A ​kéklő pára

Krasznahorkai László - Megy ​a világ
Megy ​a világ előre. És akkor mi marad hátra a végidők kezdetekor? Például Krasznahorkai László titokzatos-személyes elbeszélései, melyek között akad monológ, rövidtörténet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés és előrepillantás; igazi mesterdarab mind. Lenyűgözően tágas Krasznahorkai-mondatokban ismerkedhetünk meg az elbeszéléskötet rejtélyes hősével, aki először beszél, aztán elbeszél, végül pedig elköszön. Ebben a hármas léttagoltságban találkozhatunk a többiekkel, akikről ő beszél. A földet először elhagyó Gagarin, a röpülni képtelen okinavai guvatr, a berlini metró peronján dolgát végző hajléktalan, a tébolyult Nietzsche Torinóban, a beváltott éden ígéretét megfesteni igyekvő Palma Vecchio, a Shanghaiban dolgozó tolmács, aki azt tervezi, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, a Victoria-vízeséshez, vagy legalább a schaffhauseni vízeséshez, a hárshegyi gyerekgyilkos, az egy kézen álló indiai aggastyán. Ami a különböző figurákat és históriákat összeköti: az író szenvedélyes, csillapíthatatlan érdeklődése és figyelme az emberi táj iránt. Hogy _„egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik."_ A bölcseleti téteket, egzisztenciális kérdéseket fanyar-felszabadító, önmagával is kíméletlen iróniával ellensúlyozva, Krasznahorkai a távolit hozza közel, az univerzálisban az egyszerit csillantja fel, és ahogy olvassuk az írásokat, kirajzolódik saját létezésünk egyetemes mélysége is: _„hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége – meg persze mind efölött a melankólia pusztító gyöngédsége, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek a szívtelen, józan, jéghideg messzeségben van."_

Nádas Péter - Párhuzamos ​történetek I-III.
A ​Párhuzamos történetek talán legfeltűnőbb vonása, az életmű ismerői számára is meglepetést jelentő újdonsága az egymástól lényegében független történetek olyan elképesztő sokasága, amelyet semmiféle realista konstrukció nem lenne képes egyetlen elbeszélésben összefogni. E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze. A regény egyetlen, nagy elbeszélése azonban nem ezeket a történeteket beszéli el, hanem a testek egymásra hatásának, egymásra gyakorolt vonzásának, egymásra irányuló vágyakozásának és egymásról őrzött emlékezetének nagy történetét. Ebben a burjánzó elbeszélésben jönnek létre olyan csomópontok, amelyek különböző személyekkel azonos időben és azonos helyen (a másik test az érzetben), azonos időben különböző helyeken (a másik test a vágyban), azonos helyen különböző időkben (a lakás, a ház, a város emlékezete a testben), illetve ugyanazon személlyel különböző helyeken és időkben (a saját test az emlékezetben) megesett dolgokat kapcsolnak össze. Az elbeszélésnek ez a csomópontról csomópontra haladó mozgása vetíti ki aztán a rekonstruáló képzeletbe a történetek szövegen túli valósággá összeálló szövevényét, mely így gyakorlatilag és elvileg egyaránt kimeríthetetlen, és ezért képes egy semmiből megteremtett, társadalmilag és történelmileg mégis szigorúan meghatározott, az általunk ismert vagy ismerhető reáliáknak akkurátusan megfelelő, szövegen túli világot alkotni. Ahogy ez létrejön, az ennek a regénynek a legnagyobb titka és egyben világirodalmi teljesítménye. A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása, a századelő újító kísérletei és a nouveau roman által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.

Krasznahorkai László - Kegyelmi ​viszonyok
"Hőseim ​fáradhatatlanul kutatnak és kutatni is fognak egy labirintusban, mely labirintus nem egyéb, mint saját eltévedésük helye, s ahol az embernek mindössze egyetlen célja lehet: ezt a tévedést, ennek a tévedésnek a szerkezetét megérteni. Közvetlenül saját nyugtalanságuk okát kutatják, személyes fájdalmukra keresik a gyógyírt, vagy legalább a belátást, hogy nincs gyógyír a sebre" nyilatkozta Krasznahorkai László egy 2002-es interjúban. Ez a bolyongó, gyógyírkereső kutatás jellemzi a Kegyelmi viszonyok novelláinak hőseit is. Kutatnak az áhított rend, a megnyugtató magyarázatok, a megoldásnak tűnő cselekedetek után. Hátha egy jó helyen fölállított csapda, egy gyilkos ütés, egy körültekintően megválasztott búvóhely mindent megment. Vagy hátha a HÉV-menetrendhez igazodó fegyelmezettség, egy félkegyelműhöz való odaadó ragaszkodás vezet valahová. A hétköznapisággal fedett megszállottságot, a fáradhatatlan kényszerességet megejtően higgadt, szép, szerteágazó, de tökéletes rendszerű mondatok írják le az elbeszélésekben, s ugyanezek a mondatok a felidézett sok-sok részletből fizikai tágasságukkal csábító, mégis szorongatóan szűk tereket rajzolnak ki. Mintha a hús-vér valóság minden elemének, a fényeknek-árnyékoknak, sőt a levegőnek is mázsás súlya lenne. a kegyelem talán kézzelfogható közelségben van, de megváltás nincs. A Kegyelmi viszonyok 1986-ban jelent meg először, s a kötet nem egy elbeszélését azóta már a kortárs magyar novellairodalom klasszikusaként tarthatjuk számon."

Bartis Attila - A ​Lázár apokrifek
Bartis ​Attila új kötete tizenkét történetet tartalmaz, melyek az Élet és Irodalom tárcarovatában jelentek meg. A fiatal írónak ez a negyedik könyve. Tizenkét hónap, tizenkét történet. A Lázár apokrifek egy /lapzártától lapzártáig tartó/ év dokumentuma, bizonyos értelemben már-már napló. S bár az Irodalmi fogalomtár szerint a tárca alapvetően könnyed, szellemes műfaj, Bartis mégis Istenről mesél nekünk tizenkét igaz történetet. Vagy "arról, hogy üres volt a helye. Vagy nem is volt üres, csak Ő nem látszott rendesen. Ha meg mégis látszott, úgy egészen másnak képzelte az ember. Igen, talán ez a legpontosabb: néha látszott, csak egészen másnak képzelte az ember. /.../ Így könnyen lehet, hogy amit ő az Úristenről gondol, az még tárcának is csak apokrif." Részlet a könyvből: "A hágón innen az utolsó férfi azt mondta, ez a helyes út. Azért elővettük a térképet, hátha nem értette a kérdést pontosan, mert tulajdonképpen nem volt miért értse. Mi van, ha téved? Ha eltévedünk, miközben ránk sötétedik? De úgy tűnt, többé-kevésbé érti, hová szeretnénk jutni. Yes, yes, there is the nothing, bólogatott kis gondolkodás után, és mutatta, hogy még tíz kilométer, legfönnebb tizenöt. Mondom, a hágón innen még biztosak lehettünk benne, hogy odaát már a semmi van. Vagy, ha nem is rögtön a hegy mögött, mindenesetre valahol arrafele, a közelben. Tényleg nem lehet több mint tizenöt kilométer. Maximum húsz, mert a helybéliek egy kicsit mindig szépítenek. Igaz, a térképészek meg mindent elnagyolnak, de akkor se több huszonötnél. Jó bakancsokkal, még ha néha meg is állunk pihenni, már éjfél előtt ott vagyunk. És onnan azért biztosan másképp látni a dolgokat. Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. /.../ Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék."

Bartis Attila - A ​séta
Olvasó! ​Már kezedbe vetted ezt a könyvet. Kérlek, lapozz bele most, és olvass el három mondatot. A sétáknak gyógyereje van. Már-már varázs. Egy erős séta évekkel hosszabbíthatja meg a sétálók, sőt, a helyszín életét. Ilyen értelemben A séta nemcsak regény, hanem séta is. Gyógyerő. A betegség pedig nem más, mint a hanyatlás. A hanyatlásról és a hanyatlás ellen szól A séta. Volt hajdan egy birodalom, melynek a romjain élünk. Aranykora ezüstkor volt, ezüstkora vaskor. Pusztulása látszólag végleges, tárgyai ránk maradtak, emberei majdnem mindig meghaltak. Emberei voltak Freud, Kafka, Hitler, Bartók. De mit mond így együtt e négy leghíresebb? Semmit. Tárgyaik voltak legyezők, felöltők, pisztolyok, zongorák. Alig több, mint a semmi. De elég négy fürdőhely neve, és azonnal előttünk van egy birodalom Marienbadtól Tusnádig és Abbáziától Ó-Tátrafüredig. A séta egyik színtere fürdőhely, de nem a fürdőhelyek aranykorában, hanem jóval később, valamikor 1968 és1992 között. Bartis Attila nemzedékének gyerekkorában haltak meg sorra azok, akik még látták az ezüstkort. A késő műanyagkor írója most illendően eltemeti őket. A séta talán az első regény, amely megteszi ezt a gesztust. Főszereplőjén kívül szinte mindenki idős ember.Bölcs semmittevésben, visszavonultan élő öreg aranyifjak a fürdőhelyeken, vagy öreg tárgyakon öreg szerszámokkal dolgozó bölcsek. A séta az ő szomorú, de csodálatos történetük is. Csakhogy a hanyatlás közelről rothadás. A ruhák elmállnak, a csónakok elkorhadnak, a forradalmárok eljönnek, gyilkolnak. Az írók pedig kénytelenek leírni a mocskot. Bartis Attila regényének a titka, hogy szép. Pedig az idáig felsorolt nosztalgikus díszletek csak díszletek. Magáról a történetről semmit nem árultam el. Az a regény. Kemény István

Faludy György - Pokolbeli ​víg napjaim
Faludy ​György a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának megdöbbentő történetét írta meg Szolzsenyicin Gulágjához is hasonlított életrajzi regényében. A Pokolbeli víg napjaimban az Andrássy út 60. és Recsk poklát megjárt költő sorsát 1953-ig, a táborból való szabadulásig kísérhetjük figyelemmel.

Parti Nagy Lajos - A ​fagyott kutya lába
Az ​év egyik kiemelkedő irodalmi eseménye Parti Nagy Lajos régóta várt, új kötetének megjelenése. Az elmúlt tíz év novelláit bemutató kötet grammatikai térben kirajzolódó világ különös feszültséget teremt az olvasóban. Egyrészt megörvendezteti a nyelvben megbújó lehetőségek végletekig feszítésével és az új jelentésű szóösszetételekkel, másrészt szembesíti azokkal a mélyen tragikus mindennapi tapasztalatokkal, amelyekben mindannyian élni kényszerülünk...

Bartis Attila - A ​csöndet úgy
A ​mobiltelefon fényképező funkciója legtöbbször rossz felbontású, hirtelen elkapott/elkapkodott, komponálatlan, zavarba ejtően személyes képek létrehozására alkalmas és a képkészítőnek szűkösre korlátozott lehetőségeket kínál. Ugyanakkor az eszközt használó ember lehetőségei a minimális készlettel is végtelenek. Bartis Attila fotográfiáinak világa, ahogyan prózájának világa is, szigorúan önkorlátozó. Figyelmes, kegyetlenül pontos - vagy a jelentés érdekében kíméletlenül homályos -: minden mozzanatában tartalmas. A készülék adta szűk lehetőségek éppen hogy megtermékenyítik a dolgokat, melyek lát és láttat. Az ő mindennapjainak dolgait; Bázeltől Marosvásárhelyig, profántól a szentig, a nő beszédes ajkaitól az apa végső csendjéig - a megkerülhetetlenségeket, és az ezek emlékét idéző tárgyakat, mozdulatokat, időt és helyszíneket. A 365 kép ettől a jelentésgazdagságtól lesz egyszerre személyes és publikus. Ebben az alig-színű, rontott minőségű sorozatban (mely talán magának az emlékezetnek a metaforája) a szemek, a feliratok, a hiányok és túlcsorduló többletek a legsűrűbb idő esszenciáját adják, amely magába zár a történeteivel, és nem enged szabadulni a benyomások emlékétől.

Krasznahorkai László - Sátántangó
".... ​a regény tere újra egy világ, és... ez a világ - alakjai által - dúsan tagolt, rétegzett, hierarchizált, a mindennapi cselekvésköröktől az álmokig és fantamagóriákig, az egyetemes világrendtől az élet egyszerű újratermelésén és a társadalmi helyen keresztül az emberi méltóság és méltatlanság etoszáig. ... A Sátántangó korszakalkotó mű." Radnóti Sándor "Sátántangó afféle perpetuum mobile, egy megtévesztési és megtöretési láncon át nyilvánuló létszerkezet, melynek nincs felelőse, csak állapota van, melyre különféle hitek, remények, öncsalások vetülnek... A tehetetlenség és mozdíthatatlanság halálos kitáncolásában áll e regény nagyszabású volta... Nyomasztó, egyben mélyen lélegző könyv: élőlény, mint minden igazi epika." Balassa Péter

Cserna-Szabó András - Fél ​négy
Van, ​aki nem szeret írni, mégis ír. Nehezen, nagy szenvedések árán, de ír, mert kényszeresen el akar mondani valamit. Van, aki szeret írni, mert kényszeresen el akar mondani valamit ő is, de ez jó neki. Gyönyörködik a történetekben, a szavak engedelmességében, a képzelet valóságosságában és az emberek csodálatosságában. Cserna-Szabó András történetei erről a boldogságáról szólnak: hogy jó élni és jó írni. Egyszerű dolog ez, gondoljuk és lazán hátradőlünk olvasás közben. Lapozunk, lapozunk, aztán rájövünk, hogy mégis inkább bonyolult és összetett dolog: az élet és az írás. Cserna-Szabó András a fantáziát vegyíti a valósággal, a szomorút a vidámmal, az egyszerűt a bonyolulttal, úgy, hogy közben örömére szolgál mindez. És ha neki jó, akkor jó az olvasónak is.

Bodor Ádám - Az ​utolsó szénégetők
Bodor ​Ádám kötetbe szerkesztett tárcái 1978 és 1981 közt keletkeztek és az Utunk számára, majd közlésük után hosszú időre ,,feledésbe merültek", illetőleg a novellisztikusabb darabok átdolgozva bekerültek a szerző novellásköteteibe. 2006-ban, Bodor Ádám 70. születésnapja alkalmából az életműve előtt tisztelgő Székelyföld folyóirat közölte az egyik ,,elfeledett" tárcát (Az elvtársak üdvözletüket küldik), és ekkor Molnár Vilmos időrendbe szedte és listát készített a kötetben meg nem jelent darabokról. Nem sokkal később Báthori Csaba is összegyűjtötte ezt az anyagot, amit aztán az Élet és Irodalom újraközölt 2007 és 2010 között. Az üde nyelvezetű és humorú, ma is frissnek ható, szépirodalmi igénnyel megformált tárcákban ráismerhetünk a novellák, a Sinistra körzet és Az érsek látogatása összekeverhetetlenül Bodor Ádám-i atmoszférájára, sűrűségére és enigmatikusságára. Bár eredeti szándékuk szerint ezek a tárcák pillanatnyi, időszerű hangulatok, kisívű történetek elmesélésére születtek, egyben olvasva - könyvformában - őket, sokkalta összetettebb és izgalmasabb irodalmi kaland lehetőségét hordozzák.

Cserna-Szabó András - Levin ​körút
A ​Levin körút pompás vendéglőkkel, békebeli kávéházakkal és nyüzsgő kocsmákkal van szegélyezve. Ha ráérősen végigballagunk rajta, bekukkanthatunk mindbe. A Százholdas Pagonyból malac(ka)pecsenye illata száll. A Pipában Krúdy épp az igazi rostélyosokról mesél. A Félfülű Bikában Vanek úr libát burkol. A Világbúban a kelkáposzta-főzelék időtlen szaga kavarog. A Café Odeonban Joyce nem várja meg az éjféli leveshúst. A Todor Zsivkov kifőzdében bolgár tengerészek és magyar turisták csorbát kanalaznak. És a történeteket mindig a has szemszögéből látjuk. Gyomoridő. Velővilág. Csak nézünk ki a bendőnkből bambán. Ám aki naivul azt hiszi, hogy a Levin körút vendéglátóipari egységeiben csupán halk jazzre, szolid félhomályra, bársonyos mártásokra és békés zellerillatra számíthat, az nagyon téved. Olykor fanyelű konyhakések repkednek, máskor literszámra fröcsöl a vér, a gárszon mérgében pecsétes konyharuhával csap tarkón, néha belezővámpírok, elhízott operaénekesnők, túlképzett emberevők, ordas kurvák, perverz falangisták, brutális medvék, csontrészeg nyugdíjasok, elszánt bájétel-kreátorok, másnapos szörnyek és egyéb kalandorok tűnnek fel a vendégtérben, s ilyenkor többnyire nincs kegyelem, de lesz nemulass.

Tar Sándor - A ​mi utcánk
"Valami ​lehet a levegőben mostanában, vagy csak a hőség teszi, érzi ember, állat, hogy valami nincs rendben. Dorogi lova, a Palkó például úgy issza a sört újabban, hogy felemeli a farkát közben. Mérő Lajos pedig a műfogát vesztette el valahol, de a sört ugyanúgy issza, talán kicsit kevesebbet, vagy csak Esztike, a pultos nem húz neki annyi vonást. Lajost valaki fejbe vágta egy fülledt, zavart éjszakán... Akkor tűnt el az az adonyi alak is, aki hozott patkánnyal rágcsálót irtott, és kedvelte, ha pofozzák. Azóta valami vibrál a levegőben." "Magyarországon megsokasodtak az 'írók'. Ezzel arányosan csökkent az írást tudók száma. Tar Sándor ezen kivételes kevesek közé tartozik." - Petri György "Tar Sándor 'ott' maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában." - Bodor Ádám

Cserna-Szabó András - Puszibolt
Ez ​a könyv a boldogságról szól – a pusziboltról, ami hol kinyit (és akkor lesz nekünk nagyon jó), hol pedig bezár (és akkor halálhörgés, siralom). Furcsa egy üzlet ez, sose lehet tudni, mikor fordul meg az üvegajtón a táblácska. A könyvbéli városka lakói mind-mind a boldogságot keresik, persze mindenki a maga módján. Kutatják a szerelemben, az igazságban, az alkotásban, a dicsőségben, a vereségben, a mámorban, a halálban. De nemcsak a puszibolt furcsa, hanem portékája is: a boldogság, akár egy nyálkás, fickándozó harcsa – ahogy megfogjuk, már ki is csúszott a markunkból. Igaz lenne, hogy az élet arra való, hogy csendben elmulasszuk? Vagy ordíthatunk is közben a fájdalomtól? Cserna-Szabó András új könyve olvasható regényként, de akár novellafüzérként is, melynek végén, akár egy krimiben, trükkös csattanó adja meg a választ kínzó kérdéseinkre.

Krasznahorkai László - Seiobo ​járt odalent
„…rögtön ​tudta, ahogy rájuk nézett, hogy ezek az angyalok igaziak.” A Sátántangó szerzőjének legújabb kötete! Susan Sonntag „az Apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkai Lászlót, hazai méltatói mondták már a kortárs magyar irodalom egyetlen metafizikus ihletésű írójának, melankolikus-szaturnuszi alkotónak. E meghatározások mindegyike érvényes marad a Seiobo járt odalent elbeszéléseit olvasva is, ám mindezek mellett szembeszökő az írásokat jellemző termékeny tágasság: a meghökkentő történetek hátterét adó korok, kultúrák közötti szellemi ívek, a hol a bibliai időkből, hol napjainkból előlépő szereplők önmagában is izgalmas változatossága. De az elbeszéléseknek ezúttal nem csak eleven, emberi hőseik vannak: kitüntetett hőssé válnak a világ más elemei is, ezeket leginkább műalkotásoknak mondhatnánk, de csakis a szó legszélesebb értelmében – a természet, a teremtés, a világban föltételezett transzcendens lényeg önmagukban tökéletes, céltalanul és végső soron értelmetlenül szép alkotásainak, amelyek tökélye, ereje, vonzása azonban ellenállhatatlan és kikerülhetetlen. Egy hatalmas fehér madár, egy épület, egy rom, egy ikon. Akár hétköznapi emberek, akár művészek kerülnek kapcsolatba velük – mintha Seiobo istennő kertjébe lépnének be, ahol a barackfák csak minden ezredik évben teremnek gyümölcsöt, de aki eszik abból a gyümölcsből, az örök életet nyeri el. A kötet szinte valamennyi elbeszélése egyetlen végtelennek tűnő mondatból, a részletek egyre árnyaltabb, megvesztegethetetlenül elszánt kibontásából áll, melynek sodrásában Krasznahorkai László egyforma virtuozitással hozza létre és érzékelteti a történetek végletes drámaiságát, fájdalmát és rezignált iróniáját. Olykor torz jeremiádában, olykor a hétköznapiságból kinövő, emelkedetté váló ódai textusban. Szépséget teremtve.

Ismeretlen szerző - Hasítás
MI ​VAGYUNK A ROCK, MI VAGYUNK AZ ÉLET! A rockzene nemzedékek számára nyújtott és nyújt máig is életre szóló élményt, mert mindenkit szétfeszít belül a rock and roll rugója! Tóth Krisztina és Békés Pál írók felkérték zenerajongó kollégáikat, hogy írjanak novellát valamilyen, a rockkal kapcsolatos személyes élményükről. Az írások témája igen változatos: egy lemez, szám, koncert, együttes, vagy csupán egy emlékezetes pillanat. Az antológiában huszonhat alkotó írása olvasható magyar és külföldi, régi és új, kőkemény és dallamos zenét játszó együttesekről, a Beatlestől a Nirvanáig.

Vekerdy Tamás - Ó, ​azok a hatvanas évek
A ​sikeres pszichológust elsősorban az óvodáról, iskoláról szóval a gyerekekről írt tanulmányaiból ismerjük. A múlt évben megjelent Családom történetei szépirodalmi könyv; mint ahogy a Könyvhétre tervezett : Ó, azok a 60-as évek is.,- korábbi meg nem jelent novelláit tartalmazzák. A történetek a Kádár korban, főként főiskolások körében játszódnak, de feltűnnek a korszak jellegzetes problémái, a tsz-ek, 56-os bebörtönzések is.

Tar Sándor - Lassú ​teher
Bizonyos, ​hogy napjaink egyik legjelentősebb írója Tar Sándor. Mikor olvasni kezdjük, azt gondoljuk, az átlagemberről ír. Mire a végére érünk, úgy érezzük: "átlagember" - ilyen nincs. Ember van. Sosem átlagos. Sors van. Sosem banális. Szenvedés van. Sosem fordulhatunk félre. Ez az író nem bánja, ha kiderül: érzelmei vannak. De humora is van, kell is, hiszen a mai Magyarországról ír. Csalódottakról és megcsalatottakról. Jobb sorsra érdemes álmodozókról. Ügyesekről, ügyetlenekről, ügyeskedőkről. Hihetetlen történetei beavatással érnek föl. Mert nemcsak az embert és az oly kevéssé alakítható világot ismeri, hanem arról is sokat tud, amit leegyszerűsítve úgy nevezünk: kiszolgáltatottság, perspektíva-vesztés. Mesélőkedve határtalan, hangja rendre eltűnik szereplőinek mélyvilágában. Jelenünk véres valósága szervezi a történeteit. Mindig két pólus köré gyűlnek magnetikus mondatai: egyik a rendet hazudó káosz, másik az emberi természet. _"Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud."_ Ezt a nagyon egyszerű és nagyon fontos mondatot Esterházy Péter jegyezte le Tar Sándorról.

Darvasi László (Szív Ernő) - Összegyűjtött ​szerelmeim
Szív ​Ernő, a közismert hírlapíró, elbeszélések, regények és színpadi művek alkotója-szereplője, tárcarovarok vezető munkatársa ebben a könyvben saját életének történetét mondja el, mégpedig különleges szempontból: egyetlen nagy gyűjteménybe foglalta azokat a nőket (fiatal lányokat és érett szépasszonyokat, világhíres ragyogó szépségeket és a szürke hétköznapok megkerülhetetlen részeseit, tisztességben megőszült családanyáktól a névtelen utcalányokig), akiket szeretett, és akik szerették őt. Összegyűjtötte szerelmeit, néha szabályos elbeszéléssel, néha tárcával, néha egy mondattal, néha csak egyetlen jelzővel adózott nekik - ám mindegyikükről megemlékezett, és hosszabb-rövidebb ideig mindegyiküket főszereplővé léptette elő. Történhet-e ennél több? Az Összegyűjtött szerelmeim írásai választ adnak erre a kérdésre.

Vámos Miklós - Szenvedélyes ​emberek
Vámos ​Miklós már pályája kezdetén is a kissé kesernyés, olykor álnaiv humor hangján szólalt meg, és mindmáig jellemzi írásait az irónia és az önirónia, a játszott flegma és némi kajánság. Mindazonáltal hangulataink mindennapi, közös skáláján ingadozik új novelláinak és kisregényének a kedélyvilága: önsajnálat szokványos sorsunk felett, agyonhajszoltság a pénzkereset vagy az élvezetek kedvéért, a második gazdaság és a hiánygazdaság keservei, melyek rongálják az idegrendszert, az önérzetet, a barátságot, a szerelmet és a családi érzéseket, fullasztó részvét a nálunk is szerencsétlenebbek láttán, vagy midőn abszurditással határos leleményességre kényszerülünk, hogy lebonyolítsunk valami hétköznapi ügyletet - mindehhez kell is egy-egy fintoros mosoly, szájbiggyesztés, vállvonogatás, kurta nevetés. A címadó kisregény új állomás Vámos pályáján. Hősei csúcsformájukon többé-kevésbé túljutott, negyven körüli emberek, úgy érzik, elérték, amire képesek, s most tétován keresnek valami mást, szokást, hobbit, szenvedélyt: egyszóval mindenható rögeszmét. Találnak-e boldogságot, vagy legalább lelki nyugodalmat választott játékaikban a "szenvedélyes emberek"? - teniszezők, barkácsolók, építkezők, főzőcskézők, szeretkezők: kérdi a maliciózus jelentésű cím. Ezúttal tehát nemzedékváltás tanúi is lehetünk: egy író, akinek a neve sokáig a "fiatal író" szinonimája volt, ha kora szerint még nem feltétlenül, tapasztalatai alapján érettebb korosztályba lépett.