Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Kuszma
5.0/5

Az ​elbeszélő megözvegyülvén visszatér egy gyermekkori emlék színhelyére, és felidézi egykori találkozását a Grace-családdal, akik kiszámíthatatlanok és lenyűgözőek voltak, akár egy kupac görög isten. Banville mesteri prózája két idő, két életkor és két tragédia egymásra montírozása egyazon helyszínen – az egyik legszebb szöveg a gyászról, önáltatás és őszinteség viszonyáról, és a megkésett feloldozásról, amivel valaha is találkoztam. Halk, lágy írás, de ezt a hatást nem a minimalizmus eszközeivel (eszköztelenségeivel?) éri el, sőt, ami azt illeti: Banville megdöbbentően sok eredeti jelzővel és összetett képekkel dolgozik. A dolgoknak nála színe és szaga van (néha pedig a szagnak is színe), de leginkább a fénynek van kulcsszerepe: fénylenek az autók, a fák, a víz, a padlón pedig (mint szőnyeg) terül el az ablak fénynégyzete – miközben múlunk el csendesen. A halkság érzetét pedig alighanem a regényben folyton jelen lévő tenger (elképzelt) képe kelti bennünk: a horizontig nyúló víz látványa, ami végtelennek tűnik, mint az idő, amiben immár egyedül állunk.


Amadea
4.5/5

Miután ​kemény két, magyarul megjelent regényét elolvastam, szilárd biztonsággal kijelentem, hogy szeretem Banville-t, ill. a tűnődő, plasztikus metaforákkal-hasonlatokkal és látszólag felesleges részletekkel megtűzdelt stílusát.
A történet – akárcsak a Végtelenek_ben – ismét lassan, komótosan hullámzik tova, és tulajdonképpen nem történik benne semmi; a főszereplő, Max Morden a felesége halálát követően a gyász és az egzisztenciális válság kettős fojtásában szenved, amit úgy szeretne orvosolni, hogy elutazik egy gyerekkori nyaralás üdülőfalujába. Ahogy az ún. “nyaralásregényeknél” (_A katicák éve, Áldott gyermek stb.) megszokott, múlt és jelen összefonódik, a régi tragédiák, elhallgatott és elhantolt titkok, érzések kihatással vannak a szereplők későbbi életére. Banville-nél ez nem látványos folyamat, maga a csattanó és a feloldás – már ha annak lehet nevezni – sem csillogó tűzijáték; végig melankolikus, kesergő Max világa, és nem egyszer ellenszenves gondolatokat oszt meg velünk. Nem egy izgalmas regény, de remekül ábrázolja a szereplőket és a köztük feszülő, ellentmondásokkal teli viszonyokat. Továbbá, ha belegondolunk, kevés embertársunk fejébe lenne izgalmas beköltözni.
Szerettem ezt az őszi színekben játszó, borongós hangulatú történetet, azt, ahogy összefonódik Banville szinte látomásos, gyönyörű prózájával. Nem a leírásai szépek, hanem az egész szövegtest, minden mondatot átsző a költőiség, a Hattyútolvajok jutott róla eszembe. Olyan volt, mint egy szomorúfűz halkan susogó ágai alatt heverni és hallgatni a partnak csapódó hullámokat.


pat
4.0/5

Végül ​is, ez a szépséges, ám kissé erőtlen, elmosódó próza igen kiválóan visszaadja úgy az északi tengerpartok hűvös, szeles nyarainak hangulatát, mint a saját életébe hajlott koráig sem beletaláló, veszteségei elől hol asszonyhoz, hol italhoz menekülő ember életét és elmúlását.
Bizonyos, inkább technikai szempontból talán az egyik legjobban megírt regény, amit valaha olvastam – a szépséges nyelvezetét már említettem, a három idősík kezelése egyszerűen mesteri, meg az is, hogy épp a történet tökéletes kiszámíthatóságával kelt az olvasóban alig kibírható, várakozós feszültséget.
Kár, hogy nagyon stílusnehéznek* éreztem a szöveget, történetileg szerintem jóval kevésbé működött, a főszereplőt nagyon ritmikusan tudtam volna ütni minden életszakaszában, a befejezés szerintem rém hatásvadász volt, szóval minden elmondható pozitívum ellenére sem az én könyvem ez.**

*Az olyan, mint a fejnehéz, na.

  • Hanem @Nita_Könyvgalaxis-é. Köszönöm az utólagos hozzájárulást az olvasáshoz! :)

Equimanthorn
3.5/5

“Az, ​hogy itt vagyok, csak arra jó, hogy ne legyek sehol sem.” Talán ezzel lehetne legjobban megfogni az alaphelyzet, és szükség is van kapaszkodókra, mert a könyv nem sokat ad. A sorok lassú, hömpölygő sodrása valóban a tengerre emlékeztet, de pont ettől a határtalan érzettől válik igazán nehézkessé a történetre való fókuszálás. Párszor bele is aludtam, sőt, a közepe táján már annyira elvesztettem az érdeklődésemet, hogy komolyan fontolóra vettem a félbehagyást. John Banville egyszerűen túl szépen ír, ezernyi hasonlatba csomagolva a megrázó eseményeket, inkább csak mélázgat rajtuk, ezért én sem éreztem, hogy a húsomba vág. Olyan személy mutatkozott itt meg, aki az intellektusával, költőiségével tartja távol magát a világ valóságától, aki nem igazán érti, hogy mit érez, de nagyon is tisztában van azzal, hogy mit gondol arról, amit érez. (Remélem ez így érthető volt). A finom önirónia pedig inkább tetszett önáltatásnak, mint őszinteségnek, mintha kényszeresen igyekezett volna esendőséget felmutatni. Mindenesetre a végén, azér’ becsületből mégsem adtam fel, pozitív csalódás ért, amiért érdemes elolvasni. Elfogadom, hogy tudatosan akart így végigvezetni ezen a “jelenetős semmiség”-en, de továbbra sem vagyok biztos benne, hogy ez a szerkezeti forma volt e a legmegfelelőbb.

“és követtem őt az épület belsejébe, miközben úgy éreztem, mintha csak a tengerbe gázolnék be, egyre beljebb és beljebb.”


fülcimpa
4.0/5

Öööö, ​hogy kell az ilyet mondani, vagy írni…. nem is tudom kategória. Olykor azt éreztem, hogy ettől szebb mondatokat az életben nem olvastam, aztán meg rám tört az unalom. Végtelenül lassúnak éreztem, de az egész könyv erénye a filmszerűség, a beleélés lehetősége, hiszen ott vagyunk mi is a tengerparton, a vízben, nedves testünkre tapad a homok, és átéljük kamaszkori kezdetleges vágyainkat, az érintéseket, emlékeket.
Gyászolni vacak érzés. Elmenni újra a feledésbe merülő de lélekben igazán soha el nem múló helyszínre, még vacakabb. Feloldás. Van, vagy nincs? Szerencsés az, akinek megadatik.


Csabi
5.0/5

JB ​kétségkívül remek tollú író, élvezet olvasni a mondatait (és még a fordítás is megállja a helyét). Hogy mégsem aratott egyöntetű sikert azok között, akik itt előttem véleményezték, annak talán legfőbb oka, hogy nem igazán fiataloknak szól a regény. Legfőbb témája az elmúlás, ami ötven alatt ritkán foglalkoztatja az embert, vagy legalább is próbálja kerülni a dolgot. Szóval egy kicsit ilyen szemmel kell olvasni a regényt.


iniesta
4.0/5

Jó ​könyv, bár nem hibátlan, de mint szöveg, esztétikailag valóban: szép. (Ugyanakkor a szépségével vannak a problémáim is egyébként, de erről egy mondat múlva.)

A szövegritmus igazán emlékezetes, sőt, maradandó (szó szerinti hullámzás, ami nyilvánvalóan nem véletlen, lásd még cím); a szövegnyelvvel sincsenek problémáim (azért ez a művészettörténész narrátor nagyon ki van találva: szerintem kissé hideg konstrukció is, csakhogy beleférjen minden a meghívott számos rétegnyelvi szótól – pl. anabázis, mégis ki használ ilyet egy kocsmai jelenet leírásához? – kezdve a szuperlírai futamokig), pontosabban a nyelvvel nincs problémám amennyiben annak kimunkáltságát nézzük, viszont egy-egy kevésbé sikerült, de hangsúlyos helyen lévő mondat erejéig a nyelv valójában már túlmunkált (pl. https://moly.hu/idezetek/341674 – ez sok, ez még akkor is sok lenne, ha maga Petrarca a narrátor).

Mindezen esztétikai erények fényében a gondom magával a sztorival van, a regénydramaturgia kulcspontjaival, nevezetesen: szerintem aránytalanok, sőt, túlzóak. Az ilyen teremtett csendes áramláson csak nagyon, végletesen hétköznapi történések vagy nyílt tragédiák ülnek meg természetesen. Ennek, itt, tulajdonképpen csak Anna halála felel meg, ami bizonyos értelemben a narráció önvizsgálati apropója is. Ezzel szemben az „ikrek tragédiája” a szöveg természetéhez mérten szinte bombasztikus {{a kulcsszó a mérten, tisztában vagyok vele, hogy gyerekek egyébként fulladhatnak bele nagy vizekbe, regényekben is, de itt mégis azt az ellentmondást látom feszülni, hogy a gyermekkori tragédiák erejét igazából nem befolyásolja, hogy azok valós tragédiák-e, de Banville ebben mégis bizonytalan, és csinál egy valós tragédiát}}, csakúgy, mint “Miss Vavasour múltja”, aminek krimiszerű végső leleplezése szinte kínos, annál inkább hogy egyértelműen sejthető, de narrációsan elfedett száz oldalon keresztül {{megint csak a sejthető, de elfedett a gond: nyílt lapokkal játszva ez több lenne, elvégre a narrátor is valójában végig tud mindenről, ő sem döbbenhet rá ezekre az utolsó oldalon – nem szerencsés hát éppen az olvasót megpróbálni megdöbbenteni}}.

Szemléletesen: ez a regény szellemiségében francia {{bevallom, nem vagyok Banville életművének szakavatott ismerője, de gyanítom, Proustot emlegetni vele kapcsolatban: közhely}}, francia szövegesztétikával, tudós kimunkáltsággal, klasszicista áramlással – és tipikusan francia regénydramaturgiai hibákkal. Akkor lehetett volna igazán nagy mű, ha az ír irodalom cselekményszövési hagyományából szintén be tud emelni valamit. Persze így is ajánlom. Tényleg jó könyv, szinte kimagasló.


postmodjane
4.5/5

Gyönyörűen ​folynak a szövegmondatok. Rengeteg a megjelenített érzelmi árnyalat, akárcsak egy impresszionista festményen. Mily mélabúval teli, mily kétségbeejtő olvasni ezt a regényt huszonévesen…. mennyivel kétségbeejtőbb lesz / lenne később….Jobban belegondolva semmivel sem. Mily egyszerű a téma pedig, mily hétköznapi…. az öregség, a halál, ha akarjuk, ha nem tapasztalás tárgya lesz az életünk során…. Minél hamarabb érezzük, hogy az élet törékeny, megismételhetetlenek a napjaink, a pillanatok, annál hamarabb lehetünk tudatosabbak, becsülhetjük meg jobban, hogy van egészségünk, szerettünk. Hiszen a munkát, az eredményeiket ugyanúgy nem vihetjük a sírba, mint a tárgyakat….. az emlékeink, ha “elkezdünk élni” viszont ott maradnak.
Persze maga a regény az emlékezést állítja a középpontba, a halott feleséget, annak utolsó 12 hónapját, a küzdelmet, hogy el tudjuk fogadni a megmásíthatatlant. És persze…. ott a tenger szimbóluma, az ikrek kapcsolata, a halál jelenléte…
Bennem mégis a mondatok vízként való folyása fog megmaradni, mely mozgás állandó jellegével és folyamatosságával az emlékek áradásának is ritmust ad.


mazsof
1.0/5

Nem ​tudom, hogy ez a történet rosszkor kapott-e el vagy csak egyszerűen nem nekem íródott, de ez most nagyon nyögvenyelősre sikeredett. Bár néhol felcsillant a remény és elkezdett érdekelne a dolog, de túlnyomó részt halálosan untam az egészet. 5 napot ültem a 222 oldalas könyv fölött, azt hiszem, ez sokat elmond. A vége felé történtekért megért egy csillagot. (És nem, nem azért, mert végre vége lett. :)


augumaug
5.0/5

A ​könyvtárból minden alkalommal 10 könyvet hozok, íratlan szabályom, hogy ezek közt minimum 3 rövid könyv kell legyen. Ez volt az egyik rövid könyvem, és ez volt az egyik, amit legtovább olvastam. Úgy gondoltam, szinte csak egy gyors élmény lesz, kinyitom, becsukom, vége. Már az elején rájöttem, hogy tévedtem.
Szépirodalom a javából. Lassan, fokozatosan sodródtam a történettel. Gyönyörűen illeszti össze a szavakat.
A cím nagyon találó, szimbolikus.
És ha valakit a stílus nem is fogna meg elsőre, a történet – ami olyan lassan csordogál, mint egy halvány kis patak, – biztosan. Szomorú, szívbe markoló, mégis nagyon szépen, tisztán mutatja be az elmúlást, főleg a párhuzamokon keresztül.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
3.5/5

Statisztika

67.7
átlagos pontszám i
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók