Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Anne ​Rice miután tett egy kis kitérőt Pandorával, folytatta a Vámpírkrónikákat, méghozzá Armanddal a főszerepben. Kicsivel a Memnoch, a Sátán után veszi kezdetét a történet. Innen meséli el Armand halandó életét, vámpírrá válását és az 500 éves nemlétének fontosabb eseményeit.

Ez egy rémunalmas, vontatott, eseménytelen regény! Szerencsétlen Armanddal 500 év alatt nem történt semmi izgalmas. Ide-oda csapongott. Ha voltak is saját gondolatai, azt nagyon hamar kimosták az agyából. Annyira semmilyen szegény, hogy egy jellemvonását sem tudom megnevezni. Legalább lenne egy jól megírt cselekmény, de sajnos cselekményről is csak nagy jó indulattal beszélhetünk…

Armand/Amadeo/Andrej története Velencében kezdődik, ahol magához veszi Marius, a vámpír. Most először fordult elő, hogy a történelmi várost Anne Rice nem tudta hitelesen átadni. Az előző könyvei helyszínein, New Orleans, Róma, Babilon, mintha ott lettem volna, olyan részletességgel és átéléssel mutatta be az olvasónak. Itt viszont semmi. Pedig ez az egyik legnagyobb erőssége. De vissza a történethez. Marius biztatja Armandot, hogy élvezze ki a halandó élet adta lehetőségeket, amit meg is tesz, több mint 100 oldalon keresztül. Gondoltam, majd később fontos szerepet játszik a karakterfejlődésében, de Armand meg se említi, hogy mit veszített el a halhatatlanság átkával. Ezek az események nem alakítják a személyiségét, mert az nincs neki. Hamarosan elérkezik a vámpírráválás pillanata, amikor egy olyan idióta párbeszéd zajlik le közte és Marius között, amit legegyszerűbben így lehet összefoglalni:
„- Változtass át!
- Nem!
- Változtass át!
- Nem!
- Változtass át!
- Nem!
- Akkor ne változtass át!
- Jó, akkor átváltoztatlak!”

Marius első leckéje, miszerint csak gonosztevőből szabad étkezni, már kezd nagyon erőltetettnek hatni öt regény után, de Anne Rice-nak sikerült ezt megfejelnie, egy olyan szöveggel, amiből az jön le, hogy a vámpírok voltak az ókor szuperhősei.

Miután Armand kénytelen elhagyni Velencét a Sötétség Gyermekeihez kerül. Ezt a részt nagyon vártam, de sajnos a Vámpírszínházas eseményekkel együtt, az írónő gyorsan lerendezi némi Lestat ömlengéssel. Tudom, hogy Ő Anne Rice kedvence, de attól, hogy egyfolytában ismételgeti, mennyire fantasztikus egy karakter, inkább ellenkező hatást ér el vele, mint amit szeretne. Nem vagyok rá kíváncsi, pláne egy olyan résznél nem, ahol nagyon érdekelt volna Armand története. Itt még szerepel egy rövid Armand-Claudia szál, aminek nincs semmi értelme és nem is értem, hogy ez miért kellett bele? Konkrétan azt éreztem, hogy valaki ideje korán leállt a gyógyszerrel.

A befejező jelenkori résznél az írónő már meg sem erőlteti magát. Keszekusza, összecsapott, de mégis iszonyatosan kiszámítható. Egy kérdésre vártam választ már a könyv legelejétől és ezt a kérdést Armand is felteszi, de válasz az nincs. Félmegoldásokkal dobálózik és utána egy vállrándítással elintézi. A legvégén azért Marius megmutatja, hogy van még hova süllyednie. Azt hittem a Pandorában volt borzalmas, hát tévedtem. Innen már tényleg nehéz lesz felállni, ha egyáltalán sikerül neki. Már odáig jutottam, hogy nem tudom eldönthetni, tényleg egy jó karakter volt a Lestat, a Vámpír és A Kárhozottak Királynője oldalain, vagy csak az emlékeim szépültek meg.

Csak azért nem fél csillag, mert két értékelhető rész van a könyvben. Amikor Armand meglátogatja a családját és amikor elmeséli mi történt a többi vámpírral. Sajnos úgy érzem Anne Rice stílusa is megkopott, előadásmódja nem tudta elvinni a hátán ezt az unalmas történetet. Abban bízok, hogy ez után egy jobb regény következik és a Vittorio, a vámpír, ennél sokkal szórakoztatóbb lesz!


LianneHide
4.5/5

Lestat ​után Armand a kedvenc Anne Rice-féle vámpírom.
És sosem bocsátom meg amit az Interjú a vámpírral filmben csináltak belőle.


Morn
4.5/5

Első ​olvasásra nagyon belehabarodtam, mert Armand mindig is vonzó karakter volt. A vonzósága mellett megosztó is, mert hol nagyon kíváncsi voltam rá, közelebbről szemrevételeztem volna, hol pedig irritált. Pont a kettőség, no meg Mariushoz fűződő kapcsolata {{hogy ő teremtette}} elég kérdést felvet és csak felszítja az ember kíváncsiságát. Szerencsére Rice néni is a kezdetekhez nyúlt vissza. A csodálatos Velencéhez…
Szerettem az első éveket. A velencei forgatagot, az egész varázslatosságát, gazdagságát. Még ha néha vontatott is volt. Bár pont a gyönyörű évek megszakadása miatt húztam a szám {{hívő vámpírok, bammeg, mi ez?}}. Utána pedig azok a részek következtek, amiket a korábbi kötetekből már ismerhettünk.
A jelen, a Memnoch utáni jelenteket nem igazán tudtam hova rakni, Armand döntését sem annyira. Nem is túlzottan érdekelt, hogy mi lesz vele {{hogyan nyeri vissza az alakját az égett testből}}, a kis barátai sem túlzottan érdekeltek. {{Benji még egy szerethető utcagyerek. Sybell viszont egy irritáló nőszemély, akinek tekerném ki a nyakát. Pfej. A kettő vámpírrá válása pedig igazán szánalmas, úgyhogy remélem, a jövőben nem túl sokat fogunk olvasni róluk.}}
Összességében nem volt rossz, de csak minimálisan vitte előre a fő szál történéseit. {{Az a jelenet viszont! Örülök, hogy Lestat végül magához tért, a katatónia nem éppen hozzá illik.}}


le_miserable
5.0/5

Nem ​csalódtam, Anne néni tartja a tőle megszokott színvonalat. Na jó, azért kicsit mégis csalódtam… Armandban. Eleinte szerettem, de aztán egyre inkább elvesztette önmagát, azt hiszem, az, amikor beállt Santino szektájába, az tette tönkre végérvényesen a szeretnivaló személyiségét… de a történet magával ragadó, igazi horror, a nyelvezet továbbra is lenyűgöz.


Anne ​Rice az az író akinek elhiszem, hogy a vámpírok tényleg léteznek és valóban olyanok, ahogy ő lefesti őket. A vámpírkrónikákat nem szabad egy könyv alapján megítélni. Az összeset el kell olvasnod, hogy lásd a kép egészét. Minden szereplő rendkívül összetett, az alap vonások mellett, a korszakok múlásával folyamatosan változó személyiséggel rendelkezik. Viszont szerepét tekintve mindig kicsit saját korának tükörképe marad: a higgadt római tudós, az örökké lázadó 18. századi francia arisztokrata, a zűrzavaros középkori sztyeppe elveszett, folyamatosan alkalmazkodni kényszerülő ám rendkívül szívós gyermeke és sokan mások. A róluk kialakult képet pedig tovább árnyalja, hogy nem minden könyvnek ugyanaz a mesélője, így az ő szemén át szintén más köntösben látjuk az adott szereplőt, illetve egymáshoz való viszonyukat.
Ennek hatására egy karaktert megszerethetek vagy akár meg is utálhatok, felháboríthat, megbotránkoztathat, elbűvölhet, elszomoríthat, megríkathat, megnevettethet és elgondolkodtathat, ahogy haladok előre a történetben. Senki sem beskatulyázható, senki sem csak gonosz és senki sem csak jó. Ők egykor élt emberek, akiknek életükben is voltak hibáik és a halálban sem tökéletesek. Elhiszem róluk, hogy belekövültek egy testbe, amely sosem változik, ellentétben a körülöttük lévő világgal. Embert kell ölniük az életben maradásért, ugyanazt a fajt akikkel együtt kell létezniük a földön és akik egykor ők is voltak. Ez egy hatalmas dilemma azoknak, akik a változatlanság és az örökké változó dolgok közötti szakadékban rekedtek.
Mindezek után csak annyit tudok írni, hogy Anne Rice hihetetlenül jó, sőt műfajának egyik legkiválóbb alkotója. Világa káprázatos és mindenek előtt hatalmas háttértudást tükröz. Felkészült a történelmi korok, a művészet, a teológia és a vallás terén egyaránt. Mondanivalóját gyönyörű leírásokba, okos gondolatokba és rendkívül megosztó eseményekbe öltözteti. Nagyon szereti minden egyes szereplőjét, akiktől nehezen
tud megválni, ezt jól megfigyelhetjük a Lestat herceg című könyvében is. Nagyon érződik rajta Dickens hatása, hiszen ő maga is nagy rajongója, amit nem is titkol, sőt sok könyvében meg is írja. Műveihez idő és türelem kell, de megéri a fáradtságot. Azt hiszem ha két nap alatt elolvasható, pörgős könyvek lettek volna sosem nő ennyire a szívemhez a Vámpírkrónikák és a hihetetlenül emberi, nagyon is szerethető szereplői.


Lily_Sz
4.5/5

Végre ​megint “néhány korty” Anne Rice Vámpírkrónikáiból – ez jól esett!


wormed
3.5/5

Hosszú ​és unalmas. Szerintem nem ez a legjobb könyve. A vámpíruniverzumhoz, csak a legelején tesz hozzá újdonságot amikor leírja hogyan vált Armand vámpírrá. Ez a rész nem volt rossz, ha leszámítjuk a rengeteg homo-erotikus elemet. A vámpírszínházról nem sokat ír, gyorsan átsiklik azon a 300 éven. A vége meg egyáltalán nem volt érdekes. Kíváncsian várom, hogy a következő rész milyen lesz.


Az ​Armand, a vámpír Anne Rice egyedülálló vámpíruniverzumának magával ragadó gyöngyszeme. Lebilincselő története örvény módjára szippant magába, nem hagyva időt a tétovázásra. Egy mesebeli álomország hercegeként lehetünk tanúi Armand kalandjainak a reneszánsz Velence elbűvölő világában. A barokktól súlyos díszelemek, a filozófia szelíd és bölcs hangja, a tűzörvényként felcsapó szenvedélyek vihara mind szerves részét képezik ennek az egyedi és varázslatos történetnek.

A történet sokrétűsége mellett ereje a mélységében rejlik. Hű képet kapunk a nélkülöző ikonfestőről, aki szépsége és intelligenciája révén még a velencei vámpírherceg, Marius figyelmét is felkelti és a tizennyolcadik század sikátorainak dermesztő démonáról valamint a jelenkor vámpírmonstrumáról, aki méltán érdemelte ki helyét a legerősebbek között, s aki mindezek után akarva – akaratlanul is belopja magát az olvasók szívébe.

Az Anne Rice-tól „jól megszokott” tökéletes karakterábrázolások szintén jelentős mértékben hozzájárultak a regény tökéletes szintűvé való csiszolódásához. Armand alapos jellemzése révén szintén megismerhettük e csodáktól hemzsegő világ egy „újabb” kristályát, Marius mellett. A könyv érdekessége az az egyedi szín, amit Sybelle hozott. A könyv egészén végigfutó játékos hangja és éteri szépsége Armand meggyötört szívében új szenvedélyt szít, kecsegtetve egy általa eddig még meg nem tapasztalt élet lehetőségét.

Gyönyörű történet szenvedélyről, hűségről, gyötrelemről és barátságról. Igaz és tiszta érzelmekről, amik a világon örök érvényűek és egy, a boldogságot ígérő élet tökéletességéről és harmóniájáról rántják le a titkok szürke fátylát.


Isley
4.0/5

Armand ​vámpír először a mesélő szerepében, de meglehetősen jó munkát végzett. Nagyon jól illeszkedik az eddigi krónikák sorába ez a regény, mivel Armand életének azok a részei lettek kimerítően ismertetve, amelyeket eddig csak felszínesen érintettek a korábbi kötetek. Így került aprólékosan bemutatásra az angyalarcú vámpír Velencében töltött ifjúkora és sikerült mindemellett emberi múltját is megismernünk. A párizsi bokor vezetőjeként már korábban bemutatta őt Lestat, így az itt nem lett megismételve. Emellett ez a krónika is továbbvitte a jelenkori fő történetszálat.

A leírások ebben a kötetben talán még díszesebbek mint korábban, Armand életének drámája pedig gazdagon részletezett. Emiatt a történet tempója is elég lassú, bár nem zavaró mértékben.

A regény nemcsak azok számára kihagyhatatlan olvasmány, akik megszeretnék ismerni Armand múltját, hanem azoknak is, akik egyáltalán szeretnék megérteni Armand nehezebben érthető tettei mögött megbújó összefüggéseket. A Lestat, a vámpírban például kevésbé világos, hogy miért volt olyan mértékben szentségtörés és végső soron sorsfordító Armand és a Sötétség Gyermekei számára, amikor belépett Lestat a templomba. Ugyanígy érthetetlen e könyv ismerete nélkül Armand reakciója a Memnoch, a Sátánban, amikor meglátja Armand Veronika kendőjét. Emellett a Marius-szal való kapcsolata is e könyvből ismerhető meg a leginkább.

A könyv fülszövegében is említett két halandó gyermekkel való kapcsolata fontos, és egyes itt használt motívumok nagyon jól illeszkednek az eddigi krónikákban használtakhoz, mindezek ellenére talán ez az egyetlen gyengébb része a könyvnek. Miközben a történet szempontjából fontos a két halandóval való viszonyának bemutatása, személy szerint ezt a részt kissé gyengébbnek éreztem.

Összességében a regény tele volt megindító részekkel, jól bemutatott sorsfordító eseményekkel, szertelenséggel, szerelemmel és a reneszánsz Itália érdekfeszítő leírásával, de tragédiával, eltévelyedéssel és egy újabb felemelkedéssel is.


Dark_Bunny
3.0/5

Számomra ​Armand a legkevésbé érdekesebb karaktere a vámpírkrónikáknak, de a könyv igen jól sikerült. Nem tartozik a kedvenceim közé de legalább helyre állnak a kirakós darabjai, hogy milyen is volt a korabeli Velence és pontosan mi is történt Marius házában Armand nézőpontjából. Aztán persze nagy ugrásokkal a jelenbe találjuk magunkat ahol Armand végre megkapja a hőn áhított társakat.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

6.0
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók