kollekció: Szerzői Filmklub

Máté Judit - Monica ​Vitti
Lakatlan ​szigetre készül. Egyetlen útitársat vihet csak magával. Kit vinne? Tucatnyi hasonló kérdésre válaszoltak két évvel ezelőtt a megkérdezett olaszok a "Doxa Közvéleménykutató Intézet" kérdőívein. Az adatok feldolgozása után kiderült, hogy Nilde Jotti, a képviselőház kommunista elnöke után Monica Vitti a legtiszteltebb, legnépszerűbb nő Olaszországban, s hogy ő az a színésznő, aki ötvenévesen még a mai huszonéves férfiak számára is az "Álmok Asszonyát" jelenti. Mi van, pontosabban ki van e szőke olasz filmsztár álombeli képe mögött? Szeretném az olvasót valóban szemtől szembe hozni Monica Vittivel. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy személyes ismeretség révén mutathatom be Vittit. Éppen ezért nehéz a feladatom. Évekig dolgoztam Rómában, gyakran találkoztam vele, s mindig csodálkoztam azon, milyen különös hatása van. Amíg beszélgettünk, s forgott a magnetofon szalagja, oly sodró egyéniség volt, hogy mindannyiszor azt a benyomást keltette bennem: ma jobban ismerem, mint tegnap. Csak miután elköszöntünk egymástól, s én visszahallgattam a tekercset, jöttem rá, szemfényvesztés az egész. Ma még kevésbé ismerem, mint tegnap.

Nemeskürty István - A ​filmművészet nagykorúsága
A ​filmművészet fejlődésének fontos állomásához érkezett. Most már nem csak jó vagy rossz filmekről beszélhetünk, írhatunk, hanem kerek és lezárt életművel rendelkező rendezőkről is. Egyre sűrűbben lépnek fel jelentős művész-egyéniségek, akik műveikkel egy egész társadalomra, sőt más művészetekre is hatnak. Mondandójuk van a világról, amelyben élnek, s amelyet egy száz esztendővel ezelőtt még ismeretlen találmány segítségével tükröznek, ábrázolnak. Ezek a filmművészek már nem a pionírok ösztönösségével törnek utat egy számukra is felfedezésre váró világ vadonában; ők már tanultak az úttörőktől, hiszen a film negyedszázados múlttal rendelkezett, amikor ők megszülettek. Persze, azért nem csak generációs kérdés ez, hiszen kötetünkben szerepel a hatvanöt éves Romm is és Sica is, mert ők ma is minden filmjükkel újat mondva, kísérletezve építik életművüket. Tizenhét rendező portréját adja ez a kötet, s hozzá tizenhat ország mai filmművészetének vázát. Mind a tizenhét rendező egész életművével napjainkban is hat, írnak, beszélnek róluk, módszereiket, stílusukat világszerte akarva-akaratlan követik.

Michael Pye - Linda Myles - Mozi-fenegyerekek
"Az ​a meggyőződésünk, hogy a filmművészetben a gépezet, az ipar, az eszme és a termék eltéphetetlen kapcsolatban áll egymással. Ez kiviláglik azoknak a rendezőknek a munkájából, akik 1977 végére az új Hollywood uralkodóivá váltak. Örökölték a régi nábobok hatalmát és nagy tömegeknek készítenek filmeket. A film múltját tudósként ismerik. Tudás és hatalom, valamint a látványos siker a régi Hollywood igazi gyermekeivé avatja őket." Az új nemzedék derékhada hat főből áll. A hat rendező törzset alkot, közös isteneket és bálványokat imád. Pályájuk, filmjeik, sőt privát életük is egymásba fonódik. Francis Coppola A keresztapa és az Apokalipszis most rendezője: George Lucas a Csillagok háborújáé; Steven Spielberg A harmadik típusú találkozások és a Cápa; John Milius a Dillinger, meg A szél és az oroszlán; Martin Scorsese az Aljas utcák és a Taxisofőr; Brian DePalma a Megszállottság és a Carrie rendezője többek között. John Milius így idézi 1967 Hollywoodját: "Akkor még falak álltak Hollywoodban, csupa klikk uralta a terepet. A gyártásvezetők kemény legények voltak. A filmszerződéseket fogadásokon költötték. Mára mindez elmúlt. A filmgyár manapság már nem szólhat bele a film végső vágásába. Azt hiszem ráébredtek, hogy a film alkotói jóval tovább maradnak a színen, mint a filmgyár igazgatói."

Walter Murch - Egyetlen ​szempillantás alatt
Szerzőifilmes ​Könyvtár 1. kötet Ez a kötet egy rendkívüli utazás a film vágásának roppant bonyolult, de annál izgalmasabb világába.

Paul Schrader - A ​transzcendentális stílus a filmben
"A ​filmben a természetfeletti csupán a valóság sokkal pontosabb tolmácsolása, a valós dolgok mintegy bezáródnak." (Robert Bresson) A transzcendentális (latin) jelentése: természetfeletti, érzékekkel nem észlelhető. „A film számára a valóságon túli tapasztalatok közvetítése nehézséget jelent nem csupán a gyakran emlegetett képi reprodukció tökéletessége, hanem a fiImi elbeszélésmód értelmezésének realisztikus konvenciója miatt is” - fogalmazta meg 2001-ben Gelencsér Gábor "Láss Csodát! - Film és transzcendencia" című tanulmányában. E kötet - Paul Schreder tolmácsolásában - három filmrendező életművére építve mutatja be, hogyan lehet mégis megközelíteni a Megközelíthetetlent...

Ismeretlen szerző - JLG ​/ JLG
„Azt ​hiszem, lehet logikát találni abban, amit eddig rendeztem.” – mondja Jean-Luc Godard. „Filmet csinálni, ez minden. Egyszerre élvezettel és komolyan kell őket csinálni. Ha komolyan csinálunk valamit, akkor láthatjuk, hogy nem lehet akárhogyan leforgatni, mert különben nem létezik. A film, ha lehet ezt mondani, valamiféle külső pszichoanalízis. Ha valaki sokat foglalkozik magával, attól beteg lesz, de azt is jelenti, hogy beszélgetni akar valakivel. Amikor valaki kétségbe van esve, nem mosdik. A mai filmek zöme nem mosdik már.”

Bódy Gábor - Egybegyűjtött ​filmművészeti írások 1.
Kevés ​olyan filmrendezőt ismer a filmtörténelem, akiben a mesterségbeli tudás - az anyag (a celluloid, a videoszalag), az eszközök (kamera- és optikafajták) alapos ismerete - és az elméleti felkészültség, s a képzelet ereje olyan egységben és egymást segítve létezett, mint Bódy Gábor alkotó személyiségében. Az 1970-es években, a magyar társadalom válságos esztendeiben, a hazai és külföldi új hullámok elernyedése után volt ereje újakra törni, a kísérletezés útjára lépni. Jelszavai: új érzékenység - új narrativitás. Jellemzően: a jelszavak álltak tőle a legmesszebb. A jó fogalmazás szépirodalmi kísérletei után fordult tudatosan a film, mindenekelőtt mint nyelvezet tanulmányozása felé, melynek eredményeképpen jól ismerte a legkorszerűbb filmelméleti munkákat, s jó néhány nemzetközi színvonalú írásával maga is hozzájárult annak magas kvalitású műveléséhez. Szerette és gyakran idézte Kölcsey Ferencet, aki szerint a nyelvnek legfőbb művelői: a filozófus és a poéta. Talán azért is, mert Bódy Gábor nemcsak a filmről való gondolkodás egyik legnagyobb alakja a modern filmben, hanem mert - idővel - egyre erősebben mutatkozott meg poétikai ereje is. Különös műve, a Filmiskola, bizonyára ezért tud felemelkedni az ismertterjesztés szintjéről, s lesz „belülről" megfogalmazott filmkészítési gyakorlat, amely nemcsak praktikus ismeretekkel szolgál, de „átörökíti" azokat kérdéseket, problémákat is, amelyekre adott egyéni válaszok nélkül nem létezik a filmről való alkotói gondolkodás. Poétikája természetesen játékfilmjeiben - a magyar filmművészeti maradandó értékeit jelentő - az Amerikai anzixban, a Nárcisz és Psychében, a Kutya éji dalában bontakozik ki legteljesebben, feledhetetlenül. Bódy Gábor filmművészeti írásai ennek a nyugtalan, újakra kész elhatározásoknak s belső forrongásokkal telített alkotói műhelynek elgondolkodatóan lelkesítő dokumentumai. A műfaji sokféleség - elméleti tanulmányok, tűpontos filmelemzések, filmötletek, szinopszisok, nyomtatásban először napvilágot látott forgatókönyvek, (Agitátorok, Amerikai anzix stb.) - színesíti az olvasó kalandját, amelynek során felismer(het)i az állandót is: a gondolkodásra, reflektálásra mindig kész szerzői karaktert. Ez a magyarázata annak, hogy Bódy Gábor filmművészeti írásai - a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében - izgalmas olvasmányok. Kötetünk a Bódy Gábor Egybegyűjtött filmművészeti írások című sorozat első darabja.

Bikácsy Gergely - Bolond ​Pierrot moziba megy
A ​matematika érettségi előestéjén remegő daccal a Dunába dobtam minden tankönyvemet. Sürgős dolgom volt, aznap mutatták be a Szerelmem Hiroshima című új, francia filmet. Az újságokban róla vitatkoztak igazi eszme kritikusok, akik némi büszkeséggel közölték, hogy még nem is látták. A matematikához sajnos nehézfejű voltam és a híres gimnáziumtól, ahová jártam, hideglelősen féltem. A mozik sötét nézőterére bújtam, hogy ne üldözzön Párizs? Akkortájt oda csak disszidálni lehetett, vagy még azt sem, az én Bakonyom a Filmmúzeum maradt. Pusztuljatok bilincses iskolák, kiáltottam volna szabadon, de gyáván tovább bifláztam. Aztán telt-múlt az idő és megnéztem a Bolond Pierrot-t is. Akkor kicsit bátrabb lettem. Bikácsy Gergely

Pethő Ágnes - Múzsák ​tükre
A ​tartalomból: A film mint médium; A köztes-lét metafórái a filméletben; A filmvászon mint palimpszeszt; Film a tükörben; A köztes-lét alakzatai Jean-Luc Godard-tól Peter Greenawayig; Híradás a zûrzavarról; Az intermedialitás mint allegória; Vonatként mozgó képkollázs: a dogma elõtti szem; A film a médiumok útvesztõjében, avagy a hangok ragyogása Dziga Vertov kamerájának tükérben.

David Bordwell - Elbeszélés ​a játékfilmben
David ​Bordwell a kortárs amerikai filmtudomány egyik legjelentősebb alakja. Elméleti munkásságának jelen kötet kiemelkedő darabja, amennyiben - először a filmelmélet történetében - átfogó igénnyel dolgozza föl a filmes elbeszélés problémáját és hoz létre olyan elméleti keretet, amely a filmtörténet egészére kiterjed. Elmélete kettős gyökerű: egyrészt a kognitív pszichológia "konstruktivista" felfogásán, másrészt a század eleji orosz formalista iskola által kialakított kategóriákon nyugszik. Bordwell szerint a film elbeszélése alapvetően a néző aktivitásán alapul. A film "kulcsokat" ad a néző kezébe, amelyek segítségével következtetéseket vonhat le a történetre vonatkozólag. A film történetét, a "fabulát" valójában nem a film, hanem a néző "hozza létre" azoknak a jelzéseknek az alapján, amelyeket a filmben talál. A film története nincs sehol megfogható módon jelen - mondja Bordwell -, nekünk kell, egy bonyolult hipotézisalkotó folyamat során felépítenünk azt. A könyv kitűnő, aprólékos elemzésekkel mutatja be, hogyan működik ez az újraalkotó folyamat, s hogyan változnak szabályai a különböző műfajokban és korszakokban. A mű második része a sajátos elbeszélőmódokat tárgyalja. Bordwell szerint a filmelbeszélői "etalont" a klasszikus hollywoodi film hozza létre - ez a par excellence elbeszélő filmtípus -, s ehhez képest beszélhetünk a különféle filmművészeti irányzatok, alkotásmódok elbeszélőtechnikáiról. Bordwell könyvének különös erénye ez a nagyon érzékeny módszer, amellyel a filmek narrációs felépítését, fogásait, "trükkjeit" elemzi. A mű ezáltal válik revelatívvá a filmteoretikusok szűkebb körén túl a film iránt érdeklődő diákok és tanárok számára is.

Robert Bresson - Feljegyzések ​a filmművészetről
Robert ​Bresson (1907-) francia filmrendező, a filmművészet egyik legnagyobb alakja. Legjobb filmjeinek - Egy halálraítélt megszökött, A zsebtolvaj, Jeanne d'Arc pere, Vétlen Baltazár, Talán az ördög, A pénz - hősei sokszor a bűn megszállotjai, még többször áldozatok. Utánozhatatlan stílusteremtő. A Feljegyzések a filmművészetről a "filmvilágirodalom" talán legszebb "verseskönyve".

Sidney Lumet - Hogyan ​készül a film?
Sidney ​Lumet (született 1924. június 24.) neve bizonyára ismerős a mozikedvelők számára, hiszen olyan, mára klasszikussá nemesedett filmeket rendezetett, mint A domb, a Tizenkét dühös ember, a Bűnben égve, vagy a Gyilkosság az Orient expresszen. Hogyan készül a film? című könyvével bevezeti az olvasót a filmkészítés rejtelmeibe – nem vállalkozik se többre, se kevesebbre. Kicsit meglepődtem az olvasottak alapján, mert ennyire összetett művészetre nem számítottam; oké, eddig is tudtam, hogy sokan dolgoznak a háttérben, meg hetekig, hónapokig tart a forgatás, ami sok-sok millióba is kerülhet, ám valamiért egyszerűbb folyamatra gondoltam. Lumet lépésről lépésre haladva elmondja a szükséges technikai tudnivalókat, és megemlít pár szempontot, melyeket figyelembe kell venni az adott pillanatban. Műve persze ettől még lehetne egy jól, ámde szárazon megírt kézikönyv, de szerencsére nem erről van szó. A bonyolultabb részeknél ugyanis példákat hoz fel saját filmjeiből, melyek érthetőbbé teszik mondanivalóját (s nem utolsó sorban érdekes adalékok az életművéhez). Közben nem csupán a filmrendező Lumet alakja kerül közelebb hozzánk, hanem megismerjük véleményét a film világában előforduló színészekről, rendezőkről, producerekről és nem utolsó sorban a sofőrökről. Személyéről Báron György így ír utószavában: „Sidney Lumet nagyon amerikai filmrendező, a régi motorosok közül. Egy utolsó mohikán. Fanyar, bölcs túlélő, az európai törzs New Yorki-i ágából, az új-hollywoodi rezervátumban. Egyike azon keveseknek, akik még emlékeznek rá, hogyan kell mozit csinálni. Szórakoztatót és megrendítőt, látványosat és gondolatébresztőt, harsányat és kifinomultat, művészit és nyereségeset.”

Vincze Teréz - Szerző ​a tükörben
Az ​1990-es évektől kezdődően a nemzetközi filmművészetben megjelent a szerzőiség (a rendező mint individuális alkotó egyéniség koncepciója) és az önreflexivitás összefonódásának néhány különösen érdekes változata, melyek bizonyos esetekben egy stílusirányzat alapját képezték, illetve egy-egy alkotói életművet átfogóan meghatározó jelenséggé váltak. Jelen kötet kísérletet tesz arra, hogy bemutassa, e kortárs filmművészeti jelenségek között vannak olyanok, melyek esetében szerzőiség és önreflexió kapcsolata a filmtörténetben máshol nem tapasztalható módon és jelentéstartalommal tűnik fel, ami együtt jár a filmszerzői pozíció újfajta értelmezésének lehetőségével. Ennek az egyedi jelenségnek a bemutatása érdekében Vincze Teréz először a filmi önreflexió és a filmszerző fogalmának összekapcsolásával és párhuzamos vizsgálatával egy olyan filmelméleti és -történeti rendszert vázol fel, melynek segítségével kidomboríthatóvá válik e kortárs jelenség egyedisége. Majd pedig ezen újszerű tendencia alaposabb bemutatása érdekében a kortárs iráni film és Michael Haneke példáját vizsgálja, aminek során filmelemzésekkel és életmű-értelmezésekkel támasztja alá az elméleti és történeti részben felvázolt gondolatmenetet.

François Truffaut - Hitchcock
A ​film több, mint az élet. A mozi száz éves történetének talán legérdekesebb könyvéből kiderül, miért lehet ez így. A fiatal Francois Truffaut beszélget Hollywoodban az idős Alfred Hitchcockkal. Titkokat hallunk a filmcsinálás technikájáról... hogy mitől válhat maradandóvá egy szórakoztató-ipari termék. Nem egyszerű interjúsorozatot olvasunk, hanem vallomásfüzért életről és filmről. Mester és tanítvány? Mára mindkét rendező klasszikus - amikor beszélgettek, a filmkészítés robotos szakemberei. Műhelytitkok és anekdoták - és a teljes Hitchcock-pályakép áttekintése. Nagy színészek (Cary Grant, Ingrid Bergman, James Stewart) és nagy filmek (Londoni randevú, Forgószél, A gyanú árnyékában, Idegenek a vonaton, Psycho, Madarak...). A Hitchcock-életmű a kegyetlenség és irónia, feszültség és rettegés univerzuma - humorban pácolva. Miért rémületes egy üres lépcsőház és miért rémületes egy pohár tej... Filmesztétika izgalmas, humoros, dramatikus tálalásban. Vallomás a rettegés és a mese jogáról, a félelmet elűző ijesztés ősi sámánmesterségéről. Nemcsak Hitchcock és Truffaut munkásságát ismerjük meg a könyvből, de varázsos személyiségüket is. Az olvasó belép a párbeszédbe, sőt ellentmondhat, ha akar. Mert e két mester szereti az ellentmondást, csak a képzelethiányt nem szereti. Szelídek és kérlelhetetlenül szigorúak: a filmmunka megszállottjai, az élet vászonra-tolvajlói. Se nagyképűség, se lila köd, csak a játékos értelem szabad és éles fényei. Kettős portré. Szellemi párbaj a képzelet vágóasztalánál.

Andrej Tarkovszkij - A ​megörökített idő
Andrej ​Tarkovszkij (1932-1986), a közelmúlt filmtörténetének egyik legnagyobb alakja összesen hét egész estés játékfilmet rendezett. Az Iván gyermekkora, az Andrej Rubljov, a Szolaris, a Tükör, a Sztalker, a Nosztalgia és az Áldozathozatal kritikusai szerint "egyetlen óriási mű hét fejezete". Műveinek középpontjában az ember és a világ, az ember és a transzcendens szféra kapcsolata, még inkább konfliktusa áll. Hőse az ember, aki a szenvedés és a fájdalom útján etikai személyiséggé szeretne válni, áldozathozatal által szeretne belépni a közösségbe. A megörökített idő a filmalkotással, a filmkészítés műhelyproblémáival, metafizikai kérdésekkel kapcsolatos gondolatait tartalmazza.

Kovács András Bálint - Szilágyi Ákos - Tarkovszkij
Nehezen ​megszületett könyvet tart kezében az olvasó. Tarkovszkij halála után tizenegy évvel jelenik meg a mű, amelyet három évvel a tragikus esemény előtt kezdtünk el írni mint az életútja feléhez érkezett művész addigi pályájának összefoglalását. Miután 1984-es "disszidálása" miatt Tarkovszkij indexre került, a magyarországi publikálásra nem is gondolhattunk. Mire a könyvnek - kalandos körülmények között - külföldi kiadót találtunk, s mire a francia fordítás elkészült, Tarkovszkij már nem volt közöttünk. Monografikus feldolgozásáról akkor, abban a helyzetben szó sem lehetett. 1986 óta tervezzük, hogy megírjuk "a" könyvet, a "végleges változatot". Írás közben kellett ráébrednünk: "végleges változat" nem létezik. Ez a könyv csak Tarkovszkij világaiban folytatott utazásaink egy újabb állomása. Andrej Tarkovszkij az orosz filmművészet eddigi legnagyobb alakja volt, aki az Iván gyermekkorával, az Andrej Rubljovval, a Szolárisszal, a Tükörrel, a Sztalkerral, a Nosztalgiával, és az Áldozathozatallal az orosz kultúrát és művészetet klasszikus fokon képviselte a szovjet korszakban. Mintha az orosz filmművészet sztalkere lett volna ő, akinek megadatott, hogy a világkultúra megszentel földjére, hatalommal, pénzzel, tudatlansággal, körülkerített csodás Zónájába vezesse mindazokat, akik vagyunk, s aki ő maga is volt, föltéve, hogy művészetének útitársául szegődünk. A 20. század utolsó harmadában, az évszázadok óta haldokló orosz ortodox civilizáció végének atmoszférájában lehetővé vált számára, hogy mindössze hét játékfilmből álló életművével olyan művészetet teremtsen, amelynek spirituális telítettsége és érzéki varázsa, formaszépsége és plaszticitása csak két átmeneti korszakhoz, a középkor végének európai és a 19. század végének orosz művészetéhez mérhető.

Margitházi Beja - Az ​arc mozija
Az ​arcnagyközeli képek az elmúlt évszázadban olyan jól integrálódtak a filmek cselekményébe és képi világába, hogy mára már semmi különöset nem találunk abban, ha hatalmas méretű, a teljes képteret kitöltő arcok néznek vissza ránk a filmvászonról vagy televíziók, házimozik képernyőiről. Az arcok premier plánjai úgy olvadtak be a film egyéb vizuális effektusai közé, hogy − erőteljes hatásukat megőrizve − alig árulkodnak azokról a bonyolult optikai és proxemikai, esztétikai és filozófiai kérdésekről, melyeket a közelkép, különösen az arcnagyközeli meghatározása vagy filmtörténete vet fel. Ez a könyv film, közelkép és arc kapcsolatának átgondolására vállakozik. E kapcsolat filmelméleti és -történeti vonatkozásainak, valamint az arc szinte kimeríthetetlen, multidiszciplináris témájának vizsgálata során fokozatosan válik láthatóvá az, hogy az arc termékeny szerkezetnek, alakzatnak, látványnak és metaforának bizonyul a filmképpel való kölcsönhatásában is. Mindez új megvilágításba helyezi azt a provokatív deleuze-i mondatot, ami egyben a könyv kiindulópontjául szolgált, és mely szerint: "(...) nem létezik arcnagyközeli, az arc maga a nagyközeli, a nagyközeli eleve arc (...)".

François Truffaut - Önvallomások ​a filmről
"Lehet, ​hogy jók a filmjeim, lehet, hogy rosszak, de én csakis ezeket a filmeket akartam megcsinálni. Olyan színészekkel, akiket én szemeltem ki, akiket szerettem" - olvashatjuk François Truffaut (1932-1984) egyik kritikusának írt levelében. Truffaut filmjei talán valóban nemcsak a "francia új hullám", de a filmművészet legszemélyesebb alkotásai, igazi szerzői filmek, melyeket "kamera-töltőtollal" írt. A "Négyszáz csapás", a "Jules és Jim", a "Bársonyos bőr", a "Fahrenheit 451", az Amerikai éjszaka", "Az utolsó metró" rendezőjének őszinte, személyes vallomásait olvashatjuk önmagáról, a filmművészetről, filmjeinek keletkezéséről-forgatásáról az Anne Gillain gondozta kötetben, melyet több mint háromszáz interjúból formált különös életrajzzá, izgalmas olvasmánnyá a szerkesztőnő.

Jean Renoir - Életem ​és filmjeim
Renoir ​maga volt "a" francia film - írta 1952-ben a francia új hullám szellemi atyja, André Bazin. Az újhullámos rendezők szeretetteljes tisztelettel "le patron"-nak (a gazda) nevezték, aki nemcsak örököse a francia hagyományoknak (apja a festő Auguste Renoir), de egyenrangú folytatójuk is a filmművészetben, s aki egyszerre elkötelezetten társadalmi érdeklődésű rendező és ritka tehetségű, formateremtő alkotó. Kötetünk három "tételben" mutatja be Jean Renoir munkásságát. Az első Renoir különös "önéletírását", mindenekelőtt filmjeiről (előkészületeikről, forgatásukról, fogadtatásukról) írt vallomásos jegyzeteit tartalmazza; a második a francia új hullám két jeles képviselőjével, François Truffaut-val és Jacques Rivette-tel folytatott érdekes és tanulságos "szakmai beszélgetéseit" közli, a befejező rész pedig bő válogatást nyújt Renoir hallatlanul izgalmas levelezéséből. A levelek címzettjei között - a családtagokon kívül - ott találjuk a dokumentumfilm atyjának tartott Robert J. Flahertyt, a neves forgatókönyvíró Dudley Nicholst, az író és barát Pierre Lestringuezt, a producerek példaképének tartott Pierre Braunbergert, a világhírű színésznő barátot, Ingrid Bergmant, és az újat akarók közül a számára legkedvesebbet, Francois Truffaut-t.

André Bazin - Mi ​a film?
André ​Bazin a filmkritika, a filmelmélet egyik legjelentősebb alakja - a francia új hullám "szellemi atyja". A Mi a film? című kötet legfontosabb írásainak gyűjteménye, amelyet haszonnal forgathat minden olvasó, akit érdekel a film lényege, a filmnyelv természete, változásai és a filmtörténet mesterrendezőinek (Charles Chaplin, Jean Renoir, Orson Welles, Vittori de Sica) művészete

Ray Carney - John ​Cassavetes filmjei
John ​Cassavetes amerikai filmrendező, a New York-i filmiskola vezéralakja, sok szakmabéli és filmbarát kedvence, aki élete során távol tartotta magát mind az avantgárdtól, mind Hollywoodtól. Ray Carney, a Bostoni Egyetem professzora Cassavetes hat, talán legnépszerűbb filmjét - New York árnyai, Arcok, Minnie és Moskowitz, Egy hatás alatt álló nő, Egy kínai bukméker meggyilkolása, Szeretetáradat - elemzi tekintélyromboló módon, többféle szempontot érvényesítő megállapításaival sok esetben a filmtörténet és filmesztétika általánosan elfogadott ítéleteivel szembeszállva. Közben azt is megtudhatjuk, hogy a rendező miképpen írta forgatókönyveit, hogyan bánt a színészekkel, hogyan zajlott a forgatás és a munka a vágószobában. Különös filmrendező - különös megközelítésben. A kötetet fotók illusztrálják, amelyeket a Cassavetes-filmek forgatásain készítettek.

Ismeretlen szerző - Michelangelo ​Antonioni
Kötetünk ​Michelangelo Antonioni filmművészetről, filmjeiről szóló írásainak legteljesebb, magyarul először megjelenő gyűjteménye, amely kiegészül egyik legizgalmasabb, de le nem forgatott filmjének Gaál István fordította szövegkönyvével (Gyöngéd technika), és gazdag válogatást nyújt beszélgetéseinek, interjúinak legérdekesebb, legjellegzetesebb részleteiből is. Antonionit az ötvenes-hatvanas évek fordulóján rendezett alkotásai egy csapásra a nemzetközi filmvilág érdeklődésének előterébe állították: munkásságát, filmjeit szorgosan vitatták, és gyakran díjazták a legrangosabb fesztiválokon (Cannes, Berlin, Velence s később az Oscar-díj). Antonioni nélkül nincs modern filmművészet.

Ingmar Bergman - Képek
1988-ban ​azt hihettük, hogy Ingmar Bergman önéletrajza, a Laterna magica a páratlanul gazdag életmű záróköve lesz, miután a svéd művész 1986-ban egyszer s mindenkorra abbahagyta a rendezést. kellemesen csalódtunk: Bergman kreativitása, úgy tetszik, kiapadhatatlan. Akárcsak a Laterna magica, a Képek is memoár, de itt Bergman nem az életét, hanem az alkotásait helyezi a középpontba. A töprengő, vívódó, filmjeiben szinte mindig saját spirituális fejlődését reprodukáló, mindig önmagát, önnön viselkedésének lélektani gyökereit kereső, az ifjú filmművészetnek is új csapásain járó, az alkotói folyamatot a legapróbb részletekig, a szellemi - és, mi tagadás, zsigeri - rezdülésekig megvilágítani igyekvő Bergman visszaemlékezése ez a könyv. Röviden: betekintés egy kivételes tehetségű rendező műhelyébe. Munkanaplórészletek, megvalósult vagy elvetélt filmötletek, pompás jellemrajzok kortársakról, többek közt a pofozkodni vágyó Ingrid Bergmanról, filmtörténeti gesztusok és pillanatok, a testi-lelki gyötrelmek szublimálása, takarékossági kulisszatitkok. Költői szárnyalású vallomás a művészi alkotásról - sok-sok beszédes képpel.

Dr. Hamar Péter - ... ​tavaly Marienbadban ...
Amikor ​a hetvenes évek végén először láttam a Tavaly Marienbadban című filmet, ez az élmény egy pszichedelikus utazáshoz volt hasonlatos. Az akkor egyedüli MTV az éjszaka mélyére száműzte a filmet, a virrasztó ínyencek téridejébe. Soha nem felejtem el, milyen fantasztikus volt ezt a filmet az álom és ébrenlét határán nézni. Resnais és Robbe-Grillet szinte megfejthetetlen képei saját álomképeimmel keveredtek. Másnapra csak egy megnevezhetetlen élmény maradt, mintha ott lettem volna magam is Marienbadban, talán tavaly vagy azelőtt vagy soha. A filmművészet egyik legtitokzatosabb, legtöbbféleképp értelmezhető filmje ez, amellyel kapcsolatosan még az is nehezen eldönthető, hogy kit illet a szerzői jog elsőbbsége: az író Alain Robbe-Grille-t, a francia újregény emblematikus alakját, vagy Alain Resnais-t, a Szerelmem, Hirosima és a Muriel című filmek világhírű rendezőjét. Az pedig, hogy valójában mi is történt Marienbadban, ha történt egyáltalán, ha volt Marienbad és ha volt egyáltalán egy férfi és egy nő ott, akik... és még egy harmadik, aki... Sokan próbálták már megfejteni Marienbad rejtélyét - a legtöbb kísérlet kudarccal végződött, mások tévútra vittek. Csak kevesen jutottak a megoldás közelébe. Hamar Péter tanulmánykötete izgalmas oknyomozás, amelyben a szerző a Marienbad soha el nem felejtett, de eddig meg nem fejtett titkaira irányítja újra a figyelmünket. Talán sikerülni fog. Talán most megtudhatjuk, mi is törétnt Marienbadban, akkor, amikor... Janisch Attila

Györffy Miklós - Ingmar ​Bergman
"Feneketlen ​szakadék választ el a magyarázóimtól. A motívumoknak ezt a keresését és az elemzésnek ezt a módját az irodalomtól örököltük, az irodalmi kritikától, ahol az őrületig hajszolták. Belehelyezik a művet valamilyen kontextusba, mindenféle szenzációs, csodálatos következtetéseket vonnak le belőle, s végül a rejtvényt sikerült olyan pompásan megfejteniök, hogy a szerzőnek nem is lehet semmi hozzáfűzni valója..." Bergman sokat nyilatkozik. Nyilatkozataiban előszeretettel hangoztat hasonló kijelentéseket. Nem egyszerűen arról van szó, hogy elzárkózik művei értelmezése elől, mint a legtöbben, hanem sokszor cáfolja, belemagyarázásának minősíti a kritikusok állításait. Lehet póz is ez az antiintellektuális magatartás, egy ízig-vérig intellektuális művész érthető önvédelmi póza, nemcsak a kritikusokkal, hanem önmagával szemben is...

Bíró Yvette - A ​hetedik művészet
Századik ​évfordulójához közeledve a hetedik művészet sem kerülte el a tündöklések és hanyatlások korszakait. Sokan a film válságáról, ha nem haláláról beszélnek. Pedig a polgárjogot nyert szerzői film érvényesülése mellett inkább a film médium izgalmas osztódásának vagyunk tanúi, amint televízióval, hirdetéssel, szórakoztató komputer-videójátékkal szövetkezve és hadakozva alkalmazza a nyelv egyre szofisztikáltabb eszközeit. A maga értékeinek pontos számbavételére ma talán nagyobb szükség van, mint valaha. Bíró Yvette, a legendás szaklap, a Filmkultúra egykori szerkesztője, Jancsó-filmek dramaturgja, ma a New York University professzora A film formarnyelve és A film drámaisága című munkáiban - a hetedik művészet sikeréveiben - az elsők között fogalmazta meg a nagykorúvá lett film megújuló nyelvének, drámai szerkezetének adottságait s helyét a művészetek Parthenonjában. Számadása a talentumról, a filmtörténet maradandó példáival illusztrált felfedező kedvű elemzései és kommentárjai generációk számára jelentettek összegzést és eleven stílusú kalauzt a filmművészet tehetségének megértéséhez és legkedvesebb filmjeink élvezetéhez. Agyonolvasott példányaik mára már az antikváriumok polcairól is elfogytak. Ám újbóli megjelentetésüket nemcsak ez indokolja, hiszen bárhogy ítéljük is meg a film mai helyzetét, módosult társadalmi szerepét, a filmírás, a tér-és időformálás érzékletesen kidolgozott módszerei elévülhetetlen vívmányok maradtak.

Bíró Yvette - Profán ​mitológia
A ​film és a mágikus gondolkodás Bíró Yvette úgy lett filmesztétikai könyvek népszerű szerzője, hogy közben egy jottányit sem engedett a minőségből: nemzedékek nőttek fel a film formanyelvéről és dramaturgiájáról írott könyvein. A Profán mitológia új, izgalmas témák felé kalauzolja az olvasót: létezik-e a filmművészetben metafora, szimbólum? Hogyan képes a filmnyelv elvont fogalmak megjelenítésére, hogyan képes kapcsolatba lépni az ember ősi vagy éppen jelenkori mítoszaival, teremt-e önálló, csak reá jellemző mitológiát? A kötetet a filmelmélet egyik klasszikusaként tartják számon szerte a világon.

Bíró Yvette - Időformák
"Nincs ​az időnek egyetlen istene. A mitológia szerint is Kronosz mellett kisebb és nagyobb istenfiak (és istennők) testesítették meg a változás és folytonosság, a gyorsaság és a mérték eszményeit. Az idő lassan építő és gyorsan pusztító hatalma csak egyike az ellentéteknek, amelyeknek alakot adtak. E sokféleség ellenére mégis, "korunk a sebesség démonának adja magát" (Kundera), mely mindenek fölé hatalmasodó érték és bálvány lett. Ezért félő, hogy az ingerellátottság szédítő bőségében és iramában, hírvillanások szenvedélybetegének rabjaivá leszünk, akik türelmetlenül mindig többre vágynak. Könyvemben, kedvenc filmjeink példáján, sietség és elkalandozás lehetőségeire figyelve, arra kívántam emlékeztetni, milyen elfeledett erényei vannak, a mai divatos rohanás-kényszerrel szemben a nyugalmas kifejezésnek. A tünékeny szépség mellett a tűnődés szépségének. Száguldani jó! Elidőzni is jó!"

Egri Lajos - A ​drámaírás művészete
AZ ​ÍRÓK BIBLIÁJA ELŐSZÖR MAGYARUL! A drámaírás művészete – mely eredetileg drámaírók, színházi emberek számára készült – a XX. század második felére a forgatókönyvírók Bibliája, féltve őrzött titka lett Hollywoodtól Berlinig. A magyar származású, de Amerikában tanító Egri Lajos ezzel a korszakos művével – Arisztotelész Poétikájára építve, és azzal több ponton vitába is szállva – kitörölhetetlen nyomot hagyott a nemzetközi filmírásban. A drámaírás művészete több mint hat évtizeddel első, New York-i kiadása (1942) után most jelenik meg először magyarul – azt is mondhatnánk, közkívánatra. Reményeink szerint a kiadó égető hiányt pótol az utóbbi időben új életre kapó magyar forgatókönyvírás területén, és egy nemzeti kultúrkincs is elnyerheti végre méltó helyét – szerzőjével együtt – a magyar irodalom pantheonjában. A közhely ez esetben hatványozottan igaz: Egri könyve egyetlen íróember polcáról sem hiányozhat, minden kommunikációval, szövegírással és természetesen filmezéssel foglalkozó szakember számára megkerülhetetlen alapmű. EGRI LAJOS (1888-1967) Egerben született. A harmincas években íróiskolát alapított New Yorkban. A tanítás mellett színdarabokat írt és állított színre szerte Európában és Amerikában. Élete utolsó éveit Los Angelesben töltötte a filmipar tanácsadójaként.

Szabó Gábor - Filmes ​könyv
A ​magyar és a nemzetközi könyvkínálatban számos mű foglalkozik részint a fílmkészítés technikájával, részint a vizuális kommunikáció elméletével. Ám nincs olyan, amelyik olvasmányos, közérthető formában fogalmazná meg, milyen sajátos eszközökkel mesél el egy történetet a film. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy egy európai filmművész és operatőr-tanár több évtizedes személyes tapasztalata alapján "értelmező szótárt" nyújtson filmkészítők és filmkedvelők számára annak érdekében, hogy közös nyelvet beszéljenek; hogy amit az egyikük mond, azt a másik úgy értse, ahogy a beszélőnek szándékában állt, és hogy ez a közös nyelv ne az utcai szleng - a film esetében a tömegtermelésből fakadó sztereotípiák - párszáz szavas szókincséből álljon.

Ismeretlen szerző - Az ​édes élet I-II.
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Balázs Béla - A ​látható ember / A film szelleme
A ​könyv nélkülözhetetlen szakkönyv a film- és médiaoktatásban, de haszonnal forgathatják azok is, akik szeretnének a filmművészet problémáival behatóbban megismerkedni. Balázs Bélának, a magyar és a nemzetközi filmesztétika egyik atyjának két klasszikus műve, A látható ember és A film szelleme máig érvényes gondolatokat fogalmazott meg az írások keletkezése idején még születőben lévő filmművészetről. A korai filmművészet tapasztalataiból kiindulva Balázs Béla felismerte az arc és a közelkép, a történet dramaturgiája, a vágás szerepének fontosságát a film művészi lehetőségeinek kihasználásában, s ez mind a mai napig sok tanulsággal szolgálhat a modern és a kortárs filmek elemzéséhez és megértéséhez.