Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Vacilláltam, ​hogy hány csillagot adjak rá, aztán megnéztem a 82%-át szegénynek, hát annál azért sokkal fentebb kéne lennie, no jó, ne rajtam múljon. :) Műfajteremtő antiutópia (mai divatos nevén disztópia, lassan kezdem megszokni) a legkorábbi szovjet időkből. Minőségét jelzi, hogy hazájában elég sokáig be volt tiltva, és hamarabb jelent meg angolul, mint oroszul.

Szegény Platón, ha tudta volna, mit indít el azzal a hideglelős [[https://moly.hu/konyvek/platon-allam|Államával]], lehet, hozzá se fog. Ez a könyv is onnan indít, rögtön az első lapokon belecsap a lecsóba: XXX. századi szereplői a tökéletes boldogságot megvalósító államot akarják, és ennek érdekében lemondanak a “szertelen szabadság”-ról… sőt mindenféle szabadságról. Név nincs, magántulajdon nincs, család nincs, falanszter van, csak nem úgy hívják. Ja, és mindennek az ára az, hogy a külvilágtól teljesen elidegenedjenek, fallal válasszák el magukat a káoszt jelentő természettől.

Az alacsony százalékot adó olvasókat valószínűleg a stílus taszíthatja leginkább. Az egyes szám első személyű elbeszélésmód szaggatott, zaklatott, a mondatok rendszeresen nem fejeződnek be, sokszor “összedobált” hatást keltenek, és a párbeszédek szeretnek éppen egy másodperccel az előtt abbamaradni, hogy az olvasó felfogná, melyik szereplő mire jött rá. Nekem filmszerű ez az egész: mintha csak felvillannának egyes képek, nyomasztóan fura megvilágításban, gyors egymásutánban összevágva. Nagyon távol áll a mai ízléstől a húszas évek avantgárdja, de ha csak egy expresszionista filmet megnéztek, érteni fogjátok, miről beszélek.*

Szerintem pont ilyen stílus illik a főszereplőhöz, aki szinte mindenestül korának gyermeke, nemcsak elfogadja a körülötte levő világot, hanem szeret is benne élni, és amikor rájön, hogy nincs abban a világban minden rendben, akkor keményen megharcol saját magával, a belénevelt erkölcsiséggel is, nemcsak a rendszer támogatóival. Ő maga sem más, mint támogató, a feljegyzéseit is ezért kezdi írni. (Más kérdés, hogy hamar ellentmondásba kerül a saját kezdeti céljaival.) Amíg nyugodt az élete, a mondatai is kiegyensúlyozottak. Amikor megszűnik a nyugalom, a mondatok is darabokra törnek.

Az, hogy a regény sci-fi is, kevésbé hangsúlyos – vagy csak én nem értettem kristálytisztán a tudományos fejtegetéseket. :) Matekos sci-fi, hát ilyen is van. :) A matematika elvontsága is tökéletesen illik egy olyan regényhez, ahol nevek helyett számaik vannak az embereknek, és a szám sem őket jelenti, hanem a helyet, ahol laknak. A világuk pedig a geometria szabályainak megfelelően épül föl.

Szóval igazából nem is tudom, miért akartam tőle fél csillagot levonni… de biztos, hogy szubjektív oka volt. Mostanában nem szeretnék antiutópiát olvasni. Majd később.

  • Mondjuk, ezt: https://snitt.hu/filmek/dr-caligari-1920.

vicomte
3.0/5

A ​dísztópiák a modern irodalomban a szépirodalom/zsáner határvidékén mozognak, és elsősorban a társadalmi kérdések boncolgatásának mélysége, másodsorban a megvalósítás minősége határozza meg, hogy az Akadémia (kevésbé bigott) tagjai érdemesnek ítélik-e egyáltalán mélyebb elemzésre az adott műveket.

Nekem, mint olvasónak lényegesen kevésbé számítanak ezek az ismérvek, de úgy hiszem, hogy Zamjatyin regényét a hivatásos irodalmárok szépirodalomnak tekintik, ami szerintem is jogos.
Egyrészt a társadalomra vonatkozó víziók: az egyén totális elidegenítése és elnyomása a társadalom által, az egyéniség és a fantázia kipurgálandó volta, olyan témák, amelyek eléggé riasztóak és elgondolkoztatóak ahhoz, hogy komoly diskurzusokat lehessen folytatni fölöttük. A megírás ideje, helye és körülményei (a kommunizmus egyre radikálisabb felfogása felé masírozó Szovjetunió) szinte predesztinálják az olvasót arra, hogy mély társadalmi mondanivalót társítson az olvasottakhoz.
Másrészt az alkalmazott írói eszközök, amelyek az expresszionizmus és az avantgárd jegyeit mutatják szintén olyanok, amelyek miatt szintén hálás témája lehet a regény egy disszertációnak.
De legfőképpen azért tekintsük inkább ezt a regényt szépirodalomnak, mert logikus cselekménye, értelmezhető motivációjú szereplői nincsenek, az olvasás élményét pedig az expresszionista egzaltáltság a smirgli nyalogatásához hasonló élvezeti értékűvé emeli.

A történet futurisztikus részei és világépítése – mármint hogy egyáltalán hogy is néz ki ez a jövő, amelyben a főhősnek élni rendeltetett – finoman szólva is jelképes, mondhatni egy színielőadás kulisszáinak minden hitelességét fel tudja mutatni, ami lássuk be, a kevésnél is kevesebb. De szerencsére ez előtt a díszlet előtt legalább a szereplők patetikus, túlgesztikulált megnyilvánulásai nem olyan kirívóan disszonánsak, mint egy jól felépített és megrajzolt jövőben lennének.

A regény olvasása közben a legtöbbször sokkal inkább szimbolikusnak, mint társadalomkritikusnak éreztem az eseményeket, és nehezen szabadultam a gondolattól, hogy Zamjatyin legalább annyira (ha nem leginkább) a freudi topográfiai modell különböző szintjeit (Id – Ego – Szuperego) és azok konfliktusát fogalmazza meg, és az elnyomással nem csak a társadalmi szinten, hanem egyénileg, a saját lelkén belül is küzd az a szerencsétlen D-503.

Érdekes élményt jelent ez a könyv, és valóban fontos grádicsa a dísztópiák irodalmi evolúciójának, valamint megmutatja azt a félelemmel terhes közhangulatot is, ami a világháború után mindenütt, de főleg az erősen diktatórikus rendszerekben élőkben munkált.
Mégis, számomra egyike azon klasszikusoknak, amelyet egész egyszerűen élvezhetetlenné tesz a stílus, s az én logikusan működő agyam nem veszi be azokat az alapvetéseket, amelyeket az író nagyvonalúan felskiccel világépítés gyanánt.


És ​ím, itt az “első” modern antiutópia, 1921-ből, benne már készen áll minden klisé (pontosabban a későbbi könyvekben klisévé váló elemek), megrázó, félelmetes, és szórakoztató. Valahogy sokkal hihetőbb, mint az 1984, ami mondhatni nem több, mint ennek a könyvnek az újrafogalmazása, kicsit szájbarágósabban (ezért aztán népszerűbb is). Leegyszerűsítve, az 1984 inkább ponyva, ez inkább szépirodalom.

Mert tényleg nehezebb olvasni: Zamjatyin nem ír le mindent, pontosabban leírja, de egy mondatba annyi mindent belesűrít, hogy első olvasásra nem is értjük meg. No és a párbeszédekben oly gyakori félbehagyott mondatok, amelyek nagyon hatásosak, de mégiscsak arra a bosszantó dologra késztetik az embert, hogy megálljon az olvasásban, és használni kezdje az agyát! Borzalmas dolog, nem igaz?

