Lovagias ​ügy - Válogatott drámák

Sławomir Mrożek - Drámák
Mrozek ​drámáiban megszokott elem az abszurdum, így jelen drámának is szerves részét, alapját alkotják a groteszk helyzetek egy általános család felbolydult életében. Panelről, tigrisről a fürdőben, hatóságokról és egyéb szervezetekről és persze az állam mindenekfelettiségéről...

Ismeretlen szerző - A ​kopasz énekesnő
Eugène ​Ionesco ebben a könyvében a kispolgári lét ürességének, az emberi kapcsolatok felszínes tartalmatlanságának groteszk jeleneteit mutatja be. Eugène Ionesco művei többnyire egyfelvonásosak és első olvasásra nem szólnak semmiről, értelmetlen párbeszédek követik egymást és a végén merül csak fel az olvasóban vagy akár a nézőben, mert ezt a művet színpadon is, már többször és több helyt is bemutatták különböző magyar és nem magyar nyelvű színtársulatok az évek során. A tartalom nélküli jelenetek értelme és mondanivalója maga a tartalomnélküliség az, hogy nincs mit mondani, mert létünk kiüresedett. A mű súlyát a súlytalanság adja, így képesek a szereplők gondolatai a felszínen úszni, a mélység hiányának tudatában. Vajon valóban így lene? "Kint sincs senki, bent sincs senki, koccintsunk csak!" A kötet tartalma: * Jean Genet: A cselédek. (Les Bonnes.) Nagy Péter fordítása. * Eugène Ionesco: A kopasz énekesnő. (La Cantatrice chauve.) Gera György fordítása. * Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában. (Die Verfolgung und Ermordung Jean Paul Marats dargestellt durch die Schauspielgruppe des Hospizes zu Charenton unter Anleitung des Herren de Sade.) Görgey Gábor fordítása. * Edward Albee: Nem félünk a farkastól. (Who's Afraid of Virginia Woolf?) Elbert János fordítása. * Sławomir Mrożek: Tangó. (Tango.) Kerényi Grácia fordítása. * Harold Pinter: A gondnok. (The Caretaker.) Bartos Tibor fordítása.

George Bernard Shaw - Színművek ​I-II.
George ​Bernard Shaw (1856–1950) a modern dráma egyik legnagyobb előfutára és művelője. Noha legismertebb és legkedveltebb darabjai közül nem egy még a XIX. század végén született, ahogyan Hegedűs Géza írta róla: Brecht ugyanúgy nincs Shaw nélkül, ahogy Shaw kellett Pirandello merész színpadi játékaihoz, és hol abszurd, hol történelmi-anakronisztikus módszerével egyenesen őt folytatja Dürrenmatt is. Vele kezdődik a XX. század drámairodalma, vele, az örök idegennel, aki vállalva akár a bohóc szerepét is, mindig a legkomolyabb kérdésekről beszélt, gúnyosan és nevettetve, hogy az egész emberiséget magában foglaló részvétét tudtunkra adja, és a józan ész segítségével felemelje és érző szívűvé nemesítse a megalázott és becsapott embereket. Már életében is voltak, akik fanyalogva fogadták egy-egy túlságosan ambiciózus, játszhatatlannak vagy éppen tűrhetetlenül hosszúnak ítélt művét, s az is igaz, hogy élete utolsó negyedszázadában kevés maradandót alkotott. Hogy mégis milyen nagy becsben állt a világ előtt, azt legjobban egy képtelen mozzanat mutatja: halálos ágyán egy amerikai magazin egymillió dollárt ajánlott neki „utolsó üzenetéért”. (Visszautasította.) Aztán amikor 1977-ben a Guardian kritikusa „Shakespeare után a legnagyobb brit drámaírónak” nevezte (nagy elődjének nevét egyébként Shaw következetesen Shakespear-nek írta), maga John Osborne indított dühödt támadást ellene, „tehetségtelen csaló”-nak minősítve Bernard Shaw-t. Újabban, éppen az Összetört szívek házá-nak rendezése kapcsán (Penelope Wilton, Richard Griffiths, Emma Fielding szerepeltetésével), David Hare kiváló mai drámaíró védte meg és helyezte vissza jogaiba a nagy nevettetőt. A nagy nevettetőt és a nagy humanistát, akit az angolszász világban és azon kívül is, Európától Ázsiáig szinte mindenhol újra és újra játszanak, s akinek hatalmas életművéből Sartoriusék és Harry Trench mulatságosan szomorú konfliktusától Szent Johanna lelkünket megrendítő történetéig kilenc kedvencét válogatta össze a szerkesztő, remélve, hogy az olvasó is gyönyörűségét leli bennük, beleértve az Összetört szívek házá-t is, amely most jelenik meg először magyarul.

Samuel Beckett - Samuel ​Beckett összes drámái / Eleutheria
Samuel ​Beckett (1906-1989) ír származású, angol és francia nyelven alkotó regény- és drámaíró, költő, esszéista, a huszadik századi irodalom egyik legnagyobb hatású alakja. Költőként 1930-ban debütált, majd esszékkel, elbeszélésekkel és regényekkel folytatta pályáját. Jelentős regénytrilógiája után (Molloy; Malone meghal; A megnevezhetetlen) nevét klasszikussá vált abszurd drámája, a Godot-ra várva (1952) tette világhírűvé. Későbbi drámái közül A játszma vége és az Ó, azok a szép napok! még hagyományosan színműszerű, de később már csak néhány perces jeleneteket, némajátékokat írt. 1969-ben irodalmi Nobel-díjat kapott "művéért, mely a regény- és drámairodalomban új formákat honosított meg, s az emberi nyomorúság ábrázolásán keresztül az ember felemelkedését kívánja szolgálni". Az Európa Könyvkiadónál 1998-ban megjelent, színpadi műveket, rádiójátékokat, pantomimjeleneteket, tévéjátékot és filmforgatókönyvet tartalmazó "Samuel Beckett Összes Drámái" kötethez képest változás, hogy mostani, centenáriumi kiadásunkból a Beckett-hagyaték gondozóinak kérésére kihagytuk az Emberi vágyak című, 1937-ből származó drámai töredéket, közöljük viszont az Eleutheria című három felvonásos drámát, amely Beckett életében nem jelenhetett meg és nem kerülhetett színpadra.

Herczeg Ferenc - Bizánc ​/ Éva boszorkány
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Harold Pinter - Drámák
A ​színész-rendező-író Harold Pinter csaknem fél évszázados pályáján mindvégig a maga útját járta. Egyéni színpadi írásművészete nem illik kategóriákba. Sosem eredt divatok nyomába, stílusa - habár összetéveszthetetlen - nem merevedett meg, nem ürült ki. Sikeresen elkerült egy sor buktatót, nem vált a „pinterizmus" foglyává, sőt még azt is „túlélte", hogy Martin Esslin híres tanulmányában az abszurd félrevezető címkéjét ragasztotta rá. Darabjai a rendezőnek, a színésznek és a nézőnek egyaránt kihívást jelentenek. Különös történeteket ír, amelyeknek cselekményét és „mögöttes tartalmát" egyaránt nehéz megfejteni, a lassan adagolt, apró információmorzsákból összerakni. Színpadán közönséges helyzetek, aprólékosan jelentéktelen cselekvések váltakoznak „értelmetlen" fordulatokkal; a mondatokban hétköznapiság, profánság, költőiség keveredik. Írói nagyságának, biztos színérzékének ékes bizonyítéka: drámáit az első pillanattól az utolsóig feszült figyelemmel követjük - ha másért nem, hát azért, hogy rájöjjünk, miről is van szó -, s ha legvégül mégsem találjuk „a" megfejtést, ezért nem őt okoljuk. Ha valakinek az a képtelen ötlete támadna, hogy versenyeztesse a kortárs drámaírókat, a most hetvenéves Harold Pinter bizonyosan legalább dobogós lehetne. Csakhogy - ha műveit jól olvassuk - úgy sejtjük, ő nem az az ember, aki ilyen vetélkedőn hajlandó volna „rajthoz állni". A termékeny hatvanas-hetvenes évek végén, az 1978-ban bemutatott Árulás után megtörni látszott a szerző drámaírói lendülete (miközben egyéb területeken tovább alkotott), aztán tizenöt évvel később megszületett a homályos-megrendítő Holdfény, és azóta is újabb színművek bizonyítják: Harold Pinter nem „élő legenda", hanem a kortárs színházban erőteljesen jelen lévő, friss szellem. Kényszerűségből hiányos válogatásunk tartalmazza Pinter leggyakrabban játszott, „klasszikussá vált" színpadi műveit - ezek közül kettőt vadonatúj fordításban -, valamint egy magyarul korábban még meg nem jelent drámáját. Az étellift A születésnap A gondnok Hazatérés Csönd Senkiföldje Árulás A melegház Porrá leszel

Arthur Schnitzler - Drámák
Kötetünkben ​öt Schnitzler-drámát adunk közre. Az Anatol (1892) jelenetei egy azóta emblematikussá nőtt figura borongásait, könnyed, de keserű mellékízű szerelmeit, sekélyes, de így talán még ismerősebb világfájdalmát mutatják be. Anatol sorsa azt példázza: férfi és nő között minden szerelem csak annyi, amennyinek hiszik. A zöld kakadu-ban (1899) Schnitzler más környezethez és korhoz nyúl: 1789 Párizsában találjuk magunkat. A játék színhelye egy kocsmaszínház, ahol az előadások azt célozzák, hogy a nézők szemében a határ elmosódjék játék és valóság, arc és álarc között. A kötet legismertebb darabja talán a Körtánc (1897), amely szemérmetlenségével annak idején nagy botrányt kavart. A Körtánc - az első fordító, Bródy Sándor szerint - arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg és pedig a világ teremtésének első pillanatától kezdve és valószínűleg a világ létének utolsó pillanatáig. Az Áldozat (1898) című dráma a kevesebbet játszott színpadi művek közé tartozik. Pedig a darab az avultnak hitt századfordulós díszletek előtt megdöbbentő érvényességgel tud szólni a becsületről, a ránk nehezedő társadalmi konvenciók fullasztó hatásáról. A Távoli vidék (1911) az elmúlt évek színházi felfedezése volt. A finom szövetű társalgási tragikomédia a szerelem és megcsalás, hűség és hűtlenség problémáját boncolgatva juttat el a felismerésig: a lélek bonyolult, ismeretlen, távoli vidék.

Molnár Ferenc - Színművek
Molnár ​Ferenc hatalmas színműírói életművének csekély töredékét, az 1902-től 1920-ig tartó szakasz leghíresebb, legsikeresebb drámáit tartalmazza a kötet: Az ördögöt, a Liliomot, Az üvegcipőt, az Olympiát, és A hattyút. Ezek a művek nem képviselik még az adott időszakra jellemző drámák minden válfaját sem. A Liliom, a melegszívű hintáslegény és az egyszerű, de a hintáslegénybe egy életre szerelmes cselédlány megható, szentimentális története, életkép a Liget elesett, mégis - minden "rosszaságuk" ellenére - tiszta szívű alakjairól. Főszereplővé lép elő az úri (A hattyúban egyenesen főúri) és a magas röptű művészvilág társadalmi álbonyodalmainak, flörtjeinek és állítólag szenvedélyes szerelmeinek vígjátékbeli ábrázolója, az a Molnár, aki álproblémák ürügyén mélységesen mély paradoxonokat szikrákat, aki pazar technikával, a 19. századi francia "háromszög"-dráma minden virtuozitásával, szellemes párbeszédek sokaságával, ragyogó iróniával és elleniróniával feledteti a drámai kollízió hiányát, a tartalom sekélyességét. Ibseni módra szimbólumok jelennek meg (vagy személyesen is, mint Az ördögben, ahol a címszereplő boronálja össze a festőt és a milliomos ez idáig hű hitvesét, vagy áttételesen, mint A hattyúban, ahol a hattyú a főhercegi leányzó, aki a tavon még maga a fenség, a parton totyogva libához válik hasonlóvá); életfilozófiák fogalmaztatnak meg fölényes monológokban, majd ezek bravúrosan ellentétes megfogalmazásai, ki- és beforgatásai hangzanak el, lenyűgözve, elkábítva az olvasót és a nézőt, ám kielégítetlenül hagyva az olvasás, megtekintés után meditálni kezdőt.

Tennessee Williams - The ​Rose Tattoo and Other Plays
In ​these three exotic, steamy dramas Tennessee Williams portrays loss, faded lives and passionate love affairs. The Rose Tattoo is set in a bustling, Sicilian-American community, where newly widowed Serafina is paralysed by grief, until she has her romantic illusions about her dead husband shattered and rediscovers her true nature as a fiery prima donna, in a life-affirming celebration of love and sex. Tennessee Williams explores a new 'wild and unrestricted' theatrical form in the colourful tropical fantasy Camino Real, while Orpheus Descending, however, takes us into the dark territory of the Deep South: the corrupt hell of a small, brutal township, where a forbidden and tragic love affair sparks horrific violence.

Ismeretlen szerző - Orosz ​népi posta
Oroszországnak, ​ennek az izgalmas, viharos gyorsasággal átalakuló, a szovjet múlt számos maradványát még magán viselő, egyszerre hihetetlen szociális gondokkal küzdő és a fogyasztói társadalom jó hét évtizeden át tiltott élvezeteiben dőzsölő országnak a drámairodalma is zavarba ejtően sokszínű. A hagyományőrzés - legfőképpen a csehovi dramaturgia kreatív újraértelmezése - éppúgy megtalálható itt, mint a legkülönfélébb színpadi kísérletezések, a színpadi nyelv radikális megújítása, a provokáció, a sokkolás, a testiség nyílt színrevitele. Kötetünkben az oroszországi színházi élet olyan szerzőinek egy-egy darabját mutatjuk be, akiknek a neve - a szórványos magyarországi előadások nyomán - nálunk is kezd ismertté válni. Borisz Akunyin darabja (akit a magyar olvasók detektívregényei alapján ismerhetnek) Csehov Sirály-ának zárójelenetével indul, s értelmezésében a csehovi hősök lelkileg sérült mániákusok, ami a csehovi drámaiság és a bűnügyi elbeszélés ötvözetét fekete komédiává változtatja. Nyina Szadur A csodálatos öregasszony című darabja az orosz irodalomban oly hangsúlyos Gonosz alakját parodizálja, s ugyanakkor a mindennapok realitását is megkérdőjelezi. Oleg Bogajev Orosz népi postá-ja egy beteg, magányos öregember kesernyés levéldrámája, amely a szovjet korszak után beköszöntő vadkapitalista időszak általános kiábrándulás-érzését fogalmazza meg. Jevgenyij Griskovec A város című drámája öt dialógusban ábrázolja egy kiürült házasságban élő férfi mindennapjait, vívódását, abszurd menekülésvágyát. Vaszilij Szigarjov Gyurmá-ja brutális nyelven szól a posztszovjet nagyváros kegyetlen - perverzitással, agresszióval, alkoholizmussal teli - mindennapjairól. Mihail Ugarov az Ilja Iljics halálá-ban részint napjainkra is vonatkoztatható, részint általános filozófiai érvényű kontextusba helyezi Ivan Goncsarov Oblomov című regényének főhősét. A kötet az alábbi drámákat tartalmazza: Borisz Akunyin: Sirály (Csajka) Molnár Angelika fordítása Nyina Szadur: A csodálatos öregasszony (Csudnaja baba) Molnár Zsófia fordítása Oleg Bogajev: Orosz népi posta (Russzkaja narodnaja pocsta) Teller Katalin fordítása Jevgenyij Griskovec: A város (Gorod) Bártfay Réka fordítása Vaszilij Szigarjov: Gyurma (Plasztyilin) Vári Erzsébet fordítása Mihail Ugarov: Ilja Iljics halála (Szmerty Ilji Iljicsa) Teller Katalin fordítása

Neil Simon - A ​Napsugár fiúk
Az ​amerikai irodalom egyik legnépszerűbb és legismertebb vígjátékszerzője, Neil Simon több mint harminc színdarabot és legalább ennyi filmforgatókönyvet írt. Oscar- és Tony-díj jelöléseinek a száma meghaladja bármely más íróét. Elég, ha csak a Mezítláb a parkban, a Fogd a nőt, és fuss, a Meghívás egy gyilkos vacsorára sziporkázó poénjait idézzük fel, máris tudjuk, hogy alkotójuk a humor igazi mestere – s azt, hogy „komolyabb” művek írójaként is kiváló, jelzi Pulitzer-díja is (1991). „Tragédiát sem könnyű írni, nagy komédiák azonban ritkán születnek. Még ritkábban az olyan szerzők komikus művei, melyek országhatárokon át is hatnak. A vígjáték, miként a vicc helyi referenciákból táplálkozik, s röptében hal el. A vicc tudat alatti tartalmakra céloz, s a reflexeinkre hat, abból is a mélyen rejtezőre, a nevetésre… Nincs rá mód, hogy Neil Simont csaknem harminc darab után ide-oda rangsoroljuk. Woody Allent egyszer a világ negyedik legjobb stand-up komédiásának szavazták meg, persze Woody Allen megsértődött. Ezért bátran kijelenthető, hogy az 1927-ben született Neil Simon a világ legjobb Neil Simonja, s ezt a rangot senki sem érheti el. Neil Simon dialógusai mesteri kádenciákra nyílnak, fordítóik megszenvedik a tolmácsolást. Fordítói pályámat számos Neil Simon szegélyezi… legszebb emlékem azonban A Napsugár fiúk magyarországi diadalútjához fűződik” – részlet Ungvári Tamás utószavából.

Ismeretlen szerző - Ilja ​próféta
Az ​utolsó lengyel drámaantológia "Modern lengyel drámák" címmel 1968-ban, tehát harmincöt évvel ezelőtt jelent meg hazánkban, azóta pedig csupán három önálló kötet (Wyspiański, Gombrowicz, Mrożek) látott napvilágot. 1989 utáni új lengyel drámákkal csak színházi folyóiratok mellékleteiben találkozhatunk elvétve, így e kötet égető hiányt pótol. A válogatás elsődleges szempontja az "újdonságon" kívül az volt, hogy az antológiába ne csupán egyes szerzők egyes művei kerüljenek - fontosnak tartottuk, hogy a kiválasztott darabok egyben a lengyel színházi élet legfontosabb jelenségeire is felhívják a figyelmet. Bogusław Schaeffer és Tadeusz Słobodzianek személyében a mai lengyel dráma legmarkánsabb személyiségeit tisztelhetjük. Műveikkel önálló és univerzális formanyelvet, koherens világképet teremtettek, habár írói technikájuk és stílusuk egymástól gyökeresen eltérő. Schaeffer a filozófiai előadásokkal teletűzdelt abszurd helyzetgyakorlatok nagymestere, Słobodzianek valós történeteket mesél a groteszk misztériumjáték tréfásan vulgáris nyelvén - ebből a szempontból Witkiewicz és Gombrowicz szellemi örökösei. A realista dramaturgiát a New Yorban élő Janusz Głowacki képviseli, aki a 80–90-es évek egyik legsikeresebb színpadi szerzőjének számított Lengyelországban, s akinek Antigoné New Yorkban című darabja máig a lengyel színházak sikerdarabjai közé tartozik. Az ifjabb generációt képviselő Ingmar Villquist az utóbbi évek nagy felfedezettje. Expresszionista drámái szimbolikus környezetben játszódnak, és a honi kritikusok szerint megszabadíthatják a lengyel drámairodalmat attól a Witkiewicz"Gombrowicz"Mrożek által uralt groteszk-abszurd nyelvezettől, amely a XX. század színházi hagyományát meghatározta, s amelynek egyik nagymestere, Sławomir Mrożek - minden új hullám és tendencia ellenére (vagy éppen azért) - szintén helyet kapott kötetünkben. Az utószót és az életrajzi jegyzetek Pászt Patrícia írta. A kötet az alábbi drámákat tartalmazza: Bogusław Schaeffer: Kacsa. (Kaczo.) Pászt Patrícia fordítása. Sławomir Mrożek: Özvegyek. (Wdowy.) Bába Krisztina fordítása. Janusz Głowacki: Antigoné New Yorkban. (Antygona w Nowym Jorku.) Kálmán Judit fordítása. Tadeusz Słobodzianek: Ilja próféta. (Prorok Ilja.) Pászt Patrícia fordítása. Ingmar Villquist: Helver éjszakája. (Noc Helvera.) Bába Krisztina fordítása.

Samuel Beckett - Samuel ​Beckett összes drámái
Az ​ír származású, angol és francia nyelven alkotó író, költő, drámaíró, esszéista (1906-1989) pályáját versekkel kezdte, majd a harmincas években elbeszélésekkel és regényekkel folytatta. Jelentős regénytrilógiája után (Molloy; Malone meghal; A megnevezhetetlen) nevét klasszikussá vált drámája a Godot-ra várva (1952) tette világhírűvé. Későbbi drámái közül A játszma vége és az Ó, azok a szép napok! még hagyományosan színházszerű, de később már csak néhány perces jeleneteket, némajátékokat írt. 1969-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. A magyarul 1970-ben megjelent - színpadi műveket, rádiójátékokat, pantomimjeleneteket, tv-játékot és filmforgatókönyvet - tartalmazó drámakötet anyagát kiegészítettük az azóta keletkezett, valamint az író hagyatékából előkerült írásokkal.

Madách Imre - Az ​ember tragédiája / A civilizátor
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Csathó Kálmán - Fűszer ​és csemege
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Csathó Kálmán - Lilla
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Németh László - Latinovits Zoltán - Győzelem
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Gotthold Ephraim Lessing - Emilia ​Galotti
Die ​bürgerliche Emilia Galotti steht kurz vor ihrer Hochzeit mit dem Grafen Appiani, als sich der Prinz Gonzaga in sie verliebt. Um diese Heirat, die überdies eine Liebesheirat ist, zu verhindern, ist ihm und seinem Diener Marinelli jedes Mittel recht, und so lässt Marinelli das Paar auf dem Wege zur Trauung überfallen. Während Appiani im Kampf tödlich verwundet wird, werden Emilia und ihre Mutter auf Gonzagas Schloss gebracht. Doch Emilia möchte sich lieber das Leben nehmen, als der Verführung des Prinzen zu erliegen und ihre Unschuld zu verlieren. Ihr Vater kommt ihr jedoch zuvor und ersticht seine Tochter. In seinem 1772 vollendeten Drama griff Lessing ein bei Livius überliefertes sagenhaftes Ereignis auf, wonach die bereits verlobte Römerin Virginia von ihrem Vater ermordet wurde, weil er glaubte, sie nur so vor den Nachstellungen des Decemvir Appius Claudius schützen zu können. Neben der Gegenüberstellung der unterschiedlichen Auffassungen von Liebe ist "Emilia Galotti" auch ein politisches Stück: Indem sich die bürgerliche Familie Galotti dem Willen des Prinzen widersetzt, rebelliert sie gegen den Adel und hat die Moral auf ihrer Seite. Daher wird das Stück heute auch als Drama der bürgerlichen Emanzipation verstanden.

Ismeretlen szerző - Magyar ​drámaírók - 20. század
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Molière - Gábor Miklós - Mészöly Dezső - Molière ​műhelyében
A ​Mizantróp shakespeare-i dimenziójú dráma a klasszikus francia vígjáték szoros formaruhájában. Egy rendezett és magabiztos korszak közepette az "embergyűlölő" Alceste az egyetlen, aki nem fogadja el a hamis konvenciót, a társadalom kötelező játékszabályait. Alceste Athéni Timon rokona: nyíltszívű odaadásával, majd zord könyörtelenségével Timon éppúgy egyedül van a konszolidálódó rossz kicsinyes világában, mint Alceste szigorú moralitásával. De Timon körül a világ még nem teljesen zárt, ő még kivonulhat az erdőbe, és a már nem tragikus világban egyedül ő tragédiahőssé nő. Alceste-nek nincs hová mennie. A társaságban viszont tragédiája komikus lesz, ő maga pedig - mint minden konok és esélytelen lázadó - neurotikus. A dráma modern rendezése erre a mai - élményeinkhez, tapasztalatainkhoz közel álló - értelmezésre épül. Mészöly Dezső új fordításával ismét bizonyította: élő, természetes színpadi nyelv és az eredetihez való hűség nem ellentétes követelmény. Moliére-napló-jában a fordító a moliére-i forma szép kötöttségeiről ír; az alexandrin rímeinek drámaiságát és poézisét, a jellemábrázoló verselét a legmodernebb rendezés sem nélkülözheti. Gábor Miklós Feljegyzései az Alceste-et játszó színész mesterségbeli gondjait járják körül. Az értelmezők és kritikusok vitatkozhatnak, hogy gúnyolja-e Moliére Alceste-et vagy felmagasztosítja; a színésznek embert kell formálnia, és élő - a néző számára is élő - embert csak meggyőződésből, indulataiból formálhat. Olyan Alceste-et - aki akkor is joggal lázad, ha körülötte mindenki jól érzi magát a rosszban. Aki szenvedélyével kimagaslik a többiek közül, s ragaszkodik a szenvedélyéhez, bár tudja, hogy "csak a szenvedély az, ami ártalmas - tehát a szenvedély büntetendő. Ha valaki komolyan veszi, amit mond, és nem tartja be a szabályt".