Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


balagesh
4.5/5

Műveltségi ​szintem Krasznahorkai-mutatójának növelését* ezzel a novelláskötettel akartam lezárni erre az évre. Nem akartam úgy járni, mint Zelei Dávid, aki az ÉS-kvartettre készülvén, olyannyira telítette magát, hogy az elemzendő műhöz érve már egyetlen újabb Krasznahorkai-sort sem kívánt, de az óvatosság ellenére mégis sikerült megkrasznahorkulnom, és kevéssé nevezhettem őszinte örömnek az érzést, mellyel az újabb és újabb, nagyon is jellegzetes, tehát már szinte kiszámítható tulajdonságokkal rendelkező hősöket megismerhettem.
Ez persze egyetlen művel szemben sem fair, de okolásul szolgálhat minden olvasó számára. (fene a jó dolgunkat)
No de azért nem sztondultam be teljesen, és az első két írást még ilyen állapotban is kiemelkedőnek tartottam. Az utolsó hajót hozzámértem Dragomán [[https://moly.hu/konyvek/dragoman-gyorgy-rendszerujra|Rendszerújrájához]]. Utóbbi nem kevés töprengést ad nekem, hiszen tökéletesen megírt szövegeket tartalmaz, de mégsem volt rám különösebb hatással. Most a két összemérhető írói tudás révén egész biztosan ki merem jelenteni, hogy Dragomán kötete ötleteket, részleteket tartalmaz, amelyek nekem még véletlenül sem biztosították az irányított kiegészíthetőséget. Kis legóelemek voltak, amelyek egész sok helyre, egész sok végeredménnyel beilleszthetők. Az utolsó hajóból is lehetne sokféle történet, de a világot már alapvetően meghatározta ez az írás.
A Herman, a vadőr egy olyan novella, amire mindig is emlékezni fogok. Itt fogalmaztam meg, hogy Krasznahorkai kulcsfigurái nem financiális értelemben lecsúszott alakok. Sőt nagyon gyakran kifejezetten jó vagy legalább is kielégítő körülményeket adnak fel. Kirekesztődésük pillanatok alatt történik meg, és onnantól korlátozott elérésük lesz csak az emberiséghez. Nem a perifériára sodródnak tehát, hanem a közösségen kívülre kerülnek. Vagy ha már helyekben gondolkodunk, akkor egy másik szintre, amely ugyan metszi az eredetit, de véletlenül sem tekinthető az előzővel azonosnak.
A többiről nincs különösebben kedvem beszélni, mert az egész életmű tekintetében sokszor éreztem már erőltetettnek őket. A Hőséget, a bogdanovichosat. Az állomáskereső figurája azért a fejemben marad, de a Csapdás Rozit nem is értettem különösebben. Persze talán csak dőre feltételezés, hogy van itt valami egyértelműbb megértendő a sátáni kárörömön túl.

*https://moly.hu/kihivasok/merites-dij-tovabbkepzes-szepprozabol-2019


Csabi
5.0/5

Eddig ​valahogy kimaradtak KL novellái, úgyhogy el is kezdtem, mindjárt az elején. A Kegyelmi viszonyok közvetlenül a Sátántangó után jelent meg, meglepő gyorsasággal, ami a korabeli viszonyok között nem volt megszokott. Nem tudom, hogy ezek az írások mikor keletkeztek, de ugyanolyan érett és kiforrott szövegek, mint az első regény. Sőt, néhány elvétve található utalástól eltekintve (amik a Borbélykézen és Az állomáskereső című novellákban szerepelnek) ez a kötet simán elmenne kortárs írásnak is, mégsőtebb azt gondolom, hogy a mai viszonyok között jobban is értelmezhető, mint a késő kádári időkben.

Fontos megjegyeznem, hogy én az 1. kiadást olvastam, ugyanis, mint kiderült, a későbbi két kiadásban más sorrendben szerepeltek a novellák (ezt csakis írói beavatkozásnak tudhatom be). Az elsőben ez a sorrend:
Az utolsó hajó
El Bogdanovichtól
Csapdás Rozi
Hőség
Herman, a vadőr
A mesterségnek vége
Borbélykézen
Az állomáskereső
Azért tartom ezt fontosnak, mert belekezdve a kötetbe egy olyan koncepciót véltem felfedezni, hogy itt egy időben fordított sorrendben olvasom a történéseket. És ez az első négy novellára áll is. Ezek az írások egy disztópiát vázolnak fel, mindjárt az első írás, Az utolsó hajó végén a szereplők, Budapest utolsó lakói elhagyják a várost, az országot. A következő írásokat úgy olvastam, mintha azok az ide vezető utat vázolnák fel. Még akkor is, ha a Hőség lengyel környezetben játszódik. Valami történt, valami katasztrófa, háború, és a túlélni akarók vergődését ábrázolja KL a szokásos nyomasztó környezetben.
A második négy novella viszont már a jól ismert viharsarki tájba visz, a Herman, a vadőr-t pl. simán bele tudnám illeszteni a Báró Wenckheimbe, akár megcsapdázhatta volna a Helyi Erőket is.

A könyv alcíme Halálnovellák, ezt egy kicsit fellengzősnek tartom, valójában elég kevés emberi halál van a könyvben, a Borbélykézen egy gyilkosságot mesél el, zseniálisan belehelyezkedve a gyilkos személyiségébe, Az állomáskereső-ben pedig a főszereplő feleségét temetik éppen, na jó, meg a Hermanban is meghal valaki, de a többi – ennyi erővel a legtöbb novella lehetne halálnovella, hisz úgyis mindig az a vége.

Hogy milyen lehet ezeket a novellákat más sorrendben olvasni? – én már ebben olvastam, és így marad meg, de ha megtudok valamit a változtatás okáról, jelentkezem.


Ez ​a könyv olyan titokzatos, mint egy ismeretlen város temetője. Késő novemberi délután van, már közeleg az alkonyat, a temetőt bezárták, és te egyedül sétálsz a sírok között. Lenn a völgyben ott van a város, a maga életével, talán Kolozsvár, talán Brassó, az is lehet, hogy Selmecbánya vagy Sopron – nem lehet eldönteni. Megállsz egy sír mellett, egy pillantást vetsz a márványlapra vésett ismeretlen névre, aztán egy olajfa csupasz ágai mellett a lassan sötétülő égre veted a tekinteted, és a halálra gondolsz. A saját halálodra.
Minden sötét lesz. Az első történet Budapest és Magyarország haláláról szól. Pontos mondatok kígyóznak egymás után; alá- és mellérendelt tagmondatokból állnak össze a hosszú gondolatok, amelyek az üresség, a bizonytalanság és a félelem érzését fogalmazzák kínos precizitással, mintha értelme volna mondani akkor is, amikor már csak egyetlen menedék van: a menekülés.
A második novella főhőse Herman, a vadőr. Ez a történetének első szövegváltozata. (A második szövegváltozat a kötet zárónovellája lesz.) Ő az az ember, aki ráébred értelmetlen életére, és akiről aztán fokozatosan lefoszlik a kultúra, és aki szinte a természetbe belenőve válik irracionális pusztító erővé.
És ezután sorra jönnek a novellák a halál képeivel, és feltűnnek gyilkosok, akik áldozattá válnak, még mielőtt meglátnák saját halálukat; és megtudjuk azt is, hogy élőhalottak, értelmetlenül és vesztesen élők mozognak a halottak közötti terekben, és a címben szereplő kegyelmi viszony talán csak annyit jelent – ahogy Saramago fogalmazta meg egyik regényében – senki sem követhetett el annyi bűnt, hogy megérdemeljen egy feltámadást erre a földi világra…
A történetekben szereplő halál megszabadulást jelent az élettől, de nem megváltást. Ahhoz szükség volna valami hitre, hogy a tettek majd mérlegre tétetnek, és a jó és rossz szétválaszttatik, és létezik menny és pokol. E nélkül a halál kegyelme csak a földi pokolból történő menekvést jelenti.
Krasznahorkai halott világot teremt, s hol mindentudó narrátorként, hol a különböző szereplői bőrébe bújva, s azok minden, legbelsőbb titkairól és gondolatairól is tájékoztatva felelősséget vállal a történeteiért. Ezek a történetek nem léteznek, csak ennek a könyvnek a lapjain, és a két szövegváltozatban előadott vadőr története talán azt sugallja, lehetne elképzelni másik, biztatóbb világot is.
A temetőben, a sírok közt sétálsz, és a márványkövek és fakeresztek mögé emberi sorsokat képzelsz, melyekben csak egy a közös: mind az elkerülhetetlen halállal végződik. A lemenő nap fénye különös árnyékokat fest a keresztek, oszlopok, szobrok és obeliszkek közé. Az olajfa ágainak hajladozása és a szél suhogása kísérteteket, szellemeket csalhatna elő, de semmi sem mozdul, teljesen egyedül vagy és nincs senki, aki hozzád szólna, nincs senki, aki feléd nyújtaná a kezét. Talán a szeretetlenség és a magány az a pokol, melyből menekülve halál is a kegyelmet jelent.
A Kegyelmi viszonyok különböző kiadásaiban a novellák sorrendje eltérő. E változtatások tudatos írói koncepcióra utalnak. Egy későbbi könyvében, a Seiobo járt odalent címűben, Krasznahorkai eljut addig a kiszámítható végpontig, amikor a történetükben egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó novellákat már regénynek is nevezi. Ilyen értelemben tekinthető a Kegyelmi viszonyok is regénynek, egy egységes teremtett világ leírásának, megjelenítésének.
A könyv művészi igényességgel megkomponált külseje: a fehér-szürke-fekete borító a kalligrafikus feliratokkal, a finom minőségű fehér papír a versszerűen szedett fekete sorokkal, és a mondatok költői szépségű, ugyanakkor precízen megtervezett áramlása magához vonzza az olvasót, elcsábítja, aztán egy halálos örvénybe sodorja. A reménytelenség homályos világából itt nincs kiút.


dacecc
5.0/5

Halálnovellák, ​mint alcím – telitalálat. Halálovellák, de a halál nem mint esemény, hanem folyamat, méghozzá több komponensű folyamat van jelen, amit a történetek nézőpont váltása is igazol. A kiút, a nagyobb hatalom, az abszolútum keresése – a próféta hiánya – alapállapota minden individuumnak a novellákban. De örömet nem, csak megnyugvást hozhat a felismerés, hogy egyedül vagyunk. A kegyelmi állapot nem boldog állapot: implikálja a valaki, vagy valami által létrehozott állását a minket érintő dolgoknak. Kettősség feszül tehát a novellákban: az abszolútum keresésének sikertelensége, és a folyamatos, megfoghatatlan jelenléte is egyben.

Ahogy olvasom a könyveit, egyre inkább erősödik az érzésem, amit már az elsőnél is sejtettem (Az ellenállás melankóliája), hogy ilyen hang, ilyen látásmód, ilyen magas irodalom az egész magyar irodalmi életben nincs másik. Krasznahorkainál nem érzem pazarlásnak a zseniális jelzőt, ha valakire, rá lehet ezt mondani.


Kkatja
5.0/5

Ilyen ​fülszöveg után, nehéz itt már bármi szépet és okosat írni. El kell olvasni és megpróbálni átélni ezeket a hangulatokat. Belemerülni, mint egy képzeletbéli jéghideg vízzel töltött kádba, hogy átérezhessük a szereplők szenvedéseit. Ugyanakkor csodálatosan érett és míves volt ezen novelláknak is minden egyes mondata. Olyan mint egy jó cégéres borocska, amit nem szabad beszürcsölni vagy lazán konty mögé dobni, hanem lassan, szopogatva szabad csak elfogyasztani, megtisztelve az ember és anyag összefonódásának ezen különleges eredményét. Itt olyan földeken járunk, ahol a legnagyobb paraszt is olyan szép gondolatokkal és nagy érzésekkel bír, hogy összeszorul a szív, és a szó meg bennszakad.
Halálnovellák az alcíme, mégsem volt annyira mélyen nyomasztó a hangulatuk, mint a [[http://moly.hu/konyvek/krasznahorkai-laszlo-satantango|Sátántangó]]é, számomra itt inkább a kilátástalanság, talajvesztettség és a folyamatos keresés, a biztonságra való törekvés kicsit másabb aspektusai domborodtak ki vagy legalábbis másképpen, mint ott. De szeretni ugyanúgy szerettem.


SteelCurtain
5.0/5

Kegyetlen ​jó írások, bár ez a miszticizmusba hajló, kortalan absztrakció hajhászás abszolút távol áll tőlem. Én egyszerűen nem hiszem, hogy helytől és időtől független örök érvényű igazságokat lehet megfogalmazni. Krasznahorkai viszont kitartóan keresi ezt az emberi lét mikroszkopikus rétegei között. Ez a sziszifuszi munka még akkor is tiszteletet érdemelne, ha csak tisztes mesterember módjára végezné, ám ő a zseni könnyedségével még a tökéletes semmi közepén is képes valamit felmutatni. S ez a valami mindannyiszor értékes, töprengésre késztető gondolat. Személyes kedvencem ez volt: "ha gyűlölettel és undorral nézünk a világra, a világ gyűlöletes és undorító lesz; amennyiben szeretettel és várakozással, úgy kiszámíthatatlan és ellenséges; " Vagyis teljesen fölöslegesek elvárásaink a világgal szemben, ha csak magát az elvárásainkat változtatjuk meg olykor, s nem a világot.
Azt külön is díjaztam, hogy életemben először találkoztam irodalmi műben a szülővárosommal. Bár nevét elhallgatja Krasznahorkai, azért számomra összetéveszthetetlen a Remete, Városerdő, Köröspart hármasának egysége Herman vadőr történetében.
Csak ajánlani tudom, még azoknak is, akik – mint én is – Krasznahorkaival ellentétesen látják a világot.


Nagy ​szárnyadat borítsd ránk zsenialitás, kinek Krasznahorkai a neve. Ezúttal sincs menekvés az apokalipszis elől, már az ajtón kopogtat; próbálhatunk menekülni előle vízi úton, erdőbe, el a civilizációból, harcolhatunk ellene fegyverrel, csapdákkal, erővel avagy leleménnyel, állhatunk ellen melankolikusan, Herman, a vadőr mégis csak elsőre tűnt a Wenckheim báró-beli Tanúr úr egy korábbi manifesztációjának. Herman még látja értelmét a küzdelemnek, szíve nem hűlt még ki maradéktalanul a világ romjaiba hulló erkölcse iránt; még nem az a megfáradt, mélyen szkeptikus alak, ami a Tanúr úr az ő kivonulása közepette.
Krasznahorkai egy a horizontig nyúló sötét felleg, amely rátelepszik a tájra, elnyelve minden fényt és zajt – a baljós szembenézés kényszere marad csak az elkerülhetetlennel, ebben a közegben nem terjed még a hang sem.
Megpróbálhatjuk persze figyelmen kívül hagyni a figyelmen kívül hagyhatatlant, csak épp nem érdemes. Halottak vezetnek itt riadt kis élőket.

A Herman első és második szövegváltozata és Az utolsó hajó feledhetetlenek. Bár voltaképpen a többi is.


fülcimpa
5.0/5

Remélem ​mindannyian tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy Krasznahorkai zseni. Ennyi. Pont.


melis
5.0/5

Szomorú. ​És szép. Fáj. És vigasztal.

Rémálomszerű képek, melyek valamiféle felismeréshez elvezethetnek. Ezért izgalmasak.

A vadőr bőrében a „pokoli világosság” felismerése, hogy „kártékony” és „hasznos” elkülönítése hiábavaló, hisz mindkettő mögött ugyanaz a kegyetlenség munkál. (Herman, a vadőr)

A kisember felismerése. („Én nem” – 91. old.). Aki tisztában van kicsinységével, gondolatai közhelyek („fontos, hogy az egyetértés meglegyen”, „a szíve is jó, és ez mindennél többet ér”), és kimondja azokat. Nagyon izgalmas irónia, a felvállalt porszem-lét tudatos változata. („Hiszen lehet – én legalábbis nem tagadom-, hogy Zbiegniew egy porszem, de sokan vagyunk, és sok porszem – rá egy kis eső – lesz a föld.” (1o1. old.) Zárómondat, mely a kezdő gondolathoz kanyarított vissza: „Amikor bemondták a rádióban, hogy a nemzeti egység oda van…”. Annak cáfolataként olvastam. (Hőség. Félünk)

Az állomáskereső útja. Mozdulatlan középpont keresése, a béke és nyugalom állapotának áhítása, a „méltatlan csaholással” szembeszegülés lehetősége. (Az állomáskereső)

És a történetekből kibomló fenyegető omlás, meredek úton zuhanás, „végzetes zuhanás” ellenében fénylik a szem. Befele fénylik. Valamiféle gyöngeség növekszik. A kegyelem jele mutatkozik. És inkább érzem, és így inkább kedvemre való, mintsem tudnám: „mindennek, ami körülvesz, pontosan azonos súlya van…”(51. old.)


encsy_eszter
4.5/5

Ezt ​a könyvet senki sem ajánlotta nekem, a szerző nevét (ami szerintem gyönyörűen cseng) is csak néhány hónapja hallottam először – szégyellem is ezt a hiányosságot -, bár a Sátántangó címe már régebbről ismerős volt, de nem tudtam névhez kötni.
Számomra új szerzőknél mindig valami rövidebbel kezdek, hogy ha esetleg nem tetszene, ne kelljen végigszenvednem 500 oldalt, na meg a hosszú könyveket amúgy sem szeretem, de ez most más téma.

A Kegyelmi viszonyok váratlanul jó volt, szavai pofon vágtak, és lehet, hogy mazochista vagyok, de én leginkább ezt várom egy könyvtől.
Az első novella, az El Bogdanovichtól abban segített, hogy megízleljem Krasznahorkai stílusát, megszokjam a képeit. Szerintem rendkívül erős képi hatást ébreszt, bennem legalábbis filmszerűen jelentek meg az egyes történetek alakjai, és valamiért mindig fekete-fehérben.
A második írás a Borbélykézen volt, ami engem emlékeztetett a Bűn és bűnhődés gyilkosságot leíró részére, csak annál sokkal de sokkal jobbnak találtam.
A Herman, a vadőr és A mesterségnek vége ugyanabban a közegben játszódtak, és magvuk is megegyezett, de a nézőpontok különbözősége által egészen más rálátást nyerhet az olvasó a történtekre. Ez a kedvencem, mert a legkomolyabb dilemma elé állít: hogyan engedelmeskedjünk vagy ne engedelmeskedjünk lelkiismeretünk parancsának. Ebben talán hasonlít Az ötödik pecsétre, ami nagy kedvencem.
A Csapdás Rozi megint ilyen kettős nézőpontot vetített elém, szintén zseniálisan megírva.
A Hőség a kisember és a hatalom viszonyát mutatja be, illetve azt, milyen relatív a jó és a rossz oldalon állni.
Az állomáskereső című történettel kapcsolatban az emberi jellem összetettségének rajza bontakozott ki előttem, és ez is nagy kedvenc témám, telitalálat.
Az utolsó hajó szerintem remek zárás, borzongató és sötét.

Összességében elmondható a halálnovellákról, hogy az önazonosság kérdéskörét járják körbe, legalábbis az én olvasatomban. Egyes szereplők keresik önmagukat, mások megtagadni próbálják, megint mások félnek a személyiségük rejtett, sötét területeitől, és vannak, akikről már lekopott az öntudat, az én-tudat. Szerintem érdekes kérdés az is, hogyan viszonyulnak a Felsőbb Hatalomhoz, illetve már az is, mit tartanak annak.

Száz szónak is egy a vége: engem meggyőzött, hogy olvassak még tőle.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

19.3
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók