Ajax-loader

Kierkegaard ​egy kései művében tehát egy olyan elemzést fogalmaz meg, amely minden addigi egzisztenciál-probléma meghatározásán túllép. Ez a halála előtt hat évvel megjelent A halálos betegség (Sygdomen til Døden) című írása. Az ezzel kapcsolatos első gondolatai már egy évvel korábban megfogalmazódnak, és Kierkegaard, a műhöz tartozóan, mintegy azt követően három beszédet is megírt, és négy hónappal a könyv megjelenése után megjelenésre le is adott. A halálos betegséget többen Kierkegaard fő művének tekintik. Így például Walter Schulz vagy Heimbüchel, sőt Arne Grøn szerint itt nem csupán Kierkegaard fő művéről, hanem a XIX. századnak – filozófiai és teológiai oldalról szemlélve – az egyik legfontosabb értekezéséről van szó. Jelen esetben egy olyan kérdés taglalásáról, amely a legmélyebben érinti az embert, és ezért Kierkegaard önanalízisének is legszervesebb részét képezi. Ugyanakkor egyben ez egy kordiagnózis is, amely, ha nem is foglalkozik az akkori forradalmi eseményekkel, éppen ezért sokkal kevésbé lesz konkrét időhöz vagy korszakhoz köthető. Egyszerűen talán azt is mondhatnánk, hogy a kétségbeesés a mi modern korunk egyik legmélyebb vizsgálata, mely – hasonlóan a szorongáshoz – a mai ember alapérzelmét is döntően meghatározza. A kétségbeesés az egyes ember emocionális világában olyan problémát alkot, amely igen nehezen közelíthető meg, éppen talán annak személyessége miatt. Más ezért a megközelítésnek a módja is, amit jól mutat, hogy ezt a könyvet Anti-Climacus “írja”, aki ezért neve szerint már nem vállal teljes közösséget a korábbi “szerzővel”.

A kétségbeesés (Fortvivlelse) ugyanis a szellem, az én betegsége, amelynek három általános formája lehet, amelyeket aztán további szempontok alapján vizsgált meg: 1. ha nem tudjuk, hogy van énünk, 2. ha nem akarunk önmagunk lenni, 3. ha önmagunk akarunk lenni. A kétségbeesésnek több formája is lehet (pl. a végtelenség kétségbeesése, a végesség kétségbeesése, a lehetőség kétségbeesése, a szükségszerűség kétségbeesése), amelyek más és más élethelyzetet tipizálnak, mégpedig nagyon élesen és lényegre törően. Ez a betegség halálos, de szörnyűsége épp abban van, hogy nem ebbe lehet belehalni. Az ember ezen a módon az énjét veszti el, mégpedig úgy, hogy ezt a veszteséget észre sem veszi. Ezek az emberek “képességeiket kamatoztatják, pénzt és javakat gyűjtenek, világi ügyeik vannak, okosan kalkulálnak stb., stb., talán a történelembe is beírják a nevüket, de ők maguk nem léteznek, szellemi értelemben nincs Énjük, Énjük, amiért ők mindent merhetnének” – írja meglehetősen élesen fogalmazva. Éppen ebben a felismerésben jut el a kétségbeesés oda, hogy kimondható róla: nem más, mint a hit negatív határozmánya, amely mint negatív egyben affirmációt jelent. A Lezáró tudománytalan utóiratban ezt úgy fogalmazza meg, hogy az egzisztenciában való önmegértésben az “én” sokkal gazdagabb és mélyebb meghatározást kap, amit az egzisztálással együtt még nehezebb megérteni. A nehézség nagyobb, mint a görögöknél, mivel nagyobbak az ellentétek, ugyanis az “egzisztencia paradox módon bűnként, az örökkévalóság paradox módon mint időben tételezett Isten jelenik meg”: “…de az, hogy az egzisztencia paradox, jelenti a szenvedély csúcsát”. Hit, bűn és szenvedély. A végső következtetés tehát abban áll, hogy az igazi én, akit máshol vallásos egzisztenciának nevez, a hitben, mégpedig a szenvedély hitében alapozza meg saját énjét, önmagát. Ez az, amit ez a negyvenkét éves korában meghalt különc önnön tapasztalataként élt meg. Ez az, amiről e rövid – alkotói korszakát nézve mindössze tizenhárom év – munkássága során számos kötetben egybefoglalt. Ebben a filozófiában Karl Jaspers véleményével összhangban a kérdezés a legfontosabb és nem a válasz, de reagáljanak arra akárhogy, mindenképpen benne van a megengedő jelleg; aki kérdez, az nem kizárólagos, nem akar normatív módon semmit sem eldönteni. Ennek köszönhető a gondolkodásában fellelt inkonzisztencia is. Kierkegaard egész filozófiájának mond az ellent, aki valamiféle rendszert akar benne meglátni, s talán erre gondol maga is, amikor műveit az elemző filozófusoktól, filológusoktól félti. És itt kellene nekem is bocsánatot kérni. De ha bocsánatot kérek, meg fogom bánni, ha nem kérek, azt is meg fogom bánni, kérek vagy nem kérek, mindkettőt meg fogom bánni. Vagyis ezzel nem megyünk semmire. A cél nem fontos, sokkal inkább maga az út, ahogy azt akár Hegel, akár Schelling vagy éppen Nietzsche mondta. Kierkegaard esetében ez az út a lázadó és soha meg nem nyugvó, de folytonosan kereső ember útja. A formálódó, lázadó, majd önmagát autonóm módon megfogalmazó személyiség golgotája. Az a golgota, amelyet megtenni is csak “személyesen” lehet. Lehet ezért valaki lexikonok szócikke, az irodalomnak vagy a történelemnek tankönyvek által nagyra tartott alakja, ha a személyesség varázsát nem hordja magán, ha nem képes azt a hangot megtalálni, amely közvetlenül képes megszólaltatni, kimondva kérdezni.

Kapcsolódó könyvek

Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

5.0
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók