Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


sophie
5.0/5

Ki ​volt T. Úr? Nos, foglalkozását, hivatását tekintve a kerületi Tanács gyámügyi főelőadója, – és a meglehetősen életszagú kibeszélések okán mondva – a szerző alteregója nyilván. Sokévnyi gyűrődés kellett ehhez. Bele vagyunk bújtatva T. Úr fejébe: látjuk, amit ő lát, a legkisebb részletek is kézzelfoghatóak, nagyon élesek a képek. (Gyönyörű szöveg, kétségbevonhatatlanul)
___T. Úrnak szép irodája van, névtábla, íróasztal, páncélszekrény az aktáknak. Minden aktában sorsok, emberek, és főleg gyerekek. Mindegyiket ismeri. Bejárnak hozzá, könyörögnek, magyarázkodnak. Ő pedig kimegy, látogat. Kezében a hatalom. Bezáratja, elviteti, kiiktatja, lepecsételi,… megítéli, elítéli. Hiába tudja, hogy nem tudja, nem tudhatja, mégis azt teszi.
___Egyszer azt képzeli, hogy átülhetne a másik oldalra. Hogy becsusszanhatna abba a világba, becsusszanhatna Bandula Ferike apja helyébe: abba a ketrecnyi szobába, abba az ágyba, azokba a szagokba és zajokba, abba a semmirőlnemtudásba, abba a távoliságba. És hogy ő tudna mit kezdeni Bandula Ferikével is, és hogy annak is van jó oldala. Könnyű azt elképzelni. Pontosabban elképzelni sem könnyű, mert ez a játszma a vesztesek játszmája, még a szerencse sem jó, és minden csak átmeneti és véletlen.
___Talán regénynek sem lehet nevezni ezt a könyvet. Gondolat foszlányok, egymásba fonódó esetleírások, sajnálkozásokba csomagolt félresiklások, sok-sok képzelgés. Össze vannak illesztve, egybe vannak gyúrva, és lett belőle egy (ön)életrajz, T. Úr látogatói élete, ha sejteni akarom, milyen volt az.


SteelCurtain
5.0/5

Konrád ​György hasonló fizikai és morális mélységekbe kalauzolja el az olvasót, mint [[ Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére]] című klasszikusában. Főhőse, a kívülálló látogató egy csekély, ámde az adott viszonyok között gigantikusnak bizonyuló előjogokkal körülbástyázott világból kalandozik az emberi sors szemétlerakójába. Nem puszta kíváncsiságból, hanem hivatali kötelességből. És ezen a ponton maximálisan kapcsolódik egy másik, szinte tegnapi olvasmányomhoz: [[Momo Kapor: Tisztviselő-galaxis]]. Konrád hivatalnoka nem akar fogaskerék lenni egy lélektelen gépezetben. Nem tudja jó e, amit tesz, de mást akar csinálni, mint az olajozottan működő hivatali futószalag részeként. Ha a szennyben, a sárban is, de meg akarja vetni lábát a mélyben. De rá kell döbbennie, hogy nincsenek szilárd pontok, csak a gépezeten finomítanak kissé. Lepolírozzák a fogaskerék éleit, hogy ne akadjon. Megnövelik a holtjátékot, s a csapágy feszességét is csökkentik. S hiába makacsolja meg magát, akarata ellenére elkezd forogni a gépezetben. Megszűnik önálló fogaskerék lenni, a gépezet alkatrészévé degradálódik.
Felkavaró, szomorú olvasmány. Ugyanakkor nekem azt üzeni, lehet, hogy lázadni hiábavaló, de kell. Remélem másnak is.


latinta
5.0/5

A ​regény(? feljegyzések sorozata? ügyiratok szövege?) olvasása közben – is – sokat gondolkoztam a címen.

Végül is találtam (szó)magyarázatot.