Az egyik legjobb antiutópia azok közül, amiket eddig olvastam (1984, Szép új világ, Fahrenheit 451, Gépnarancs).

És nézzük meg, milyen gondolatokat ébresztett bennem ez a könyv. Arra jutottam, hogy bár mindannyian a nyugalomra és biztonságra vágyunk végső soron, hiszen ez a boldogság, a vágytalan, növényi lét, már Buddha óta tudjuk, de mégis, az emberi lélek egyik alapvető szükséglete a szabadság. Ezzel nem tudunk mit csinálni, a túlzott szabályozás, a szabadságtól való megfosztás lelki betegséket okoz, borzalmas dolgokat eredményezhet, szörnyet csinálhat emberekből, lásd mai Japán.

A szabadság vágyát persze nagyon megmagyarázni nem lehet, hiszen a szabadság veszélyesebb, mint a hiánya (ha nem tartjuk be a szabályokat, szintén szabadok vagyunk, szintén veszélybe kerülünk), de az ember lelki és szellemi fejlődéséhez szükséges ez a veszély, hogy az élet próbatételein helyt álljunk (így mondaná Coelho). Szükségünk van a szabadságra, ne vegyétek el tőlünk! Emberek akarunk lenni, nem gépek és nem is vadállatok! Hagyjátok meg a fantáziánkat, hadd vétkezzünk mások és önmagunk ellen, hadd szeressünk, bármilyen fájdalmas is néha, a tragédia feldolgozhatatlan nemessége illik hozzánk, nem a komédia felületessége, hadd szigetelődjünk el másoktól, hadd legyenek titkaink, hadd legyünk ellenségesek és mogorvák, ha akarunk, hadd rontsuk és javítsuk úgy az életünket, ahogy mi akarjuk és tudjuk! Hadd legyünk ének, individuumok, szigetemberek, legyünk 6milliárd külön lélek, hadd érezzük a fájdalmat, a szenvedést és a nyomort, mert anélkül nem érezhetjük az igazi boldogságot és örömöt! Ne legyünk számok, legyünk tényleg emberek, ha már annak születtünk.


sztimi53
5.0/5

" ​Az egyetlen eszköz, hogy az embert megszabadítsuk a bűntől, ha megfosztjuk szabadságától."

Vázlatos beszámoló írja a vázlatokat feljegyző szám. Minden disztópiánál irtózom valamitől, vagy több mindentől, itt az első dolog a helyhez kötöttség. Hisz az utazás az egyik legnagyobb csoda, felfedezni az ismeretlen ismerőst. A második az időhoz kötött cselekmény pl. a szex, a harmadik jegyet váltani ahhoz hogy zárt függöny mögött lehessünk. Napi két óra magánóra, ez számomra maga a pokol. A sosem egyedüllét. És akkor megemlíti azt, hogy a természet ki van zárva a falon kívül. Számok uralják a világot, de ahogy elgondolom tulajdonképp a miénket is, matematika mindenhol, itt van nekünk a kettes számrendszer, a rendszámtáblák, telefonszámok, személyi szám… D-503? Nézem a tökéletesen szabályozott rendszert és máris látom tökéletlenséget, s benne a legtökéletlenebbet, az embert. Az embert, aki szabadságot óhajt, szenvedélyt. A költészet, a művészet tudománynak való alárendelésre is borzaszt. Zenegyár. Olvasni is fáj. A kedvenc részem amikor kiderül, hogy az embernek gyógyíthatatlan betegsége van: a lelke. És a fantázia eltávolítható műtétileg! Küzd a mi az ők ellen. A forradalom nyer vagy fantáziátlan boldogság? Megint a modern ember legnagyobb félsze jön: az akaratnélküliség. A személyiség nélküli lény, aki helyett mások döntenek. Már előre tudom, hogy mi lesz a vége, de ettől a kiszámíthatóságtól nem lesz kevésbé jó. Megint egy szám: 1924, az első kiadás dátuma. Azt hittem jóval később írta, de ahogy olvasom mindinkább értelmet nyer a keletkezés ideje, ez a minden beintegráló, a közöst az egyén fölé helyező politika. De nem csak az ő hazájára érvényes ez, egyetemes, egész világunkra érvényes iromány ez. Szerintem Legalább annyira jó, ha nem jobb, mint a nála jobban elhíresült disztópiák.

“Mi közötök hozzá… ha nem akarom, hogy helyettem mások akarjanak… ha én magam akarok akarni… ha a lehetetlent akarom…”

B_Petra
4.5/5

Az ​antiutópiák primje, vagy alfája, vagy akár az 1.0-ás verzió, melynek emészthetőbb béta tesztjei A szép új világ, az 1984, vagy a Fahrenheit 451(ami a legkevésbé tetszett ezen könyvek közül).
A matematikát még ilyen liraian sosem integrálták sci-fi könyvben, egészen szépirodalmi szinvonal, bár a végtelent már mindenre asszociálták legyen, szerelem, gyűlölet, de a gyök -1 – től a lélekig eljutni zseniális.
A cime is tökéletes. A dilemma ugyanaz élni, akarni, küzdeni és esetleg elbukni szabadon, vagy tudatlanságban, vegetálni eredendő és garantált boldogságban falak mögé zárva, úgy hogy fel sem merül e lét megkérdőjelezhetősége. Boldog tudatlanság.
( ha megunom a kvantumot, meg az űrcsatákat, jöhet még pár ilyen “antik” gyöngyszem)


Noro
4.0/5

Eljátszom ​a gondolattal, hogy e könyv “átpolitizálódása” legalább annyira a XX. század (a szerző szempontjából még csak eljövendő) történelmének műve, mint az írójáé. Direkt politikai célzások ugyanis alig vannak a regényben. (Egyet kivéve: {{amikor megválasztják a Jótevőt, és az ellene leadott szavazatok nem számítanak, hiszen akik így cselekszenek, azok nyilvánvalóan nem beszámíthatók. Ez szépen összecseng Illetékes Elvtárs örökbecsűjével a magyar Hazafias Népfrontról: “98 %-al én voltam az első, és 1,5 %-al én voltam a második is, hogy biztosan bejussak” :D}}) Annál meglepőbbek a vallásos áthallások. Az Egységes Állam ugyanis messze túllép holmi ideológián, és dogmái hitbéli színezetet öltenek. Nem elfogadják őket, hanem megkérdőjelezhetetlenül hisznek bennük. Legalább ennyire érdekes az is, hogy elődjének, az “ős-gondolatdiktatúrának” a kereszténységet tartja, amelynek közkeletű mennyország-képe kétségkívül nem hagy sok lehetőséget az individualizmusnak.
Másik fő ihletforrása, a taylori munkaszervezés – a szerző korában a nyugati világ domináns menedzsment-felfogása – olyan távolinak tűnik a fentiektől, mint Makó és Jeruzsálem, de a szerző olyan logikusan kapcsolja össze a kettőt, hogy egy modern SF író sem csinálná jobban.
De nem csak a kreált világ paradox, hanem maga a regény is. A végletekig vitt racionalizmust ugyanis szürreális előadásmódon keresztül tárja elénk. A számunkra hétköznapi érzelmektől valósággal megittasodó narrátor alakja élő ellentmondás. Fizikusi felemnek különösen tetszett a gyökmínuszegy metaforája. Hiszen a biológiai test valós (a), míg a lélek imaginárius (i*b), így lesz a teljes ember komplex lény (a+i*b).


