További értékelések

“KÖLTŐ
Ismerem ​ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál.”
(Nyolcadik ecloga)

Bárki számára megismerhető, tudjátok mit, menjen mindenki a pokolba aki még egyszer ilyen vagy hasonló világot kíván!
Szabadon csodálható:
http://radnoti.mtak.hu/hu/04.htm

Ki ​vagyok én, hogy ezt minősíthessem? Csak fáj, csak szeretem.

Az ​ember az évek során újra meg újra találkozik olyanokkal, akik megmondják, hogy ki a magyar. Azt pedig még nagyobb bizonyossággal, hogy ki nem. Vagy hogy hol és kitől kell/lehet eltanulni az igazi magyarságot.
Ilyenkor mindig az eszembe jut Radnóti Miklós, aki megírta az egyik legszebb hazafias verset, mégsem lehetett eléggé magyar. És rajta keresztül az a sokaság, akik után még egy szakadt füzet sem maradt.

Nem ​egyszer, nem kétszer.
Sokadszor.
Egyre megrendültebben olvasom, mormolom, mondogatom ezeket a csodákat.

És remélem – talán hiszem -, soha nem kerül senki emberfia még csak hasonló helyzetbe sem.
Megbélyegzetten elűzve, kitaszítva a hazájából… az életéből.

Az ​értékelést írók (vagy megpróbálni írók) mindegyike szinte úgy kezdi: mit lehet erre írni? De tényleg mit?

Én talán ott kezdeném, hogy Radnóti halála, vagyis inkább balszerencséje volt az, ami egykoron az iskolában a legjobban megragadt bennem az irodalomórákon. Mindig is emlékeztem rá, hogy ő volt az a költő, akinek “segítettek” átkerülni egy másik munkaszolgálatos csoportba, amelyik végül azonban a halálba menetelt, míg az eredeti csoportját bár nap múlva felszabadították. Milyen apróságokon múlik az élet! Jót akartak neki, valószínűleg ő is örült a “szerencséjének”, s ez lett a veszte. Bár ne lett volna ott az a tiszt, bár ne akartak volna segíteni neki!

A köteteket én fennhangon olvastam fel (kicsit akadozva, mivel nem szoktam hangosan olvasni), de úgy éreztem, így lesz meg az igazi mélysége, KI KELL MONDANI ezeket a szavakat, hogy érezzük a súlyát! A Hetedik ecloga az, ami a legsúlyosabb, no meg persze az utolsó pár sor. Fájdalmasan szépek és fájdalmasan szomorúak. Mellette folyamatosan lapozva a másik kötetecskét…

Nem is lehet róla mit mondani. Olvasni, hallani, érezni kell ezeket a sorokat.

“Elveszejtettük őt, mindnyájan, akik életben maradtunk, s ez nemcsak vád lehet (s így nagyon is általános és hazug), hanem önvád: kinek-kinek a magáé. Megtettem-e érte mindent? – ezt kérdeztem s kérdezem azóta is magamtól. S minél tisztábban tesszük fel magunknak a kérdést s minél könyörtelenebb igazmondással válaszolunk – meggyőződésem, annál kevésbé fogunk még egyszer engedni a társadalmi méretű gyávaságnak, hazugságnak, annál kevésbé engedünk bármiféle fasizmusnak, bármiféle társadalmi méretű bűnnek, fenyegessen az bennünket akár személyes létünkben.”

Borzongós
Olthatatlan
Reményvesztett
Irtózatos

Néma
Orkánerejű
Tragikus
Eszményi
Suttogó
Zenél ​a szavakkal

Ez hát a B.O.R.I. N.O.T.E.S.Z.

Mit ​is lehet mondani róla?

Az már annyiszor elmondatott, hogy mekkora tehetség és mit vesztett vele a magyar nép, de mégis hadd mondjam el én is újra. Hadd emlékezzünk rá és hadd emlékeztessek bárkit, hogy ne felejtsünk. Hadd szeressük egy picit azért is, ami történt vele. És utána lépjünk túl rajta és szeressük önmagáért.

A tökéletes verseskötet. Nem volt ideje hibázni.

Hiába ​sokféle ez az apró füzetecske, egy az összes műben közös: a ragaszkodás, sőt már-már inkább kétségbeesett kapaszkodás.
Tökéletes attól, hogy az utolsó napokban is pontosan szerkesztett, a kilátástalanság nem hagy nyomot az irodalmi értéken.
A barátja által írt előszó után olvasva talán még deprimálóbb, az ember azt bújva döbben rá, hogy más szavakkal dobálózni és más egy olyan valakitől hallani őket, aki igazán részese volt az eseményeknek.
Szinte az összes darab egyformán jó, a kedvenceim mégis a Razglednicák és az azokban megfigyelhető vonulat.

tudja ​és érzi az ember
érteni nehezebb
(vinni is nehéz
letenni sem könnyű)
fekete kóró
fehér tulipán

Kissé ​elfogult vagyok, ha Radnótiról van szó. Gyerekkorom óta hallgatom a verseit, anyu is sokszor olvasott tőle.
Az előszó szerintem nagyon érdekes volt, bár azt körülbelül egy hónappal előbb olvastam, mint a verseket (amiket, viszont már előzőleg mind ismertem).
Abban nagyon is egyet tudok érteni, hogy, ha Radnótinak még van egy 10-15 éve simán akkora név lehetne a magyar köztudatban, mint Ady. Hihetetlenül tehetséges volt, közben ember és emberi, hűséges, szeretetteljes, tisztességes, alázatos mind az élettel, mind az emberekkel szemben. A személyes sorsa tökéletesen példázza azt, amiről rengeteget versel: az emberi és társadalmi igazságtalanságok gyűjtőtégelye a világ, tele mocsokkal.