Ezek szerint az alap ige – amelyből ez a főnevesült folyamatos melléknévi igenév: látogató származik – jelentése:
___1. Udvariasságból, figyelmességből, barátságból (föl-)fölkeres vkit;
___2. Egy v. több személyt, dolgot vmely feladat, munka, teendő elvégzése végett ismételten, ill. egymás után sorban fölkeres;
___3. Szórakozásból v. tanulás, művelődés végett ismételten, rendszeresen eljár vhová, részt vesz vmin;
___4. (átvitt értelemben, vallásügy, régies) Vmely csapással sújt, büntet v. próbára tesz; meglátogat.
Forrás: {{https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/l-39E16/latogat-3A532/}}

Akkor most térjünk vissza ehhez a hatvanas évekbeli kis magyar #pornográfia# szociológiához. Lebilincselt a szövegezése: a helyenkénti líraisága, objektivitása, kíméletlen statisztikai pontossága, a szókincs áradó bősége, a stílusregiszterek széles spektrumú használata. Kimondottan jól estek az “egymondatos” látleletek, ezek a ritmusos – szinte – prózaversek is.


Bár nem ez volt az első olvasásom Konrád Györgytől, de most, hogy végére értem az első!!! regényének, egyértelmű: folytatni fogom, hiszen általa én is _látogató_vá válhatok.


mandris
4.5/5

Nehéz ​olvasmány, és nem csak a nyelvezete miatt, amely pedig határozottan nem könnyíti meg az olvasását. Nem is alkalmas arra, hogy csak pár perceket beleolvassunk, amikor időnk engedi. A szöveg gyönyörű, de a fogalmazás módja néha már-már kibogozhatatlanul körülmények és cirkalmas. Ha az olvasó nem tud teljes mértékben erre figyelni (és én nem mindig tudtam), bármi is megzavarja (és engem sokszor megzavart), könnyen elveszítheti a fonalat (én nem egyszer elveszítettem). Egyszóval nem a mostani körülményeimhez való mű. De most már mindegy.
Azért sem könnyű, mert a tartalma nyomasztó. A 60-as években minden bizonnyal nagyon bátor lehetett arról a Magyarországról írni, amely a hivatalos álláspont szerint nem is létezett: a társadalom perifériájáról, akikkel egy gyámügyi hivatalnok kapcsolatba kerül, akik ügyeit ideig-óráig intézi, akiket terelget, de akik életét sokszor érdemben nem tudja jobbá tenni. A társadalom peremén már akkor is megrendítő embersorsokkal találkozhatott az ember, és ez a mai napig így van, csak épp legtöbbünk nem találkozik ezekkel akár csak ilyen közelről is, mint ahogy azt ez a regény meg tudta mutatni. Nagyon jól érzékeltette a regény a hivatalnok helyzetét is, az eszköztelenséget, a dilemmát, hogy mennyire vonódhat be az emberek életébe. Ezt a regényt kénytelen leszek még valamikor sokkal nyugodtabb körülmények között is újraolvasni, hogy igazán értékelni tudjam (nem csak a szó molyos értelmében).


Cipőfűző
5.0/5

Konrád ​György prózafolyama egy hosszú monológnak hat, olykor költeményszerű, a lírai én érzéseit, vagy épp érzelem mentességét fejezi ki ebben a borzasztóan súlyos és kényelmetlen témákat feszegető könyvében. És hogy mindez még érdekesebb legyen, a főhős a gyámhatóság „emberéletekről” döntő dolgozója.
A hosszú leírások, és felsorolások adják a szöveg sava-borsát, amiben el lehet merülni, de érdemes figyelmesen olvasni. Miközben ennek a bizonyos gyámhatóságinak a gondolataiba látunk, egy meglehetősen borús légkör képződik. Konrád a maximális tűréshatárt feszegeti olykor ezekkel a… nevezzük inkább halmozásnak. Halmozza a… hát nem az élvezeteket, maradjunk annyiban.
Tehát roppant fojtogató hangulatú mű, és ezek a fokozások úgy tudnak működni, mint egy acélos kéz, egyre jobban szorítja az ember torkát. A nagyszerű leírások pedig, mikor már csak piros folt marad az ember nyakán, belehúznak egy kongó ürességbe.
Nem egy vidám könyv, de nem is az a tipikus letargikus, minden rossz-féle. Mindenesetre nagyon jó.


VERDI
5.0/5

Mai ​könyv, hiába írták, vagy rajzolták e letűnt kor térképére e nyomorokat, e rendszer élete, szenvedése a mai napig kínozza a benne élőket, és teszi a gyám szeretetlenség érzéssé az árva emberek életét, akik hiába küzdenek a normál élet harcmezején, a könnyük nehezebb a normál világ ólomsúlyánál.
Nincsen Isten ha a gyerekeknek szenvednie kell, erre nincs mentség Uram.

„Egy társadalom erkölcseit abból lehet megítélni, hogy bánnak a gyerekekkel.” – Dietrich Bonhoferte

Minden árván maradt gyerekre a _ látogató_ vigyáz.
Konrád György maga is ilyen “állami gyám” alkalmazott volt, és ezekből a felvillanó, megélt képekből épített leírható, de annál nehezebben élhető, és megérthető világot, amiben élt, amit látott, amit nem tudott megérteni.

A főhős nem tud felülkerekedni azokon a gyámsági dolgokon, tragédiákon amelyeket az élet nyújtott. Ezért a világtól a józan ész határára pergeti magát a menekülés, és egy 5éves gyermekkel képezi a további élet normális medrét.

Bármi történik is egy családban, az árván maradt gyereknek sose lesz egész élete, mindig azzal a hiánnyal fog megküzdeni amellyel itt hagyták. Úgy érzi sosem fogják szeretni, mert idegen testet csak isten tud szeretni, akár mennyire is lehet egy “idegen gyermeknek” anyja valaki.
Akár hogyan hajt, és kapaszkodik az, aki látogató által éli tovább az életét, illetve látogató tevékenységének hatása alatt szocializálódott, A látogató tettei által képzett, kreált család csak arra jó hogy megmentsük embereket attól hogy totális roncsokat képezzen, éltessen, és teremtsen a társadalom, és a sérűlt, árván maradt emberek belső törése egyengetéssel nyerjen bocsánatot az által hogy szerető közegbe engedik az embert, a gyermeket, aki megpróbál beilleszkedni, de mindig, aki mindig vágyni fog anyai méhének a melegére, és szeretetére.

„A boldog családok mind egyformák. A boldogtalan családok boldogtalansága viszont mindig egyedi.” – Lev Tolsztoj

De mégis az ember a legkegyetlenebb, aki biztonságban van, – értem ezt nagyon sok dologra, aki élt ebben, az tudja mit beszélek, aki nem annak fingja sincs, – mert Ő nem fél attól, hogy kiderül, sebezhető, vagy felülkerekedik a másik nyomorán, és viccel a másik nyomorúságán. Azért bántjuk egymást, mert az valakinek jól esik

„Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Ő az egyetlen, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne.” – Mark Twain

Sokan a könyv tartalmi részétől okádnak, pedig megsúgom ez az élet. Nyomor; félelem; csecsemők kihűlt testének hangtalan vacogása a hideggé dermedt éjszaka valamely sötét-csendes kukájában, ahol elszunnyadva adta magát át az élet a fehér fény hívogató melegének.
Ez az élet, csak elfordulunk az ilyen dolgoktól és nem szeretnénk tudni, de van ilyen, sajnos van, de…..

“Az erdőben eltört faág akkor is hallat hangot, ha te nem hallod”

Konrád György nagyon élesen faragja az ilyen hivatalnok testi lelki szépségét, szépétlenségét. Azonosulni lehet a figurával, hisz ki akarna a nyomorral dolgozni, dolgoztatni.

Elfutamodni e világtól nem bűn, de a saját családját hanyagolni, még az e kifogás által képzett “betegség” sem mentség. A Konrád által képzett holografikus alak, látogató személyében ebben a világban lelkiismeretesen dolgozó emberkét találhatunk, akiben benne található az összes emberi hiba, és gyengeség, de pont ettől lehet emberi, hogy ismeri őket, de kipróbálja azt a létformát, amiben az agya, a teste menekülhet innen, az egyetlen kiutat, a szabadságot. Hiszen úgy érzi ha minden nap itt van, és ezeket hallja akkor ilyen is a világ:

“Akit azért fizetnek hogy tisztítson, az mindent koszosnak fog látni!” Brain Storming

Menekülni nem bűn, (főleg ha visszatérsz, még ha megerősödve is utána, főleg akkor), de megfutamodni az.

Ez a látogató mindenkinek segíteni akar, még úgy is hogy egy ötéves húgyban, szarban talált gyereket magához vesz, és elköltözik vele egy külön házba.

“A lélekben megnyomorítottak utolsó szalmaszáluk meghagyásáért rimánkodnak. A regénybeli hivatalnok kollégáinál sokkal érzékenyebb, a rábízott emberek gondját-baját szinte a magáénak érzi. Így nem sokáig lehet létezni ebben a közegben. Az együttérzés tulajdonképpen hivatali kizáró ok.” jeges-varga

A regényen érződik a kor amelyben íródott, ami talán még mai is, a 60as évek Magyarországán járunk, mögöttünk hagyva a Rákosi terror éveit, az 1956-os forradalom sikertelenségét, a Kádár-éra konszolidált légkörének centrumában.
Konrád György könyve sokkal inkább filozófiai regény, mintsem szociografikus mű.
Ez próza vers, és minden más, tökéletesen szép, könnyekig igaz, és szívekig maradandó, és fagyasztva merenget, hogy jó ilyet is olvasni, hogy lássuk kik vagyunk, vagy lehettünk volna, és miért kell, érdemes imádkozni hogy soha, de soha az életben ne kelljen szükségét képezni egyetlen egy látogatónak sem.

Hogyha élhetek kis humorral e könyv derengése mellet, akkor üzenném hogy nem jó elhagyni egy gyereket önszántadból,vagy nem akartad, vagy lemondani róla, ilyenkor jönnek az ilyen mondatok:

Óvszerautomatán: Apu szerint mind rossz …

Zárásnak pedig a könyv zárását adnám közre, amely így hangzik:
Jöjjetek hallgassátok “jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.”
Konrád György


gyuszi64
4.5/5

2020/49. ​(otthoni polc)

A gyámhatósági tisztviselő életének egy napjába pillantunk bele, megismerjük a társadalom egy másik (alsóbb?) rétegének az arcát. A két befejezéssel megírt regény tartalmas és összeszedett, és bár számomra túl depresszív, az 1001 listás hely korrekt.

A tíz fejezetből (melynek címeiről nincs tartalomjegyzék, miért?) az első öt-hat inkább “csak” életképeket villant fel, de ezek bravúrosan megírtak. (Egy tökéletes példa az Öngyilkosok fejezetből az ál-molesztált lány esete.) A funkciójuk szerint megkapjuk a főszereplő rendkívül nyomasztó tevékenységét, a mindennapi gyámügyi munka tapasztalatait. Hát nem mondom, a „szenvedés forgalomirányítója” nagyon visszafogott titulus…

A következő részekben jobban megismerjük a két főhőst. A 7. és 8. fejezet (Áttűnés és Minden olyan egyszerű) a regény csúcspontjai. A konfliktust az okozza, hogy a rendszer működése megakad, és a főszereplőnk (az egyik befejezésben) többnek tartja magát egy fogaskeréknél. (Sötéten) ragyogó fejezetek; a szerző kényelmetlen kérdéseket tesz fel, melyek elgondolkodásra késztetnek, és a könyvbeli rendszer oldaláról veszélyt hordoznak magukban. (Nem véletlen, hogy az egyik megoldásban a rendszeren kívüli eszközök is előkerülnek. Bár az is lehet, hogy a rendszer keretein belül maradunk, hát épp ez az.)

Az utolsó két fejezet arra hivatott, hogy a feszültség hullámait csendesítse, és szembesítsen a jövővel, de erre a hosszúságra talán nem lett volna szükség.

Igazi modern regény, bár több mint ötven éve írták, sokáig aktuális marad még. Nagyon örülök, hogy elolvastam. (És kicsit sajnálom, hogy az 1001 listára ilyen nyomasztó hangulatú magyar könyvek kerültek fel, hármat ismerek a négyből.)


GTM
5.0/5

Nehéz ​megszólalni. Nem igazán vannak szavaim.
Kíméletlenül szembesít világunk azon oldalával, amit nem szeretünk meglátni, inkább szeretjük azt hinni róla, hogy ilyen már nincs. Aktákba zárt esélytelen életek, megoldhatatlan helyzetek, kilátástalanság, reménytelenség. Lét a társadalom peremén.
Körülöttük a szakadozott segítőháló: a kimért hivatal, az érzéketlen szabályok, az elégtelen és tehetetlen ellátórendszer és a látogató, az alapvetően empatikus de munkájában kizsigerelt, saját belső tartalékait felélő, lelkiismerete bugyraiban vergődő, megfáradt gyámügyi előadó.
Milyen szép lenne, ha pusztán kordokumentumként olvashatnánk, és nem tolakodna elénk olvasás közben a regény kegyetlen aktualitása!
Fájdalmas, letaglózó, szívbemarkoló.
És sodró erejű, végtelenül igényes, szép próza.


Örkényre ​emlékeztet, két dologban: Az első, hogy szeret a történet végén csavarni egyet, először rokonszenvessé – vagy épp utálatossá – teszi a figurát, intenzív érzelmeket csal ki az olvasóból, aztán bemutat egy nagyobb képet, amelyből kiolvasható a vélt jellemnek épp az ellenkezője. Rövidtörténeteket, csattanót, meghökkentő befejezést tartalmazó leírásokat, monológokat fűz föl a narrációs szálra. A második, amiben Örkényre emlékeztet, az az, hogy kedveli a groteszk vonásokat, emberi és állati lét határán járunk, és élet és halál határán. Patkányok, macskák, egerek jelennek meg, sorsuk rokon a melletük élő emberekével.

A hivatalnok főhős-narrátor a buberi Én-Az és Én-Te viszonyok között lavírozik, és közben rájön, hogy egy-egy helyzet lehet determinált, abban az értelemben, hogy ő maga sem tudna jobbat, mást kihozni belőle. Így szűnik meg az ítélkezés, {{a végére ennyi marad: jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk}}

Érdekes megfigyelni – akárcsak [[https://moly.hu/konyvek/tar-sandor-nora-jon|Tar Sándornál]] és [[https://moly.hu/konyvek/vida-gabor-egy-dadogas-tortenete|Vidánál]] hogy milyen egyszerűen az őrületbe, vagy akár az öngyilkosságba lehet kergetni valakit azzal, ha a személyes terét elveszed vagy lecsökkented (társbérlet, munkásszálló, stb).

Köszönet a tippért @danaida-nak :)


Sás
5.0/5

Ez ​a regény egyetlen hosszú és gyönyörű szabadvers.
Konrádot már évek óta ajánlgatják nekem, és mindig kitértem előle, most pedig szétrepülve az élménytől, beállok a sorba. Olvassatok Konrádot!


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
5.0/5

Statisztika

6.0
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók