További értékelések

Robin ​Hobb műveit (az eddigi tapasztalataim alapján) nem könnyű olvasni: nagyon lassan, de cserébe részletesen kifejtett világ és karakterek, részletesen kidolgozott, és abszolút nem egyértelmű morális kérdésekkel. A világ a vadnyugat meghódításának egy alternatív, mágikus univerzumba helyezett változata: a parton élő, technológiailag fejlett nép befejezte a háborúját, és elkezdte az őslakos nép földjének meghódítását.

A konfliktus örök: az őslakosok sámánmágiája nem jelent igazi ellenfelet a hódítók puskákból kilőtt vasgolyóinak, és a háború veszteseként a kultúrájuk feladására is kényszerítik. De ez nem rejti el a tényt, hogy ők valami régi mágiahasználó nép elől menekültek a pusztára. És ez a konfliktus kellően sokszínűvé vált, előhozva egy jó pár érdekes gondolatot: a civilizáció és a bennszülött, természetközeli kultúra közötti minőségi különbségek (beleértve azt is, hogy a szereplők a sajátjukat többnyire magasabb rendűnek gondolják), becsület, politikai csatározások, a sorsok eleve elrendeltetése és még sok minden kavarja a dolgokat a mélyben. És minden gondolat valamiféleképpen úgy jön elő, hogy főhősünknek nehézséget okozzon.

A könyv eleje főhősünk gyermekkorát mutatja be, ahol megismerjük a pusztán élő nemes (egykori katona) életét, és kapunk egy betekintést a viszonyukba az őslakosokkal – amely finoman szólva is nehéz. Ugyanakkor már ez is megmutatja azt, amiért Hobbot szeretjük: a szereplők nagyon részletes kidolgozottsága, akik közül senki sem fekete-fehér. Ennek legjobb példája rögtön a főszereplő apja – alapvetően becsületes, szavatartó, az emberekre odafigyelő – de nagyon keményen lenézi a pusztalakók kultúráját, és hajlamos elfordítani a fejét, ha ezáltal egy bonyolult problémát nem neki kell megoldani. Ez a rész lassan építkezik, de sokat mesél a világ működéséről.

Utána főhősünk átutazik a fővárosban levő katonai akadémiára, ahol a legrosszabb zaklatási történetek egyikét kapjuk, amit olvastam. A céltalan szemétkedések miatt ezt a részt alig bírtam elolvasni, és igazából semmiféle feloldozást nem kapunk az egészre. Értem én, hogy teher alatt nő a pálma, de ez valami elképesztő hadat üzent az együttérzésemnek. A kötetnek ez a része majdnem el is felejti a könyv elején előkerülő pusztai életet, szinte egy teljesen más világot mutat be.

A könyv a fináléjára összehozza az első két rész világát, és elképesztő próbára teszi főhősünket: {{meg kell védenie azt a világot, akitől nem sok jót kapott}}, és eközben ki kell alakítani a maga értékrendjét. A “lezárás” igazából le sem tagadhatja, hogy ez egy trilógia nyitókötete: ugyan egy fontosabb csata lezárult, de a problémákra semmilyen szinten nem kaptunk megnyugtató feloldozást.

De arra biztosan elég volt, hogy az érdeklődésem felkeltse, és ha egy kicsit kipihentem magam, amire szükségem is van, ugyanis tényleg fárasztó volt ezt a sok érzéketlenséget ilyen töménységben, ennyire szünet nélkül olvasni.

Gernia ​királysága, miután elvesztette tengerparti birtokait, az eleddig értéktelennek tartott pusztaságok felé fordítja figyelmét a kontinens belsejében. Tűzfegyverei és a “hideg vas” segítségével felülkerekedik az itteni népek körében még gyakorolt varázslatokon. De a prérin túl még él egy nép, amelyik nem adja meg magát. Gerniában mindenkinek már születésekor eldől a sorsa. Főhősünk, Nevare is tudja, hogy belőle katona lesz, és nem érti azokat, akik küzdeni próbálnak a “jóisten akarata” ellen, hogy megváltoztassák a sorsukat. Gyermekkorában azonban egy pogány varázslat áldozatául esik, és a mágia rendszeresen feltámad, hogy elvegye tőle megígért jövőjét.
A könyvből hiányzik az Élőhajók összetettsége, inkább az Orgyilkos tanítványára hasonlít. Nevare néhány dologban kissé fafejűnek tűnt nekem – fogalmazzunk úgy, hogy lesz hova fejlődnie a folytatásokban. A történet érezhetően az amerikai kolóniák idejéből merít: a bennszülött kultúrák pusztulása, a misztikus és a technokrata életmód ütközése áll az első könyv első harmadának középpontjában – és remélem, a folytatásokban is. Sajnos ennek a regénynek a nagy részéből a prérilakók teljesen kimaradtak. Hobb nagy lelkesedéssel vetette bele magát a bentlakásos katonai akadémia életébe, de engem kevés téma tud ennél kevésbé felvillanyozni. Csak az utolsó fejezetekben sikerült visszatalálni a lényeghez, a két kultúra összecsapásához. Bízom benne, hogy Nevarét most már hamarosan visszazavarják a határvidékre, és visszatérünk abba a kerékvágásba, ami a Shaman’s Crossing elejét jellemezte.