SteelCurtain
5.0/5

Nem ​tudom miért, de egészen szombatig azt képzeltem, hogy Zamjatyin egy kortárs író. Mikor elkezdtem olvasni, s szembejöttek azok a technikák, melyek már jó ideje nem a fantasztikum világába tartoznak, kénytelen voltam utána nézni az írónak. Meghökkentem, mikor kiderült, hogy ezt a könyvet 1920-ban írta. Ezek szerint ez az ősdisztópia. És most, hogy túl vagyok már az utolsó oldalon is, ki merem jelenteni, hogy semmivel sem rosszabb, mint sokkal nagyobb hírnevű utódai, – 1984, Szép új világ, Fahrenheit 451, Gépnarancs – csak másabb, kódoltabb a nyelvezete, s ezért kissé talán nagyobb figyelmet követel az olvasása. Most, hogy utána néztem, kitűnik, hogy természetesen Zamjatyin művét is igyekeztek aktuálpolitikailag felhasználni, mint szinte minden valamirevaló disztópiát. A bolsevikok szerint Zamjatyin hosszú angliai tartózkodásának élményén alapul a regény, az orosz emigránsok szerint a proletárdiktatúrán. Én a regényben semmiféle utalást sem találtam egyikre sem. Sőt, ha helytállóak rövid kutakodásom eredményei, akkor az író később sem nevezett meg, vagy célzott bármilyen hatalomra a későbbiek folyamán sem, noha 1930-tól haláláig önkéntes emigrációban élt, tehát mindenképpen lett volna módja erre. Ne keressünk benne tehát politikai színezetet, ez a regény az elvont korlátlan hatalom és az egyéniségétől megfosztott egyén konfliktusáról szól.
Ma agyalni kell, hogy miképpen is nevezzük a korlátlan hatalomnak eme helyét. Ha volt a kereszténységnek (meg persze az elődvallásoknak) igazi nagy találmánya, akkor az a Pokol nevű intézmény, amely tökéletesen megfelel a totális hatalom kritériumának. Igaz, a többség átsiklik a korántsem lényegtelen tényen, hogy a Mennyország pontosan ugyanolyan struktúrájú totális hatalom, mint a Pokol.
Felvetődik tehát a kérdés, hogy Zamjatyin alakjai a pokolban, vagy a mennyben érzik e magukat. Az uniformizált polgár és a hatalom nyilván ugyanazt válaszolja, s ugye nincs kétségünk, hogy mi a válasz. Zamjatyin szereplői azonban puszta számmá lefokozva és a természettől megfosztva is emberinek tűnnek. Még az őrzők sem egy kaptafára készült klónok. A hatalom még nem végzett tökéletes munkát, mert létezik még fantázia, s egyesek olyan halálos betegséget kapnak el, hogy lelkük nő. Ilyen világban nem az a lényeg, hogy mit állít a polgár, hanem az, hogy mindig az ellenkezőjét kell mondania, mint amit a hatalom képvisel. És mi kívülállók, csak a lázadás aspektusából tudjuk hitelesen szemlélni ezt a helyzetet. Meg is kapjuk gazdagon az inspirációt ehhez a nézőponthoz. Zamjatyin nem a tétlen elfogadás híve. Karakterei összetettebbek, emocionálisan sokkal gazdagabbak, mint Huxley, vagy Orwell figurái. És míg az utódok többnyire a lázadás lehetetlenségét, értelmetlenségét sugallják, addig Zamjatyin láthatólag nem hisz a hosszú távú agymosás végső sikerében. Nem hihet benne, hisz oly korban élt, melyben egy sok évszázados demagógia hullt a porba. Az isten kegyelméből uralkodó cárok rendszerét sulykolták a parasztokba ősidők óta, mint az egyetlen lehetséges létformát. Aztán elsöpörték a cárt egész rendszerével, és a nap tovább sütött, a föld egykedvűen forgott mintha mi sem történt volna, és az élet is folyt tovább, hisz semmi lényeges nem változott. Miért hitte volna, hogy bármi eztán következő agymosás hatásosabb lehet, mint a pravoszláv egyház és az arisztokrácia isteni rendje?


Olvasás ​közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy vajon azért érzem furcsának és néhol követhetetlennek a szöveget, mert oroszból fordították, és elveszett az eredeti nyelv ritmusa (félreértés ne essék, nem a fordító munkáját szidom!), vagy a szerző eleve ilyen kaotikusra és elidegenítőre “kreálta” a könyvét, hogy az olvasónak belecsavarodjanak a neuronjai? Vagy ez is azon könyvek közé tartozik, amit logarléccel kellene felmérni, alkotóelemeire szétszedni, hogy minden molekuláját felfogjam. Szám legyen a talpán, aki ezt a burjánzó egyenletet, aminek a végeredménye a “Mi”, képes legyen felbontani.
Az elsődleges jelentésrétegek még az olyan, alacsony szorzóval rendelkező számoknak is érthetőek, mint amilyen én vagyok. Nem kell ahhoz algebrában járatosnak lenni, hogy lássuk az alap egyenletet, amiből kiindult.
Egyén mínusz érzelmek mínusz éntudat, plusz ideológia, szorozva alapszükségletek kielégítésével egyenlő kollektív jólét.
Persze minden okosan képzett szám látja azonnal, hogy az egyenlet hibás, hiszen kihagyta a számításból, hogy az éntudat irracionális szám, így számunka használhatatlan. Változók bármikor felbukkanhatnak az egyenletben, dugába döntve azt. Vagy mégsem? Egy okos mérnök bármikor készen áll egy reciprokkal, hogy felszorozza vele a végeredményként kapott törtet, hogy egész számot kapjon. A mérnök pedig a legfőbb vezető, aki mindent tud, éppen ezért senki nem tud olyat mondani neki, amivel végül nem az jön ki végeredménynek, amit akar.
De hogy az egyenlet sok-sok alkotórésze pontosan mit takar, vagy hogy van-e más, számomra észre nem vett együttható, amit figyelembe kell venni, azt nem tudom…
Amit Orwell közérthetőbben fogalmazott meg azt Zamjatyin már majd’ három évtizeddel előbb szavakba öntötte, csak éppen a dekódolás folyamata ütközik problémákba. Sokkal egyszerűbb és közérthetőbb, ha azt mondjuk, a jövő egy arcon taposó csizma, mint hogy a jövő egy integrálszámítás.


Zsola
4.5/5

Az ​1924-ben íródott (ez nem igazán érződik rajta) MI az eddig olvasott disztópiák legjobbika.

A regényben bemutatott Egységes Állam egy precízen megszerkesztett óramű pontossággal működő gépezett, melynek programozott alegységei a számok, melyek maguk az emberek. Mondanám, hogy rajongásig hívei az államnak, de itt bizony érzelmekről szó sem lehet, mivel minden emberi szükséglet matematikailag előre kiszámított és szabályozott. Az emberek szabadságuktól és érzelmeiktől megfosztva már-már lélek (a lélek egy ragály) nélküli gépekként léteznek, egészen addig, amíg főszereplőnk az INTEGRÁL űrhajó (melynek célja, hogy idegen világok lakóit is a tökéletes társadalomba az Egységes Államba integrálja) fő építésze a szerelem hatására fel nem fedezi magában a saját lelkét. Zseniális az, ahogyan a lírai formában megírt matematikai eszmefuttatások által eljutunk végül a lélekhez.
Azért itt sem lehet tökéletes a rendszer, mivel az emberben a szabadság utáni vágy, (melyet a regény szerint a fantázia hajt) minden vágy közül a legerősebb és ezért szükség szerint a felszínre kell törnie majd forradalomban, kell kicsúcsosodnia. A lezárás olyan amilyennek egy ennyire jó disztópiának lenni kell; rendkívül szomorú, szívbemarkoló és megdöbbentő.

Szinte hibátlan regény egy fél csillagot azért vontam le, mert egy-két helyen azért sikerült elvesztenem a fonalat az egyébként szinte végig gyönyörű lírai szövegben.


JÓZSEF ​ATTILA: A SZÁMOKRÓL

Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.
Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

44.0
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók