és érzelgősre sikeredett, Hanno(Buddenbrooks) jobb volt


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

16.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók