Recepcióelmélet ​- esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika

Michel Foucault - A ​szavak és a dolgok
Foucault-nak ​számos műve megjelent magyarul, ám ezek kivétel nélkül a kései, nemcsak érett, de az elmélettől egyre inkább a konkrétumok (igazságszolgáltatás, kórház, börtön, szexualitás stb.) felé forduló - alapelveit, vezérlő szempontjait immár olvasónál feltételező - szerzőt mutatják. Ez a mű feltehetőleg a szerző legfontosabb, nevét igen hosszú időre fenntartó alkotása. Ebben az alapelveket mutatja be, méghozzá abban a stádiumban, amikor Foucault maga is "rájött" arra, hogy mi az "uralom", mi a tudás "igazi" szerkezete, mi indokolja, sőt generálja a "gyanakvást", mi az emberi szituáció alapvető struktúrája; mi a tudás "archeológiája" stb. Bevezető és alapozó tehát ez a fiatalkori munka az egész Foucault-i életműhöz, és rajta keresztül a strukturalizmus, neostrukturalizmus és posztmodern egész összetett kérdésköréhez. Maga a mű - külső formáját tekintve - tulajdonképpen filozófia-, illetve eszmetörténeti vizsgálódás, annak kutatása és bemutatása, hogy miképp és mit kutatott és kutat a társadalomtudomány, a filozófia és az emberrel foglalkozó számos tudományos diszciplína. Lényegét, mélystruktúráját tekintve pedig olyan ismeretelméletről van szó, amely egyben antropológia és történetbölcselet is, olyasféle fordulat az ember és megismerése tárgykörében, mint Freudé a pszichológiában, vagy Nietzschéé az etikában. A mű több bravúros egyedi filozófiai és művészeti, történeti és közgazdasági elemzést tartalmaz, lényegét azonban nem ezek a sokszor idézett és bámult csúcsteljesítmények adják, hanem ember "eltűnéséről", mármint a tudományok felé irányuló reflektorfényéből való eltűnéséről, az eldologiasodás (éppen nem hegeli-marxi) koncepciójáról szóló alapeszmék, amelyek Foucault helyét a gyanú filozófiájának legnagyobbjai közt jelölik ki, és akinek hatása nemcsak a posztmodern vezető filozófusainak (Derrida, Rorty stb.) eszméin mérhető fel, de a filozófia, társadalomtudományi közgondolkodás ún. "normál" szerkezetén is. Alapmű, minden igazi - filozófiai, társadalomtudományi - műveltségre törő olvasó kötelező olvasmánya.

Umberto Eco - A ​prágai temető
A ​középkori és ezoterikus, a barokk és a pikareszk, és végül a képregényes Eco után itt a legújabb: a XIX. századias kalandregényt író Eco. A prágai temetőnek már a mozgalmas metszetekkel illusztrált lapjai is Dumas-t, sőt Eugene Sue-t idézik. Főszereplője és egyik elbeszélője egy fél Európa titkosszolgálatainak zsoldjában álló cinikus hamisító, aki hazugságokat kohol, összeesküvéseket sző és merényleteket szervez, befolyásolva kontinensünk valóságos történelmének és politikájának menetét. Simone Simonini a képzelet szülötte, de nagyon is valószerű gazember; és bár a kor valamennyi, később nagy karriert befutó hamisítványához csak a regényes képzelet szerint van köze, a hamisítványok (el egészen a közvetve milliók értelmetlen halálát okozó Cion bölcseinek jegyzőkönyvéig), a tényekkel és az összes többi szereplővel együtt, sajnos mind igaziak. Az olasz Risorgimentótól a párizsi Kommünig, a 48-as forradalmaktól a Dreyfus-perig és a századfordulóig záporozó tényeket Eco a könyv végén egy részletes időrendi táblázatban hozza összefüggésbe a regény történéseivel. Ez jól jön, mert A prágai temető csupa időjáték: a memóriazavarral küszködő Simonini, illetve titokzatos alteregója, egy Dalla Piccola nevű abbé négykezes naplója (melyet néha ,,az Elbeszélő" is kommentál) megannyi flash-back segítségével eleveníti fel a múlt eseményeit, fényt derítve, de csak legvégül, persze, a kettejük kapcsolatának hátborzongató titkára is.

Mihail Mihajlovics Bahtyin - A ​beszéd és a valóság
A ​világhírű szovjet irodalomtörténész-esztéta, Mihail Mihajlovics Bahtyin neve nem ismeretlen a magyar olvasó előtt. Legutóbb Rabelais-monográfiája aratott jelentős sikert. Kötetünk annyiban tér el, az eddig hozzáférhető írásaitól, hogy nem annyira konkrét esztétikai-irodalmi elemzéseket tartalmaz, hanem főként azokat az írásait gyűjtöttük össze, amelyekben az elemzések filozófiai-társadalomelméleti háttere, Bahtyin sajátos beszédelmélete bontakozik ki. A beszéd és a megnyilatkozás az a két alapkategória, amelyek segítségével kidolgozza sajátos "dialogikus" művészet- és társadalomértelmezését. A kötet érdekességét fokozza, hogy helyet kapott benne több, Bahtyin hagyatékából előkerült s a Szovjetunióban is csak az utóbbi években napvilágot látott munka, továbbá azok a fontos írások is (a freudizmusról, marxizmusról és nyelvfilozófia viszonyáról), melyeknek szerzősége igen sokáig vitatott volt.

Bókay Antal - Irodalomtudomány ​a modern és a posztmodern korban
Az ​Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban az irodalomtudomány nagy beszédmódjainak bemutatásával az irodalmi olvasás és interpretáció rendszereit ismerteti. Az alteritás ősi hermeneutikai stratégiáinak áttekintése után a modernitás sokféle irodalomtudományi elméletét mutatja be. Részletesen kitér a premodern (pozitivizmus és szellemtörténet) és a modern (orosz formalizmus, Új Kritika, strukturalizmus) rendszerekre, valamint vázolja a jelenkor két nagy posztmodern irodalomtudományi diskurzusát: az ontológiai hermeneutikát és a dekonstrukciót.

Bókay Antal - Vilcsek Béla - A ​posztmodern irodalomtudomány kialakulása
Szöveggyűjteményünk ​a jelenkorig eljutó, második kötete folytatása a már korábban Bókay Antal és Vilcsek Béla szerkesztésében megjelent könyvnek (A modern irodalomtudomány kialakulása), mely a strukturalizmusig gyűjtötte össze az irodalomtudomány legfontosabb eredeti írásait. Mindkét szöveggyűjtemény Bókay Antal Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban (Budapest, 1997, 2001, Osiris) című, az irodalomtudomány rendszereit, elméleteit áttekintő munkájához kapcsolódik, a három kiadvány átfogó képét kívánja adni az irodalomtudomány elmúlt kétszáz évének, eredményeinek. Jelen kötet címében a "posztmodern", azaz a modern utáni elméleti megközelítésekre utal. A modern irodalomtudomány általános jelemzője, hogy hitt az irodalmi objektum érvényességében, abban, hogy van és bonyolult metodológiával elérhető, leírható az irodalom természete és az irodalmi mű jelentése. A modern nagyszerű teljesítményei ellenére sem tudta vállalását teljesíteni, hiszen mindig maradt egy olyan értelem, jelentés, amely túlfutott a módszeres leírás érvényén. A posztmodern irodalomtudományok közös jellemzője, hogy a nyelvben, a közösség rejtett folyamataiban, vagy az önteremtő lét-tartalomban megkeresik ennek a labilitásnak a hátterét és újraírják az irodalom szerepét. Kötetünkben a posztstrukturalista, dekonstrukciós, ontológiai hermeneutikai, posztkoloniális, feminista stb. irányzatok legfontosabb, ma már klasszikusnak számító írásait közöljük. Az elméleti szövegekhez kapcsolva bemutatjuk azok jellemző szellemi hátterét és olyan interpretációkat is közlünk, amelyek az adott elméletnek a keretében születtek.

Jean-Claude Carrière - Umberto Eco - Ne ​remélje, hogy megszabadul a könyvektől
Jön ​az e-book. Vége a könyvnek? Alighanem nagyobb veszélyek is fenyegették már. 2000 év cenzorai vélekedtek úgy, hogy a szabad gondolat e mindig "megbízhatatlan" hordozóját és jelképét könyvtárak mélyére száműzve jól el kell zárni; a könyvtárakkal pedig az is gyakran megesett, hogy porig égtek. És a mindenkori lángok sok olyan remekművet is elemészthettek, amelynek ma már a címe is kitörlődött az emberiség emlékezetéből. A kultúra az, ami fennmarad. Akárhogy keresünk-kutatunk, könyvtárainkban és múzeumainkban csak azt találjuk, aminek az idő megkegyelmezett. Két jó barát, két notórius bibliofil: Jean-Claude Carrière és Umberto Eco - egyikük neves színpadi és filmforgatókönyv-szerző, Buñuel és Peter Brook egykori alkotótársa, a másikuk világhírű tudós regényíró - leült, hogy elbeszélgessen közös szenvedélyük tárgyáról, a könyvről. Beszélgetéseik többek között erről: az emlékezetről és az emlékezetből kihagyhatatlan lyukakról, jóvátehetetlen veszteségekről szólnak. Sziporkázó dialógusuk ma, amikor az írott szó hovatovább globális közkinccsé válik, hasznos szempontokat ad a jövő esélyeinek megítéléséhez is. Az eredmény, olvasók és könyvbarátok örömére: mosolygó főhajtás a Gutenberg-galaxis előtt. Talán az e-könyv olvasókban is sikerül nosztalgiát ébresztenie.

Gerard Genette - Metalepszis
A ​klasszikus retorika a következmény előzménnyel, illetve az előzmény következménnyel való megjelölését nevezi metalepszisnek. A szerző metalepszise a szerzőt olyan képességekkel ruházza fel, melyekkel teremtményei univerzumába léphet (mint például, amikor Vergilius az Aeneis negyedik könyvében megöli Didót). A modern narratológia gyakran foglakozik ezzel az eszközzel, hogy megvizsgálja azokat a módszereket, melyekkel a narrátor/szerző beszéde meghaladhatja saját korlátait. Ugyanakkor nem egyedül az irodalmi fikció uralja ezt a transzgresszív gyakorlatot. Genette műve kísérletet tesz arra, hogy bemutassa nem szükségszerű, ám nyugtalanító előfordulását más művészetekben: a festészetben, a színházban, a filmművészetben, a televízióban: mindenhol, ahol Homérosztól Woody Allenig a világ reprezentációját viszik végbe, alakítják, és – olykor – fenyegetik.

Jürgen Habermas - Jean-Francois Lyotard - Richard Rorty - A ​posztmodern állapot
1979-ben ​jelent meg Lyotard A poszmodern állapot című könyve, amelyben a 18. század végétől a modernizmusra jellemző nagy narratívák (elbeszélések) hitelét vesztettségét fejti ki. Ez a bizalmatlanság abból ered, hogy hiányoznak mindazon elemek, melyek az elbeszélőfunkciót működtetik: a nagy hősök, a nagy veszélyek, a nagy utazások és maga a nagy cél. ..."Végsőkig leegyszerűsítve, a »posztmodernt« a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként határozom meg." Ezek alternatívája egy olyan sokszínű világ, amelyben az egymásnak alá nem rendelhető "nyelvjátékok" szabadon érvényesülnek.

Hans-Georg Gadamer - Igazság ​és módszer
Az ​1960-ban megjelent Igazság és módszer a modern filozófiai hermeneutika alapvető műve, a hatvanas és hetvenes évek talán legnagyobb hatású filozófiai válallkozása. A szerző Hegelt és Heidegget követve, ugyanakkor tőlük el is határolódva dolgozza ki a maga dialogikus megértéselméletét, melynek befolyása ma a társadalomtudományok sok ágában, mindenekelőtt a megértő szociológiában, az esztétikában és az irdodalomtudományban érezhető erősen. Hans-Georg Gadamer 1900. február 11-én született Marburgban. A breslaui, a marburgi és a müncheni egyetemen germanisztikát, művészettörténetet és filozófiát tanult. 1929-ben Martin Heideggernél habilitál. 1933-tól etikát és esztétikát tanít Marburgban. Személyes kapcsolat fűzi a filozófiatörténet több kiemelkedő alakjához: Paul Natorp és Heidegger tanítványa, Nicolai Hartmann barátja. Tagja a művészettörténész Richard Hamann körül kialakult körnek, állandó látogatója azoknak a felolvasásoknak, melyeket Rudolf Bultmanna köre tartott a görög klasszikusokból. 1939-től a lipcsei egyetem tanára, 1946-tól 1947-ig dékánja, majd rektora. 1947 és 1949 között Frankfurt am Mainban tanít, majd 1949-től Karl Jaspers utóda a heidelbergi egyetemen. A nemzetközi elismerést a számos idegen nyelvre - angolra, franciára, olaszra, szerb-horvátra, japánra stb.- lefordított Igazság és módszer hozta meg számára, s a hatvanas évek végétől sorra jelennek meg egyéb munkái Platón dialektikus etikájáról, a hegeli dialektikáról, továbbá kisebb írásainak négykötetes gyűjteménye és Philosophische Lehrjahrae címmel 1977-ben visszaemlékezései. Gadamer több folyóirat és könyvsorozat - Hegelstudien, Kantstudien, Archiv für Begriffsgeschichte, Neue Anthropologie - társkiadója, tagja a szász, a heidelbergi, a darmstadti, az athéni, a római és a bostoni akadémiának. 1983-tól a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja.

Jürgen Habermas - A ​társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása
Jürgen ​Habermasnak, a Frankfurti Iskola második generációja legszélesebb körben elismerést szerzett tagjának több mint három évtizede írt alapműve mára a szociológiai és a történettudományi képzés egyik általánosan elfogadott tankönyvévé vált. Az új kiadást ez önmagában is indokolná. A szerző ehhez azonban az 1990-ben írt előszavában (mely e kötetben olvasható először magyarul) indokként hozzáteszi azt az időszerűséget is, "melyet a nyilvánosság szerkezetváltozásának szemünk láttára kölcsönzött a Közép- és Kelet-Európában zajló pótló (utolérő) forradalom". Habermas a modern nyilvánosság modelljét történetileg "az államhatalom parlamentarizálódásának" elemzése révén, az angol és a kontinentális változatok bemutatásával rekonstruálja, míg eszmetörténetileg a liberális természetjogi törvénykoncepciók és a kanti politikai filozófia belátásainak bevonásával vázolja fel. Habermas a korabeli politikai gondolkodásban kialakult nyilvánosság-, illetve demokráciafelfogásokhoz méri ezen elveknek a politikai intézményekben ténylegesen megvalósult alakjait: úgy látja, hogy a politikailag működő nyilvánosság eszménye "ideológia volt és ugyanakkor több is volt mint puszta ideológia". Végkövetkeztetése szerint "a jóléti állam tömegdemokráciái normatív önértelmezésüknek megfelelően csak addig tekinthetik magukat folytonosnak a liberális jogállam alapelveivel, ameddig komolyan veszik a politikailag működő nyilvánosság parancsát".

Umberto Eco - A ​szépség története
A ​népszerű publicista, író és irodalomtudós, Umberto Eco szerkesztésében látott napvilágot e kötet, mely több száz, nőkről és férfiakról alkotott remekművet sorakoztat fel a szépség kifejezőeszközeként vagy annak igazolására. Az olvasó mégsem elsősorban művészettörténeti albumot tart kezében, hanem olyan szemelvénygyűjteményt, mely az ókor nagyjaitól kezdve korunk gondolkodóiig közöl idézeteket arra vonatkozólag, hogy mely kornak miféle elképzelése volt a szépségről, mikor ki volt a szépségideál. Az impozáns kivitelezésű kötetet előző kiadása kapcsán a 200510012-es számon ismertettük részletesen.

Vlagyimir Jakovlevics Propp - A ​mese morfológiája
Talán ​egyetlen folklórkutató egyetlen műve vált igazán világhírűvé: Proppnak az orosz varázsmese felépítéséről, ahogy ő nevezte, "morfológiájáról" szóló kismonográfiája. Idézik ezt nemcsak az orosz folklór szakértői, vagy világszerte a mesekutatók, hanem irodalomtudósok, a strukturalizmust vizsgálók, sőt általában a modern filológiai irányzatok ismerői. A mese morfológiája először 1928-ban jelent meg Leningrádban, és az "orosz formalizmus" néven ismert irányzat keretében méltán sikert aratott. Minthogy egy közismert műfaj, a közkedvelt népmese egy nagy csoportját igen pontos és találó módon jellemezte, hivatkoztak rá mindazok, akik az egyszerűbb elbeszélések szerkezetét vizsgálták. Bizonyos nemzetközi visszhangot is említhetünk - ám ekkor még nem ismerték fel a könyv klasszikus értékeit. Propp magán az orosz formalista mozgalomban belül is különálló egyéniség volt - témaválasztása, valamint későbbi, sokoldalúan szaktudósi tevékenysége révén. _Voigt Vilmos_

Friedrich Nietzsche - A ​tragédia születése
1872-ben ​jelent meg először a fiatal klasszika filológus professzor, a későbbi "démoni" filozófus egyik legfontosabb, leghíresebb munkája, A Tragédia születése. Szigorúan véve ókortörténeti tárgyú szakmunka, a korában is, ma is kardinálisan fontos kérdés (hogyan született meg a görög tragédia?) megoldásának kísérlete, de már megjelenése idején látszott, hogy jóval több szakmunkánál (ilyenként egyébként a korszak és minden idők egyik legnagyobb klasszika filológusa, Wilamowitz-Moellendorf zúzta ízzé-porrá kritikájában). Tény, hogy történelmi-filológiai szempontból nézve A tragédia születése megalapozatlan hipotézisek halmazának tűnik, hogy szerzője meg sem kísérli benne alaptételeinek a szakma szabályai szerint való nyomós bizonyítását, hogy koncepcióként, "megoldási keretként" is messze eltér és szembenáll mind a múlt, mind a jelen század kutatási eredményeivel. Csakhogy egy másik síkon, pontosabban egyszerre több síkon is, alapvető felismeréseket tartalmaz. Mindenekelőtt vitairatként. Mert, jóllehet formáját tekintve semmiképp sem az, valójában az egész kis könyv monumentális vitairat, kétségbevonása a winckelmanni-goethei klasszikus görögség-felfogásnak és nagyerejű rámutatás egy mélyebb, összetettebb és - filozófiai szempontból legalábbis - reálisabb görögség-képre. Mert, és ez a legfeltűnőbb, legismertebb vonása a műnek, Nietzsche benne egy új görögség-képet posztulál, a fehér márványszobrok, a klasszikus idill mögött felmutat egy tragikus, a sötét erőkkel állandóan számoló, az apollónival szemben dionüszoszinak nevezett görögséget is, sőt e két "világ" egybepatakzásából eredezteti a görögség leginkább létmagyarázó műfaját, a tragédiát is. A filozófiai kritika viszont éppen ezt a dualizmust, egyáltalán az őstípusok elméletét, az irracionális-szellemtörténeti koncepciót támadja, lényegében a mű megszületése óta napjainkig. Ugyanakkor lehetetlen nem meggyőződni arról, hogy ami pozitívumot, új felismerést, gyökeresen eredetit a modern vallástörténet, mitológia-kutatás, archetípus-elmélet hozott, az lényegében Nictzschének erre a könyvére vezethető vissza. Bővelkedik persze a mű egyéb felismerésekben is, elsősorban esztétikaiakban, műfajelméletiekben.

Bókay Antal - Bevezetés ​az irodalomtudományba
Mindenki ​- tudattalanul - valamilyen "irodalomelmélettel" kezd egy vers vagy egy regény olvasásához. Az irodalommal magasabb szinten foglalkozónak azonban tudnia kell, hogy az olvasás hátterében milyen irodalomtudományi irányzatok rejlenek, és milyen megközelítésekre lenne szüksége ahhoz, hogy olvasatának szintjét, mélységét erősítse. A könyv bemutatja az elmúlt kétszáz év irodalomtudományi irányait, olvasati stratégiáit, ezek eleméleti alapfogalmait és interpretációs módszereit. A korai modern filológiai és szellemtörténeti, a modern kor formalista és strukturalista megközelítései és a posztmodern jelenkor hermeneutikai, dekonstrukciós, posztstrukturalista és kultúraelméleti tendenciái a főbb csomópontok. A könyv kifejezetten az új, ún. bolognai típusú magyar szakos és modern filológiai képzések tankönyveként íródott.

Paul de Man - Az ​olvasás allegóriái
"Az ​olvasás allegóriái történeti tanulmányként indult és az olvasás elméleteként végezte" - értékeli munkáját a könyv előszavában a szerző, Paul de Man. A belga származású amerikai irodalmár (irodalomtörténész és elméletíró) leghíresebb, legnagyobb hatású, 1979-es művének 1999-es magyar kiadása az utóbbi években a hazai irodalomtudomány egyik legtöbbet idézett műve volt. Gyakran idézik a "dekonstruktív" olvasásmód mintájaként és elgondolkodtató szövegelemzései miatt egyaránt. Második, frissített és apróbb javításokkal kiigazított kiadását nemcsak a tudományos vitákban játszott szerepe, hanem az egyetemi oktatásban betöltött funkciója is indokolja. A mű hathatósan közreműködött abban, hogy a kortárs irodalmi és filozófiai gondolkodásban elmélyedő kutatók olyan 18-19. századi szerzőknél találják magukat, mint a kötetben elemzett Rousseau és Nietzsche, másfelől pedig, hogy az említett szerzők szövegei hatékonyan alakítsák jelenkori gondolkodásunkat nem csupán az irodalomtudomány és a filozófia, hanem a társadalomtudomány tágabb területén is.

Jonathan Culler - Dekonstrukció
,,Ez ​a könyv a _Structuralist Poetics_ című művem folytatása, noha mind módszerét, mind következtetéseit illetően különbözik attól. A _Structuralist Poeticsben_ átfogóan vizsgáltam bizonyos kritikai és elméleti írásokat, hogy feltárjam legértékesebb törekvéseiket és eredményeiket, s hogy mindezzel megismertessem a kontinentális kritika iránt kevés érdeklődést tanúsító angol és amerikai közönséget. A helyzet mára megváltozott. Bevezetések láttak napvilágot, s viták robbantak ki. A nyolcvanas évek elején kritikai elméletről írni már nem ismeretlen kérdések, módszerek és elvek ismertetését jelenti, hanem azt, hogy egy eleven és zavarba ejtő vita részeseivé válunk. Megkísérlem mindazt összegezni, amit az utóbbi idők elméleti írásaiban igen fontosnak és lényegesnek találtam, s olyan problémákra világítok rá, melyek, úgy tűnik, gyakran csak felületes megértésre találnak.

Mieke Bal - Narratology ​- Introduction to the Theory of Narrative
Since ​its first publication in English in 1985, Mieke Bal's Narratology has become a classic introduction to the major elements of a comprehensive theory of narrative texts. In this second edition, Professor Bal broadens the spectrum of her theoretical model, updating the chapters on literary narrative and adding new examples from outside the field of literary studies. Some specific additions include discussions on dialogue in narrative, translation as transformation (including translation between different media), intertextuality, interdiscursivity, and the place of the subject in narratology. Two new sections, one on visualization and visual narrative with examples from art and film and the other an examination of anthropological views of narrative, lead Bal to conclude with a re-evaluation of narratology in light of its applications outside the realm of the literary.

Maurice Blanchot - Az ​irodalmi tér
"Csak ​akkor kezdünk írni, amikor az írás ahhoz a ponthoz közelít, ahol semmi sem jelenik meg, ahol a rejtőzködés mélyén a beszéd még csak a beszéd árnyéka, nyelv, mely még csak a nyelv képe, képzeletbeli nyelv és a képzelet nyelve, az a nyelv, amelyet senki sem beszél, a megszakíthatatlan és a bevégezhetetlen mormotása, melyre csendet kell kényszerítenünk, ha azt akarjuk, hogy végre meghalljanak." /Maurice Blanchot/

Umberto Eco - La ​Mancha és Bábel között
A ​tudósként, monumentális regények szerzőjeként, esszéíróként és publicistaként Magyarországon is méltán népszerű Umberto Eco új esszékötete mintegy folytatása a _Hat séta a fikció erdejében_ előadásainak. Eco ezúttal az irodalom funkcióiról, működéséről és az "élettel" való összefüggéseiről beszél Dante és Joyce, Nerval és Borges, Arisztotelész és Oscar Wilde kapcsán - mélyen és szellemesen, hol egy ábrát, hol egy paródiabetétet közbeiktatva, ahogy Ecótól megszokhattuk. Az írások nemcsak önmagukban, hanem egymáshoz képest is változatosak. A _Kommunista kiáltvány_ frappáns stíluselemzése fényesen megfér a szimbólumról és az intertextuális iróniáról, az Amerikamítoszról vagy a hamisság erejéről írt tanulmányokkal. A kötet legszembetűnőbb újdonsága ugyanakkor az a gesztus, amellyel Eco, ezúttal önmagát téve egy jellegzetesen "ecós" elemzés tárgyává, bepillantást enged a maga (szép) írói műhelyébe. "Hogyan írok?", teszi fel a kérdést, és megválaszolja. Tudósként és szépíróként, szerzőként és emberként, ésszel és szívvel, ahogy szokta.

Séllei Nóra - Lánnyá ​válik, s írni kezd
Séllei ​Nóra könyve a 19. századi angol irodalom történetének azt a folyamatát elemzi, amelynek során megjelentek a regényírónők, és artikulálódni kezdett egy jellegzetesen női hang. A kötet hat, nálunk is jól ismert múlt századi értelmezéseit tartalmazza (Jane Austen: A Klastrom titka, Mary Shelly: Frankenstein, Charlotte Brontë: Jane Eyre, Emili Brontë: Üvöltő szelek, Geroge Eliot: A vízimalom, Elizabeth Gaskell: A kisváros). Az elemzések elsősorban azt a kérdést teszik fel a tárgyalt regényeknek, hogy miként viszonyulnak a regényirodalom már meglévő paradigmáihoz, miként fogalmazzák azokat újra, melyek azok a pontok, ahol eltérnek a meglévő műfajok sajátosságaitól, és mi ezeknek az eltéréseknek a jelentősége – elsősorban abból a szempontból, hogy ezen változások által milyen tekintetben váltak a rendelkezésre álló fiktív terek az írónők narratívái számára lakhatóvá, lakhatóbbá, milyen mértékben váltak az átírt paradigmák alkalmassá arra, hogy más – a női szempontoknak jobban helyet adó – történetek fogalmazódhassanak meg. Az elemzések mindvégig a feminista irodalomelmélet és irodalomkritika alapfeltevéseit és eszközeit, valamint a feminizmus egyéb területeinek elméleteit alkalmazzák; a kötet egyik célja épp a feminista irodalomszemlélet konkrét műelemzések általi bevezetése a magyar irodalomértés beszédmódjai közé. Az értelmezések szempontrendszere számtalan esetben kilép a szűk értelemben vett irodalmiság határai közül, hiszen, mivel ezek a regények igen szorosan kötődnek ahhoz a 19. századi angol kultúrához és társadalomhoz, amelyben létrejöttek, bizonyos rétegeik értelmezéséhez elengedhetetlenül támaszkodni kellett a kultúra tágabb fogalmaira és jelenségeire is. Az elemzéseket függelék egészíti ki, melyben magyarul eddig nem olvasható szövegek fordítása (irodalomtörténeti értékű dokumentumok, Mary Shelley bevezetője a Frankensteinhez, valamint George Eliot „A föllebbentett fátyol” című elbeszélése) található. Séllei Nóra a Debreceni Egyetem Angol Irodalmi Tanszékén tanít. Eddigi könyve: Katherine Mansfield and Virginia Woolf – A Personal and Professional Bond (Peter Lang, 1996).