Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Juci
3.5/5

Fura ​egy könyv. Emlékszem, amikor először láttam könyvesboltban, azonnal beindult a nyálelválasztásom, annyira visszafogottan szép ez a borító szerintem. Úgyhogy amikor a könyvtárban rátaláltam, muszáj volt kikölcsönözni.
Két rétege van ennek a könyvnek, az egyik nagyrészt a szereplők mindennapi életét mutatja be, és ez szerintem nem túl izgalmas. Legalábbis én semmi különöset nem éltem át, amikor arról olvastam, hogy hogyan autózik X a munkába, vagy hogyan zuhanyozik Y. A másik rétege viszont egy gyakran zavarbaejtő és nem könnyen kibogozható mitikus szál (történet? nem vagyok biztos benne, hogy összeáll azzá), amit ha úgy olvasol, mint egy távoli nemzet mítoszát (vagyis beletörődsz abba, hogy nem feltétlenül fog összeállni a kép, lesznek benne megfejthetetlen költői szövegek, és az egész valahogy nagyon uncanny lesz, idegen, nem ismerős), akkor nagyon lehet élvezni, sőt megkockáztatom, hogy lenyűgöző tud lenni. Ehhez tegyük hozzá, hogy Lanczkor – aki költőként kezdte az irodalmi pályafutását – tud a költői képekkel bánni, a regény nyelve általában jó arányérzékkel egyensúlyoz a reális és a fantasztikus határán, csak néha éreztem úgy, hogy egy kicsit túltolja, és költőiből költőieskedő lesz. Amiért csak három és fél csillagot adok rá, és nem mondjuk négyet, az az, hogy ennyire nagy színvonalbeli különbséget érzek a regény két rétege között, és oké, hogy mitikus homály, de végső soron összedolgozatlannak éreztem a különböző történetszálakat (persze lehet, hogy ez teljességgel az én hibám, meg nem vagyok kimondottan a szájbarágás híve, de hiányérzetem volt). Lanczkort mindenesetre érdemes lesz figyelni szerintem, ha beérik, egészen érdekes lesz.
Soundtrack is van hozzá, tessék: http://anarchitecture.bandcamp.com/ (én asszem ehhez már öreg vagyok).


Nem ​tudom utálni ezt a regényt, pedig akkor sokkal könnyebb dolgom lenne. Ráfoghatnám, hogy ez is valami érthetetlen katyvasz. Mert hát nem nagyon sikerült hónapokig tartó agyalás és 4 emberrel való beszélgetés után sem rájönnöm, mit is akart mondani a könyv.
Kezdjük azzal, ami tetszett. A több sztoriból az önmagával meghasonuló pap története néhol egészen érzékenyre sikerült – minden sablonossága ellenére -, a londoni lány szála pedig egészen átélhető volt számomra valamiért. Ami még inkább tetszett, az a regényt átszövő mitológia. A könyv egy saját mítoszt teremt, mintha egy kvázi-fantasyt olvasnánk. A városok alatt, mellett, között hullámzó, hömpölygő folyók, a cím által megelőlegezett istenség jelenlétének érzete – ami pont a hiányával kelti azt az érzést, hogy valami misztikus van jelen -, a fantasztikus elemek, amik néha arculcsapásként érik a kényelmesen olvasó embert, ezek mind izgalmasak és igen, ezért fáj nagyon, hogy végül az egésszel nem kezd semmit az író.
Mert elhiszem én, hogy nem kell mindent az ember szájába rágni, hogy a világot nem lehet megismerni, nem lehet minden kérdést feloldani, és el lehet engedni az olvasó kezét, hogy maga töltse meg tartalommal a könyvet. De azért nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogy milliárdnyi olvasó van, és nem biztos, hogy mindenki úgy rakja össze a kirakóst, ahogyan azt mi gondoljuk. Mármint az író.
Ráadásul már többször kifejtettem, hogy én annyira nem esek hanyatt attól, ha egy kortárs szerző felfedezi a maga körüli világot és erre rácsodálkozik. Van, aki teljes természetességgel veszi körbe magát a mi világunkkal, és ez nagyon jó. Ez a könyv, már ami a londoni kivándorló magyarokat illeti, bennem kicsit azt a benyomást keltette, mintha az író azt mondta volna: “Na, de jó lenne erről írni!” De nem volt mögötte koncepció. Miért érdekesek nekem ezek az unalmas emberek? Nem tudom… Ráadásul, mivel ez az utolsó szál a könyvben, itt csúcsosodhatott ki bennem az érzés, hogy az író nem kezd semmit azzal, amit korábban felépített.
Folyóparton álló homokvárak, amiket az első ár elmos. Impozáns valami, de valahol értelmetlen, és csak kevés marad meg az ember emlékezetében.


Csabi
-/5

Igazán ​elárulhatná Lanczkor a titkot, hogyan vette rá a Librit ennek a könyvnek a kiadására. Sokan vevők lennének rá.
Bevallom, csak a 42. oldalig jutottam el, és mondhatnám, hogy ehhez az én időm túl drága, de nem az, de azért mégis, annyi könyvet el kellene még olvasni.
Untam, de nagyon, és reményét sem láttam, hogy jobb lesz. Az író folyton értelmetlen semmiségekkel tölti fel a sorokat, ahelyett, hogy valami lényegeset mondana, ráadásul a nyelvezete is unalmas. Jött a találkozás a fogyatékos gyerekkel, na mondom, ez lesz a vízválasztó, ha itt megcsillan valami, akkor tovább olvasom. Csak közhelyek. Hát ennyi.


Black_Venus
4.5/5

Végre ​egy fiatal regényíró, aki valóban regényt akar írni. Mai témákról szól, valódi szereplőkkel, nem fél a konfliktusok ábrázolásától, picit posztmodernkedik meg kollázsol, de nem viszi túlzásba, nem veszti el ettől még a fonalat .
És azért volt olyan, ami nem tetszett: néhol túlírt, az impresszionizmus kifejezése szövegben kissé nehézkessé teszi.
Az viszont a javára írható, hogy nagyon közel hozza a szituációkat ezzel: Mintha a narrátor folyamatosan pásztázná a horizontot, a történet fonala, a szereplők jelleme és az elveszett folyók nyomában, amelyek néhol felbukkannak, aztán eltemetődnek ismét örökre.


makitra
3.0/5

“Lanczkor ​négy főszereplővel és történetszállal operál: […] És hogy az ő történeteiket mi köti össze? Ismét őszintének kell lennem: erre nem sikerült rájönnöm. Van négy történetünk: közülük van kerek egész, megfejthető, de van olyan is, ahol nem sikerült megtalálnom azt a valamit, ami érthetővé teszi számomra. A nagy összekötő kapcsot pedig végképp nem adta át a regény – úgy érzem, egyértelműen az volt az író szándéka, hogy sokáig próbálkozzunk az alkotás megfejtésével (nemrégiben részt vettem egy beszélgetésen a szerzővel, ami után határozottan ez volt a benyomásom), mégsem ártott volna valami jobb kulcsot adni hozzá.

Ráadásul maguk az egyes történetszálak sem egyenletes színvonalúak; a kedvencemmé egyértelműen a pap története vált, ugyanis tényleg érdekes végiggondolni azt, hogyan éli meg egy hívő ember, ha elkezd másfajta szerelmet is érezni, mint az istene iránti (még ha ez valami intellektuális vonzalom is). Ezzel szemben Mira sorsa olyan homályos és balladai, mint az a világ, amelyben él, eközben pedig Esther és Laci mind korban, mind életmódban közelebb állnak hozzám, mégis távoli maradt a meséjük: a lány már figurájában sem érthető, és a kialakult helyzetre való reakciója sem logikus. A magyar fiú világa ellenben ismerős, bár csak elbeszélések alapján: a külföldön dolgozó hazánkfiai élete hiteles, bár nem túl izgalmas történet.

Ami viszont közös mindegyik elbeszélésfonálban, az a nyomasztó atmoszféra. Valamennyi történet valamilyen veszteségről, fájdalomról szól, legyen szó a belső nyugalom vagy éppen a biztos talaj elvesztéséről. A történetekben rengeteg a fájdalom, amelyhez a szöveg is igazodik: bizarr hasonlatok sorjáznak egymás után, a mondatok egyszerűen beszippantják az olvasót és el sem engedik a végkifejletig. Szuggesztív sorok, mitologikus háttér, amit inkább csak sejtek, mint egyértelműen kiolvasok."

(Nem sokkal, de) bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2014-12-04+12%3A00%3A00/lanczkor-gabor-folyamisten


murmur
2.5/5

Olvasva ​a kritikákat nem csak én voltam az egyetlen, aki lépre ment a csodaszép borító miatt. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ritkán mondok ilyet, de kár volt megvennem és végig küzdeni magam rajta, ezerszer jobb könyvekre alig tudok időt szakítani. Számomra túl zagyva, a különálló részek csak nagyon nagy jóindulattal és sok képzelőerővel kapcsolhatók össze. Az első rész talán lehetett volna egy jó könyv alapja, de amikor ténylegesen is történt benne valami, az író rövidre zárta az egészet.


robinson
4.0/5

A ​daruasszonyra emlékeztet nyomokban. Különös élethelyzetek, sorsok. Önmagunk és Isten keresése a jobb élet reményében. A pap kerek és megrázó története nem igazán kapcsolódik nekem a továbbiakhoz. Érdekes történetek ezek.
Blogon bővebben:
http://gaboolvas.blogspot.hu/2014/08/folyamisten.html


cinkos
3.0/5

Érdekfeszítően ​indul, a furcsa szerelmekbe bonyolódó római katolikus pap történetével, aztán átnyargalunk teljesen más világokba, és már a történet sem olyan érdekes. Szerintem Gellei János története (ő a pap) megérdemelt volna egy külön könyvet; az Estherről és a Ságvári Lászlóról szóló fejezetek mintha előtanulmányok lennének egy regényhez, ami végül nem készült el. Az első fejezetben a nyelv is jobban működik, a történetnek íve is van, a mondatok nem öncélúak; az Estherről és a Ságváriról szóló részek mintha egy világlátott hátizsákos turista, illetve egy, a londoni vendégmunkás sorsot megtapasztalt magyar tapasztalatait akarnák bemutatni, ennél több nincs igazán bennük. Mintha a szerző írás közben folyamatosan kereste volna a szövege irányát, és aztán az Epilógusban próbálja megmagyarázni, mire jutott. Nehéz az egész regényről véleményt mondani, épp a tagoltsága és a kiegyensúlyozatlansága miatt; az eleje a maga sejtelmességével és mégis tárgyilagos stílusával lebilincselő és kitűnő, később, bár lendületes, mégis fokozatosan üresedik ki. Mindezzel együtt érdemes elolvasni, helyenként kifejezetten inspiratív.


barburu
3.5/5

.


kanyika
-/5

Elfolyó ​idők, időtlen folyók – hol vad, regényes tájakon, hol városi betondzsungelekben. Hol odakint, hol idebent, hol istenigazából, hol meg csak úgy, játszásiból… Jókor talált rám ez a regény, és a kissé erőszakolt folyótematika ellenére a végére alaposan magával is sodort – bár a pohárba tiszta vizet öntő (a leírtakat magyarázni igyekvő?) epilógus nélkül lehetséges, hogy belefulladtam volna a semmipofozó prózainak és a groteszk-lírainak ebbe az igen bizarr elegyébe. A kétes vonzalmaitól szenvedő Gellei atya figurája teljesen a Halál Velencében Aschenbachját idézte meg bennem – ami nyilván nem véletlen –, de persze a karaktere és az őrülete megközelítőleg sem volt olyan zseniális-hátborzongatón kidolgozva, mint Mannéé. Az elitpunk (vagymi) Esther figurájára a gyakori zenei utalások ellenére sem sikerült rárezegnem, a lány köré tekergőző egyre meghökkentőbb (és tökéletesen előkészítetlen, aztán elvarratlan) történetszálak meg leginkább fárasztottak. Viszont a Londont hódító alkesz, jobbára vajdasági kötődésű arcokat nagyon bírtam. Ja meg volt még India (két idősávban), Szeged, Japán… szóval elfolyók az emlékek, igen tünékenyek a nyomok, amelyeket ez a laza szerkezetű regény hagy az agyban. De van pár benyomás, amely viszont erős. Nyilván ez az, amire a cím és a sok (néha túl sok) szimbólum is rájátszik a regényben. Ezek együtt vannak jelen a sokszor egykedvűen araszolgató betűfolyamban. Mintha a sok banalitás szóvá tevésével a nap mint nap átélt, fullasztó (anti)létélményt akarná az orrunk alá dörgölni az elbeszélő, másutt mintha meg váratlanul örvénybe taszítana, ahol aztán megérezhetjük a mélyét vagy az előbbi relativitását, és egyáltalán. Klotyóhattyúk, vérző rókák, síró baglyok, elevenen lüktető folyók, dagályban úszó koporsók, mocsárba húzó perverziók, képzetek, víziók, benső, áradó szennyvizek és – talán valahol – a megtisztulás lehetősége… ezek mind ott gyűlnek a regény keltette asszociációfolyamban. De hogy honnan hová tartanak, azt csak a Folyamisten tudja – aki érezhetően túlnőtt megéneklőjén…


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
5.0/5

Statisztika

29.0
átlagos pontszám i
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók