kollekció: Sorozat

Tömörkény István - Csata ​a boldogságért
Tartalomjegyzék: ​Ferkó Bicskavásárlás Förgeteg János mint közerő Káplár Papp Tanyák a hó alatt Megöltek egy legényt Thurzó utja A szárnyékember Csata a katonával Két ló bitangságban A csempész Éjszaka Csőszhalál Vándorló földek Táncrahúzás Vásár Megy a hajó lefelé A Szent Mihály jégben Öreg embör napáldozatja Valer a földbe megy Munkások A házasság első éve Fecskék Kikötés Hühü Csata a boldogságér Újbor idején Így volt rendelve Péter tanul Pör Sztrájktanyán Talpas úri módban János visszapótol Szirtesek a partok Új talicska irányában Mihály szóbelizik Földragasztás irányában Fonatos kiskalács Meddig tart még? Természkőszívű Mihály Alku a szülével Muzsikaszó Idegenek a jegyenyék alatt A szökés Szibériából Mindenek változnak Nyári kép 1916-ból A kraszniki csata Jakab Jakab a diplomáciával A szüle a katonákkal Fölteszik a hajnal A ribillióról Magukban élők

Nagy László - "Sok ​dolgot próbála Bethlen Gábor..."
"... ​ha a hatalom birtokosa úgy akarta, egyszerű házasságtörésért is halálra lehetett ítéltetni főrangú asszonyokat is. Még inkább meg lehetett ezt tenni, ha a "paráznaság" vérfertőzéssel súlyosbodott. Ezek után joggal felmerül a kérdés: ha az 1614-es periratok tanúsága szreint mind a három főrangú asszony (Török Kata, Ijjfu Kata, Báthory Anna) elkövette a vérfertőző paráznaság bűnét, miért kellett elmarasztalásukkal súlyosbítani?... Vajon Báthory Anna megbűvöle volna a Bethlen kíséretében Kerekeiben időző tanácsosokat, hogy azok úgy lássák, mintha a fejedelem mezítelen ropná a táncot az asszonnyal? - amikor pedig ő a valóságban mondjuk éppen államügyeket intézett azzal a csúnya, vörös hajú Mikó Ferenccel... Vagy talán Báthory Anna - a fejedelem akarata ellenére - ilyen ledér dolgokra késztette volna őt valamiféle boszorkányos varázslattal? De hiszen Bethlen tagadta, hogy fejedelemmé választása óta bármikor is táncolt volna az asszonnyal! Ha ez valóban így igaz, akkor csupán a fejedelmi tanácsuraktól származott ez a híresztelés. Ám ebben az esetben miért az asszony volt a bűnös a hazug hír terjesztéséért?"

Varga Csaba - A ​jog helye Lukács György világképében
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Joseph Roth - A ​hamis súly
Mint ​mondottuk: naplopók és gazemberek jártak Jadlowker határcsárdájába; csavargóknak, koldusoknak, tolvajoknak és rablóknak adott szállást. És annyira ravasz volt, hogy a törvény sose tudta rajtakapni. Iratai és vendégei mindig rendben voltak. A hivatalos spiclik, akik csak úgy rajzottak a határ környékén, semmi rosszat, semmi tilalmasat nem tudtak jelenteni róla. Azt rebesgették Leibusch Jadlowkerről, hogy ő minden gaztett értelmi szerzője az egész zlotogrodi járásban - és a gaztett nem volt kevés: gyilkosságok történtek, rablógyilkosságok és gyújtogatások is, a lopásokról nem is beszélve. Az osztrák katonaszökevényeket, akik Oroszországba, s az oroszokat, akik Ausztriába menekültek, mondhatni, kicserélte. Akik pedig nem fizettek, azokat - állítólag - lelövette az osztrák vagy az orosz határőrökkel...

Jurij Trifonov - A ​másik élet
"Zika ​fiatal és egészséges, hosszú kezű és hosszú lábú, dús csípőjű nő volt. A földszinten lakó szobrászok minduntalan megkérték, hogy álljon modellt a tematikus szobrokhoz: mindenféle diszkoszvetőnőköz megkolhozparasztllányokhoz, vállukon kosárral, akik a bőséget voltak hivatva megtestesíteni. Zika testi vonzereje megijesztette Olga Vasziljevnát: azt hitte, hogy éppen ez a típus vonzza, és az elfeledett Brünhildére emlékezteti Szerjozsát. Zikának egészen mindennapi, kerek, üde arca volt, mindig mosolygott, és feje körül repkedtek szőke fürtjei. Primitív pofi. A gyermekkönyvkiadónál dolgozott mint könyvillusztrátor, és roppant tehetségtelenül, akvarelleket másolt. Vaszin pedig csúnya volt, vézna és öreg - legalábbis Olga Vasziljevnának úgy rémlett akkor, hogy öreg - negyven-valahány éves lehetett, kétszer annyi, mint Zika. Barátsággal, kölcsönös meghívásokkal, közös teázásokkal, ivászatokkal kezdődött, közben szólt a magnó; akkoriban jött divatba ez a fajta szórakozás. Vaszin vett egy ormótlan és istentelenül nehéz Dnyeper magnetofont, és mindenkit fölvett, énekeltetett, beszéltetett, szavaltatott, s a fölvett marhaságokat nyomban lelkesen visszajátszották."

Cesare Pavese - Barátnők
Már ​megvolt a vacsora, táncoltunk is. Tömérdek emberrel ismerkedtünk meg. Morelli körül mindig akadt valaki, aki odakiáltott: - Még találkozunk. - Néhány arcot és nevet én is ismertem már megfordultak nálunk Rómában, a szalonban. Néhány ruhát is fölismertem egy földig érő, bő szoknyás estélyit a grófnőn, akinek saját próbababája van nálunk. Én magam küldtem el a ruhát pár nappal ezelőtt Egy csupa fodor, aprócska hölgy rám is mosolygott: a múlt évben házasodtak össze Rómában. A férfi - magas, szőke diplomata - kihúzta karját az asszonyéból, köszönni akart: de rántottak egyet rajta, gondolom, a felesége jónak látta emlékeztetni rá, hogy végül is a szabónője vagyok. Kezdett felforrni az epém. Később gyűjtést rendeztek a szegény vakok javára, egy szmokingos úr, piros papírcsákóval a fején, vak- és süketnémaviccekkel megtűzdelt beszédet tartott, majd két hölgy bekötött szemmel futkosott a teremben, elfogták a férfiakat, akik bizonyos összeg lefizetése után megcsókolhatták őket. Morelli is fizetett. Aztán a zenekar megint rázendített, többen csoportokba verődve lármáztak, énekeltek, fogócskáztak. Morelli visszajött az asztalhoz, hozott magával egy kövér hölgyet rózsaszín laméban - mint egy hal hasa -, egy fiatalembert meg egy fiatal hölgyet, akik eddig táncoltak, és most lehuppantak a diványra.

Feleki László - Selgas
"A ​tagjai valósággal megbénultak, de agyában egymást kergették a gondolatokat. Most vissza tudott emlékezni Selgas minden szavára, első hallásra zagyvának, értelmetlennek tűnő szózuhatagára. Összeilleszkedtek a szanaszét heverő, alaktalan darabok, amelyek eddig kihullottak az emlékezetéből. Mit tegyen most? Ki hiszi el neki? Ki érti meg azt, amit ebben a semmihez sem hasonlítható pillanatban egyedül ő tud? Zsebkendőért kotorászott a zsebeiben, hogy megtörölje verejtékben úszó homlokát. Egy kis papírdarab akadt a kezébe. A szeméhez emelte: Ruiz címe volt. Ruizhoz menjen? Máshoz nem mehet. De megérti-e? Meg tudja-e magyarázni neki, s ha igen, Ruiz el tudja-e viselni a gondolatot? De már sietett kifelé az udvarból, becsapta a kaput maga után, és gyors léptekkel indult Ruizhoz. Késő Este volt. Espinel magában fohászkodott, hogy otthon találja. Egész úton Selgas szavait idézte. Milyen egységes rendszerré forrtak össze. Minden világos volt. Fáradságát elfeledte, egyetlen vágy élt benne, hogy megértesse magát."

René-Victor Pilhes - A ​fenevad
Késő ​délután elterjedt a hír: Ludwig, alias Pablo, nemzetközi terrorista Felső-Ariége-be érkezett, hogy merényletet szervezzen a miniszter ellen, akinek a szemináriumon való részvételét hivatalosan is megerősítették. A rendőrség egyre buzgóbban érdeklődött, tette fel kérdéseit, s ahogy a helyzet zavarosabbá vált, úgy hagyott fel fokozatosan tartózkodásával, viszonylagos udvariasságával. Pujol-Arnaud-nét hosszasan kihallgatták. Visszahúzódó, becsületes életvitele aligha készítette föl arra, hogy valaha is házkutatást tartsanak nála, most viszont mindent felforgattak a házban. A Pujol-Arnaud család azoknak a milliókra rúgó szerény családoknak egyike, amelyek a nemzet törzsállományát alkotják, három férfit adott a hazának: az elsőt 1916-ban, a másodikat 1918-ban, a harmadikat 1943-ban, azonkívül egy postamestert és egy tanítót. Most pedig fegyveresek árasztják el a házát, a felforgatás ellen küzdő liberális kormány küldöttei. Miután a szerencsétlen asszony bevallotta, hogy egy ismeretlen, aki a fiával együtt érkezett, néhány órát töltött a házában, úgy döntöttek, hogy a rendőrőrszobán folytatják a kihallgatást. Orveix különféle pártállású lakosainak elszörnyedésére Pujol-Arnaud-né rendőrökkel körülfogva ment végig a főutcán.

Antonio Tabucchi - Itália ​tér
"Két ​kocsin érkeztek, a Giovenizzát énekelték. Tíz suhanc, bojtos sapkával, halálfejes gallérral. Kötelet kötöttek a király nyakára, a szobor az első rántásra ellenállás nélkül lezuhant, és porfelhőt vert fel a földről. Vasúton koporsóforma láda érkezett, TÖRÉKENY felirattal, az elöljáró jelenlétében nyitották ki. A félmeztelen, rohamsisakos, Duce fölszegte állát, és úgy rémlett, mintha Garibaldi nagy szívességet tenne neki, amikor fölajánlja Olaszországot." "Garibaldo átvágott a szélben a téren, fél kezével kalapja karimáját fogta. Megállt az emlékmű előtt, tarisznyáját letette a földre és levizelte a szobor talapzatát, közben fölnézett a Demokrácia túlságosan húsos alkarjára, amellyel a Két Világ Hősének kezéből átvette Olaszországot. - Ez Garibaldo - mondta Guidone. - Ez Garibaldo. Kiengedték." "- Ez a javaslatom - kiáltotta Garibaldo. Odaállt a Demokrácia lábához, fél karjával átölelte, nehogy leessen. Mélységes csend lett. Az emlékmű senkiföldje volt a tömeg és Mario Soldati a felsorakozott rendőrök között. A rendőrkapitány utasításokat adott a közelében álló Gavino LeddaLuigi Di San GiustoAlberto MoraviaR. C. Hutchinson beosztottjainak, fejével Garibaldo felé intett. De a tömeg már előrenyomult, körülvette az emlékmű talapzatát. Garibaldót nem lehetett volna leráncigálni, élesre kellett tölteni."

Max Walter Schulz - A ​katona és az asszony
"Már ​jócskán eltávolodott Röder a kunyhótól. Most megfordult és visszament. A fütykös, amit keresett, az egyetlen, az igazi, csak nem került elő. Választása végül is egy szarufára esett, legalul feküdt, meglehetős vesződségébe került, mígnem előráncigálta. Elégedett volt. Hosszú volt a dorong, mint valami püspöki pásztorbot, csak annál vastagabb, de így is kézhez állt. Most úgyszólván felvidultan emelte föl Röder - az előrelátó vándor - a botot, leszúrta maga elébe, megtette vándorútja első lépését. Megtette a másodikat. És már nekikészült a harmadiknak, mikor az asszony a puskacsővel a hátába bökött. Röder azon nyomban tudta, hogy az asszony az, tudatára ébredt, hogy most aztán ütött a végső órája. Másodjára azt is átlátta, hogy kötözni való bolondnak mondhatja magát, hisz úgy viselkedett, mintha fára alkudoznék az erdészeten. Harmadszorra pedig ráparancsolt magára, hogy utolsó útjára emelt fővel menjen, és közben Máriára gondoljon. Ahová egyszer halálmadarak szálltak le, odajön a többi is, seregestől. Mária, a fiú... Mi keresnivalója lenne még ezen a világon..."

Jennifer Johnston - Messzire ​még Babilon?
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Páskándi Géza - Beavatkozás
Eszembe ​villant a kalamáris. Kezemet felemeltem, s az asztal sarkából többször a kalamárisba lőttem. Sikerült! Két lövésem a kupakba talált, s a kőajtó lassan csukódni kezdett. A testőr villámgyorsan, nagy ívben az asztallapra ugrott, alulról nem lőhettem rá, az asztal sarkán felemeltem a csuklómat, rúgott, s a fegyver kihullott a kezemből, utánakaptam. Ráhasalt az asztalra, sejtettem, mi a szándéka: alá akar lőni. A gomba alakú asztal lába körül megpördültem, és a másik oldalon lecsüngő bokáját megcsavartam. Nagyot üvöltött, revolveréből két lövést adott le, kiugrottam, bokáját nem eresztettem el, testét magam után vonszolva felkaptam a revolveremet: nagy erővel rántotta ki lábát, már nem tudtam a hasába rúgni. Ebben a pillanatban a másik fektéből kínlódva felemelkedett, s reám lőtt: a golyó a fejem mellett szisszent el. Szaladni kezdtem a sziklarés felé. Golyók üldöztek, lövések fütyültek utánam, lélekszakadva ugrottam egy résbe. Néhány lépés után a kis körpatak vizével találtam magam szemközt. S mintha gyorsított filmet látnék szemlátomást duzzadni kezdett. Csak most értettem meg: ennek a kis körpataknak több ága volt, és az a hivatása, hogy veszély esetén zsilipeit leeresszék, s a duzzadt víz megvédje, elzárja a barlangtemplomot. Ha a víz eltorlaszolja az utamat, azt hiszem ez lesz az első és utolsó filozófiai bűnügyem.

Hans Erich Nossack - A ​pusztulás
"Átaludtam ​a riadót, a szirénákat, amelyek a távolból macskaként sivítanak, a pusztában csak akkor hallani, ha kedvező a szélirány. Ezenkívül hozzászoktunk az évek során, hogy a riadóra ne másszunk ki rögtön az ágyból, csak akkor, ha az elhárítótűz erejéből tényleges támadásra következtethetünk. Olyan szokás volt, amely sokaknak az életébe került. Ezúttal is kedvetlenül akartam válaszolni és a másik oldalamra fordulni, amikor meghallottam. Fölugrottam és mezítláb kirohantam a szabadba, bele ebbe a zajba, amely nyomasztó teherként lebegett a fényes csillagok és a sötét föld között, nem itt és nem ott, hanem mindenütt a térben. Nem volt menekvés. Északnyugaton, innen és túl az Elbán kirajzolódtak a dombok a keskeny alkonyi fénycsík előtt. A táj némán lapult a földre, hogy észrevétlen maradjon. Nem messzire tőlünk volt egy fényszóró, parancsszavak hallatszottak, majd rögtön elszakadtak a földtől, és szertefoszlottak a semmiben. A fényszóró idegesen tapogatta az eget, néha összeakadt más, széles ívben pásztázó fénycsóvákkal. Aztán egy pillanatra geometrikus formákat , kúpokat képeztek, hogy ismét ijedten rebbenjenek széjjel. Olyan volt ez, mintha a zaj ég és föld között magába szívná a fényüket, és megfosztaná őket értelmüktől. De a csillagok úgy ragyogtak át a láthatatlan vészen, mint békeidőben."

Jorge Ibargüengoitia - Augusztusi ​villámok
"- ​Á, te vagy az, Lupe? - és teljes cinizmussal invitált, hogy tartsak vele. Szó nélkül léptem oda hozzá: szívemben ezer ellentétes érzelem dúlt. Néhány lépést tettünk. Azt kérdezte: - Na és az óra? - Miféle óra? - Amit elloptál. - Én soha életemben nem loptam órát, barátom. - Ezt olyan komolyan mondta, mintha csakugyan soha életében nem lopott volna órát. A lámpás egy frissen ásott sírgödröt világított meg. Nem türtőztethettem magam tovább. Jól kimunkált izmaim egyetlen gyors mozdulatával a gödörbe löktem Pérez H.-t. Az pedig, hiszen világéletében csak egy nyamvadt kis tintanyaló volt, úgy terült el hangos cuppanással az undorító sárban, mint egy béka. A lámpás kialudt, s valószínűleg el is gurult valahová. Tapogatózva távolodtam, ügyet sem vetve Pérez H.-ra, aki ostobán kiáltozott: - Lupe, segíts... Mért löktél be?... Mit forralsz, te nyomorult?... stb. - Egyre hangosabban inzultált. Megöltem volna, ha van mivel. Ez volt a második csapás, melyet a sors reám mért, mert másnap a képviselőház, rendkívüli plenáris ülésén, Pérez H.-t nevezte ki ideiglenes köztársasági elnökké."

Alfred Döblin - A ​két arzénes barátnő
"Ellinek ​szüntelenül látnia kellett a beteg embert, ahogy lázasan föl-alá jár a szobában, fájdalmában a falat kaparja. Rettenetesen szenvedett ettől a látványtól. A levelekbe kellett menekülnie, megerősítenie magát: nem hagyom abba, bűnhődnie kell, még ha meg is kell fizetnem érte. Időnként valami állati nemtörődömség szabadult el benne, s olyankor minden feszültsége hirtelen fölengedett. Olyankor közönyösen vitte oda Linknek a diétás lisztlevest, és közben "azt is elintézte". És valósággal élvezte, ahogy mindezt véghezvitte: a férje szeme láttára így, a háta mögött meg belekeverte az ételébe a mérget: -Csak dögölne már meg a disznó. De olyan szívós. Ma csöppeket adtam neki, de amúgy alaposan. Aztán egyszerre olyan szívdobogása lett, hogy borogatást kellett neki adnom. Csakhogy egyáltalán nem a szívére tettem, hanem a hóna alá, de nem vette észre." A feszültség egyhülésének s a helyébe lépő cinizmusnak ritka pillanatai voltak ezek. Elli időnként szinte összeomlott a bűntudat és a lelki gyötrelem súlya alatt. Olyankor leborult a férje előtt, és kérlelte, hogy maradjon vele, ő ápolni akarja. Olyankor megint hitvestárs volt, a braunschweigi család gyermeke, Link pedig a férj, akit az apja adott neki. A félelem a büntetéstől: -Ha Link megtudja, hogy megmérgeztem, akkor végem, akkor nincs irgalom, nincs kegyelem.-"

Zám Tibor - Túl ​a poklon
Te ​akkor még ismerhetted a Berci szamaráról való mondát, de asszonyod ellen jó eredménnyel forgattad saját fegyvereit, legelsőbben a makacsságot. Hiába volt ricsaj, könnyáradás, kérlelés, toporzékolás: ha kimontad valamire, hogy nem, ahhoz tartottad magad. Első csengetés, kopogtattad meg a fürdőszoba ajtaját, de Zsálya csak a második csengetésre jött ki. Azt még elnézted volna, hogy zöld szeme köré valamilyen meghatározhatatlan színű kozmikus mezőt pingált, de a nagyanyja fekete réklije láttán megcsóváltad a fejedet. Azt mondtad, hogy te nyilvános helyen. Nejed azonnal replikázott: neked szabad kockás ingben és kordnadrágban színhá... Neked szabad, vágtál szavába, mert te nem vagy ő, nálad a kockás ing meg a kordnadrág egy művekkel igazolt magatartás megfelelője, míg őnála a rékli a tartalmatlan feltűnni vágyás és ízlésficam szimbóluma, ami óriási különbség. Ha azonnal magára húz valami rendesebb rongyot, a harmadik csengetésre még odaértek. Később nem leszel hajlandó vele menni, mert aki kezdés után csörtet be a nézőtérre, az közbűntényes gonosztevő. Két perced van, drágaságom. Zsálya nem lett volna lelki rokonságban a Berci szamarával, ha normálisan viselkedik. Előbb könnyekkel, azután toporzékolással akart meggyőzni, hogy most a rékli a divat. Míg arénázott, az ultimátum lejárt.

Marga Minco - Keserű ​fű
- ​Olyan barátságtalan az este tea nélkül - vélte anya. Lassan besötétedett. Apa épp a függönyt húzta össze, amikor eldübörögtek az első teherautók. A függöny megállt a kezében, apa ránk nézett. - Itt vannak - mondta. - Mennek tovább - felelte anya. Figyeltük a kivülről jövő hangokat. A motorbúgás távolodott. Egy időre elhalt. Aztán újabb autókat hallottunk, keresztülhajtottak az utcán. Most hosszabb ideig tartott, míg újra csend lett. De akkor olyan csend, hogy alig mertük megtörni. Anyára pillantottam. Előtte a fél csésze teája, rámeredt, tudtam, hogy úgy meginná. De nem mozdult. Egy idő múlva megszólalt apa: - Még várunk tíz percig, aztán meggyújtuk a lámpát. - De még nem telt le a tíz perc, s megszólalt a csengő. Kilenc óra lehetett. Ülve maradtunk, és döbbenten néztünk egymásra. Mint akik azt kérdezik, ki lehet. Mint akik nem tudják! Mintha az gondoltuk volna: lehet ismerős is, aki épp látogatóba jön. Hiszen még kora este volt, és az asztalon tea. Tolvajkulccsal jöhettek be. Még meg se moccanhattunk, már ott álltak a szobában. Nagydarab férfiak, világos esőkabát rajtuk. - Hozd a kabátokat. - fordult felém apa. Anya megitta a teáját.

Suzanne Prou - A ​sürgöny
Albin ​nagy haragja után Marthe nem mondott le Louis-ról, sem Louis Marthe-ról. Nem mindjárt. Továbbra is találkoztak Madame Rosalie-nál. Eljött az idő, amikor már nem elégedtek meg a kézcirógatásokkal, a cinkos kis nevetésekkel. Találkát beszéltek meg egy csűrben. Tavasz volt. Louis izzadtan, szénaillattal átitatva érkezett a munkából. Levette mocskos ingét, és azzal törölte meg nagy kezét, nyakát, mellkasát. És magához szorította Marthe-ot. A lány hallotta szívének tompa dobbanásait érdes, szőrös mellkasában. Gyengeség fogta el: lába elernyedt, forrón és reszketve elengedte magát. És az is Albin hibája volt, hogy a szénán adta oda magát Louis-nak. Ők rendjén akarták csinálni a dolgot. először egybekelni, és aztán szeretni egymást. De mivel megtiltották nekik, mivel Albin hallani sem akart Louis-ról, mi mást tehettek volna?

Ercole Patti - Gyönyörű ​november
"Másnap ​megérkezett Biagio bácsi, s egy hétig nem mozdult ki a szőlőből. Nino ezekben a napokban újra meg újra felidézte magában a nagynénjével töltött éjszaka minden részletét, s iszonyatosan szenvedett attól a tudattól, hogy Cettina minden este lefekszik a férjével. Az asszony különben úgy bánt vele, mintha semmi sem történt volna köztük. Egyik nap, amikor elment mellette a folyosón, férje szeme láttára tréfásan meg is paskolta az arcát. Nino gyakran elnézte nagynénjét az asztalnál, amint ugyanúgy beszélget a többiekkel, mint máskor, s közben arra gondolt, hogy szeretkezett vele, hogy Cettina szorosan magához ölelte, csókolta, hogy kezével segítette a testébe hatolni, majd amikor szótlanul feküdt mellette a nagy ágyban, nemsokára újból szájon csókolta a sötétben, és még egyszer szeretkezett vele. Ezek a gondolatok felgyújtották a fiú képzeletét, és követelőző, szinte kétségbeesett vágyra gyújtották: mindenáron újra le akart feküdni nagynénjével. Egy alkalommal megleste a folyosón, abban reménykedett, hogy Cettina négyszemközt mond majd valamit kettőjük kapcsolatáról."

Uwe Timm - Olyan ​sötét volt minden
"... ​és innen, mint vártam, eljutott hozzám. Megfeledkezett szándékos szenvtelenségéről meg a szivarjáról, és egészen nekihevült. Azt mondta, ne temetkezzem bele az önmagam iránti részvétbe, csak azért, mert Karin elment (Uramisten! folyton azt mondta: elment), másszam végre ki az odúmból, csináljak valamit, valami olyat, ami megfelel a képességeimnek, a Karinnal való kapcsolatom valójában, igazán ne haragudjam, hogy ezt kell mondania, de mindig is valami mankó volt a számomra, hogy túljussak a saját nehézségeimen, valójában már sokkal régebben kibillent az egyensúlyom, az a kedvetlen, összevissza tanulás, aztán abbahagytam a tanulmányaimat, utána az a céltalan, minden terv nélkül való általános közöny, a magam életével szemben is. Így aztán nagyon is jól jött neked minden, először, amikor együtt voltál vele, azután meg, amikor elhagyott, most végre semmit sem kell csinálnod, most meg van hozzá az ürügyed, most szenvedsz, és ezt még élvezed is. Egy pillanatra elhallgatott, ellenőrizte a hatást. Mivel nem szóltam semmit, és ő azt hitte, most aztán két vállra fektetett, megint fel akart emelni, belátást és önbizalmat akart önteni belém, a tehetségemről beszélt, tervekről, lehetőségekről, végül színpadias hangon azt kiáltotta: Ki kell másznod az odúdból!"

Várkonyi Mihály - Orosz ​húsvét
“Ma ​már tudom: azon a délutánon, az utolsó orosz húsvétkor, amit ez a kolónia együtt tartott, csak a pontot tették valaminek a végére. Klári néni letépte magáról a ruhát, látszott, hogy alatta foltozott kombinét visel, ezzel a fehér ruhával együtt szaggatta ki magából az életet nehezítő felesleges tartozásokat. Azt kiabálta: magyar vagyok, mit akartok, hagyjatok! Később kórházba került. Sanyi bácsi magasra nyújtotta a könyvét: jó termetű ember volt, a másik-Iván hiába ugrált körülötte, nem érte el. Míg aztán egyikük -melyik? mindketten a másikat mondták utána - az elsőt meg nem ütötte. Hosszú és elkeseredett verekedés kezdődött. Mindjárt az elején elaludtak a gyertyák. Valaki felgyújtotta a villanyt Engem anyám a sarokba állított asztal tetejére menekített, ő maga mellém szorult a falhoz és sikítozott. Az eddig csak gyertyáktól megvilágított, most sápadttá, szűkké vált helyiségben gomolyogtak a hörgő, egymást tépő-rugdaló emberek. Klári néni, aki a fehér selyemruha foszlányaiban zokogott középen, Sanyi bácsi felesége, aki a leszakadt pokrócot tartó rúddal ment a fiai segítségére, másik-Iván, aki egyszerre csak felállt az egyik fal melletti padra, magasra emelte azt a tábornok képet, ami miatt az egész veszekedés kezdődött, hogy aztán megbillenve belecsússzon a verekedő, egymást tépő. egymástól menekülő embergombolyagba. "

Jos Vandeloo - A ​veszély
"Csöndesen, ​nyugodtan sétálva megy most az állomásra. Senki se figyel rá, egészen közönséges ember. Legfeljebb lábadozó betegnek hinnék, mivel olyan sápadt, s a léptei olyan bizonytalanok. De feltétlenül teljesen ártatlan, ártalmatlan és veszélytelen embernek látszik. Békésen ballag az állomás felé vezető utcákon. Erre időt szán, mert a gyaloglás nehezére esik. Furcsa módon mégis egészségesnek és felszabadultnak érzi magát. A város olyan, mint egy nagy, pikkelyes állat. Benting nézi a loholó embereket, és belátja, hogy ő mindig idegen lesz. A magányosság felszáll, mint a háztetők fölött a füst. A pályaudvaron sok ember jár-kel. Benting elvész a tömegben. Egy pénztár előtt türelmesen beáll a sorba. Mikor a jegye megvan, rálép a mozgólépcsőre, amely zajtalanul viszi fel a peronra. Senki sem veszi észre. Senkinek sincs szeme rá, hogy meglássa a veszélyt."

Christopher Diable - Abraham ​Coles taxisofőr leghosszabb útja
"- ​Abraham... Cordélia ott állt előtte, gyengéden rázogatta, kék szemében meglepettséggel vegyes félelem tükröződött, mintha álomból riadt volna fel. - Abraham. Azt hiszem, valaki járkál itt. - Valaki? Nem egészen értette. Szemhéja nehéz volt és sajgott. Egy csikk füstölgött mellette az asztalon. Pedig úgy érezte, órák óta nem gyújtott rá... Melyik pillanatban aludt el? - Lépéseket hallottam. Léptek zaját. Mintha valaki a ház körül settenkedne - Maga... A csikket nézte, amely már majdnem végig égett. A vékony füstkígyó sűrű füstfelhővé vált, betöltötte a száját, fejét, teljesen megbénította. - Csak képzelődött... Ez egy ócska nyaraló... Minden recseg. És.... - Dehogyis! Kintről hallottam. Biztos hogy van kint valaki. Hallgassa! A zsaluk elszabadultak, és ismét a falhoz csapódtak. Egy tompa koppanás, egy nyikorgás, egy éles csattanás... - Hallotta? Cordélia megborzongott." Abraham, a mélabús, jólelkű taxisofőr, és Cordélia, a magányos, kallódó ifjú lányka ekkor még nem sejti, hogy olyan erők leselkednek rájuk, amely ellen szövetségük mit sem ér.

Thurzó Gábor - Egy ​halott Varsó és Krakkó között
Ez ​a képtelen helyzet! A keresztfiam, a Józsi fia, átázottan, átfagyva Varsó kellős közepén! - Mióta vagy Varsóban? - Tegnap fél tizenkettő. - Honnan volt pénzed? - Az sosincs. Helyesebben mindig van. - De zloty... - Kaptam egy szegény lengyeltől. Ösztöndíjas. Azt mondtam, keresztapám kezeskedik. Jó lett volna megharagudni rá. De sosem sikerült, most sem. - És hogyan jöttél? - Mivel hajóval nem lehetett, részben autóstoppal, részben vonaton. Blicceltem. Azt mondtam: magyar diák. Azt mondta a kalauz: most az egyszer. - És megértetted? - Mért tanul az ember oroszul? És ahogy szokta, belém karolt. - Állati kajás vagyok. És már a Ryneken voltunk, a "Krokodyl"-ban. - Mit eszel? - Az étlapot. És lehúzta, a kályha mellé tette cipőjét. - Ha annyi pénze nincs, akkor a felét. - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Csodálkozva nézett rám. Hozták a vodkát - mert persze ő rendelte, oroszul -. lehajtott egy kupicát, elfintorogta magát, és nekilátott valami káposztának. - Hát nem keresztapámnak tetszett mondani? Persze hogy én mondtam. Két héttel ezelőtt. Józsi rosszul volt, felszaladtam hozzájuk, akkor mondtam.

Stephenie Meyer - Young Kim - Twilight ​képregény - Alkonyat 1.
„Élvezettel ​dolgoztam az Alkonyat újfajta feldolgozásán. Young Kim bámulatos ügyességgel alakította át az általam megírtakat az általa rajzolt gyönyörű képek nyelvére. A szereplők is és a környezet is nagyon hasonlítanak ahhoz, ami az én fejemben kirajzolódott a sorozat megírása közben.” − Stephenie Meyer Young Kim Alkonyat című képregényének csodálatos illusztrációi, bepillantást engednek az író által elképzelt világba. Egyben lehetővé teszik, hogy egy új módon merüljünk el ebben a világban, új élményeket kapjunk − életre kelti a könyv lapjain megjelenő személyeket és helyszíneket. A mű születését Steph mindvégig szorosan nyomon követte.

Beke Kata - J. ​B. Pendragon igaz története
John ​Bonaventura nem halt meg. Komédia volt a halál is, a végrendelet is, no persze a barátaira hagyott ékszerek és műtárgyak valódiak voltak. Amikor a zseniális szélhámos St. Germain és a reménytelenül középszerű Lenglet de Fresnoy a ravatala mellett álltak, megrendülten az átélt iszonyattól és a mulandóság látványától, John Bonaventura mindent megtett azért, hogy fenséges halottnak lássék. Még az arcát is bekente volt meszes festékkel. Közben pedig fülelt, hogy mit mondanak róla. Elégedett lehetett. Derék fickó volt, és jó barát. A titkát is megosztotta velünk, noha végül is abba halt bele -mondta St. Germain. - Persze nem csoda, hogy nem élte túl az izgalmakat. Ahhoz túl sokat zabált egész életében - jegyezte meg Lenglet de Fresnoy. - Mindenesetre szép tőle, hogy nem feledkezett meg rólunk. - Ha tudom, hogy ilyen kevés van hátra szegénynek, nem csapom le a kezéről azt a tizenhárom éves leánykát. De hol lehet a varázspálcám és az üvegcsém, nem láttad? - dünnyögte St. Germain. John Bonaventura mosolygott magában. A varázsszerek jó helyen voltak: a feje alatt.

Martin Walser - Menekülő ​ló
Fordul, ​rikkantotta Klaus Buch hátul. Fordul, rikkantotta Hel elöl. Most, rikkantotta Klaus Buch. Sabine és Helmut meglapult a vitorlarúd alatt. Hel egyszerre levetette a fürdőruhája melltartóját, elrakta, ilyen szélben egymaga is boldogul Klaus, mondta, és lefeküdt a hajó orrára. Helmut a maga profi pillantásával félrenézve szemügyre vette a mellét.. Olyan volt a két melle, mintha az is kíváncsi lett volna. Klaus Buch szerencsére úgy beszélt tovább, mintha semmi se történt volna. Halméknak van-e gyerekük? Sabine, mondta Helmut, van gyerekük? Ha megkérded a két gyereket, mondta Sabine, hogy vannak-e szüleik, akkor valószínűleg azt felelnék: Szüleink! Az istenért! Sose voltak! Amikor a kutyájukat meglátta, mondta Klaus Buch, azt hittem, gyermektelenek. Akkor miért nincs nektek kutyátok, kérdezte Sabine. Ők mindentől tartózkodnak, ami korlátozhatná a függetlenségüket, mondta Klaus Buch. Ha nekik délelőtt eszükbe jut, hogy Teneriffába repüljenek, akkor délben hagyhassák el a starnbergi házacskájukat, és este szállhassanak le Los Rodeoson, különben ő egyszerűen svábbogárnak érzi magát. Az pedig kellemetlen érzés. Iskolás korában gyakran érezte magát svábbogárnak. Jól bizonytalanban hagyta őt akkoriban Helmut... - Osztályharcos volt. Az már csak volt, mondta Sabine szárazon.

Arthur Miller - Kallódó ​emberek
"Gay ​Roslynra gondolt. Roslyn, meglehet, jól körülröhögi majd őket, hogy ennyit dolgoztak azért a pár rongyos dollárért, különösen, ha tekintetbe veszik a munkaidejüket meg a többi rejtett költséget. Ha Roslynt hallgatta, kétségei támadtak, keresett-e valaha akár csak egy centet is. - Roslyn sajnálná azt a csikót - mondta fennhangon. - Jobb, ha nem is szólunk róla. Perce kinyitotta a szemét, s fejét a háttámlán nyugtatva, kitekintett a hegyekre. - A francba is, hát nem konzerv-kutyaeledellel eteti a kutyuskáját? Gay rögtön megenyhült a fiú iránt. Elnevette magát. - Dehogynem. - Na, és mit gondol, mi van abban a konzervben? - Tudja, ne félj, hogy mi van benne. - Darált vadló, az van benne - mondta ki Perce, szinte csak magának. Némán autóztak tovább. - Ettől megyek én a falnak - dünnyögte."

Mándy Iván - A ​Trafik
A ​hölgy feláll. (Néha feláll, és akkor látni a szűk fekete szoknyáját.) Kiemelt két cigarilloszt a dobozból. Zacskóba csúsztatja. Úgy nyújtja a fiú felé. Szeret! Ha zacskóba adja a szivart akkor szeret! Még akkor is, ha papírba csomagolja. Leszakított újságpapírba vagy olyan bús barnába. De persze, ha csak úgy nyomja a kezembe!... A trafik esti fénye. Egyszerre csak előtte a kivilágított kirakat. A járdára hulló kedves, otthonos fény. A járdaszéli vékonyka fa is kapott valamit ebből a fényből. Mintha többen állnának a fa mellett. Egész kis társaság. Itt adtak találkozót egymásnak, hogy aztán együtt menjenek be. És beszélgessenek. Odabent is ismerősök várják őket. De a legkedvesebb ismerős maga a hölgy. Nem, a hölgy nem beszélget senkivel. Még sose láttam, hogy beszélgetett volna valakivel. Talán nincs is ott. Talán az a másik ül a pult mögött. Ó, igen, az a másik. Sovány, szemüveges nő szétlapított orral. Valahonnan a szemüvege fölül néz. Kedélytelen, náthás hang. Két cigarillosz! És már nyújtja is. De a fiú megszólal. (Most megszólal!) - Tessék szíves lenni becsomagolni! - Becsomagolni? Na nézd csak! És legalább köszönnél! Nem tudsz köszönni? Nem tud köszönni. Úgy is megy ki, köszönés nélkül.

Mándy Iván - A ​villamos
"Figyeljen ​ide! Nincsenek már tizenkilencesek. Nincs egyetlen tizenkilences se. Akiről maga azt hiszi, hogy tizenkilences, az nem más, mint... Ördögi, uram! Ördögi! A régi hatosok! Valaha a város büszkeségei. A Körút gavallérjai! És most ezeken a kis utcákon. Megbújva, meglapulva. És megalázva. Ő, de milyen gyalázatosan meggyalázva! Idegen név alatt. Bárki bármikor rájuk piríthat. Megszégyenítheti a nyílt utcán. Hohó! Mintha már találkoztunk volna! Mintha már láttam volna uraságodat! Csak akkor éppen... Igen, ezt még megkaphatják. Ez még hátravan. Hát akkor inkább széthasítva aprófára vágva eltüzelve... Egy kalauznő aludt a fűben a végállomás mellett. Zubbonya szétnyitva. Szőke haját fújta a szél. Kissé távolabb a villamos mélységes megértéssel. Aludj csak! Aludj!"

Nyikolaj Jevdokimov - Kálvária ​tér
"... ​Sokáig nem tudtam, hogy tiltott szerelem vére folyik ereimben, hogy törvénytelen kapcsolat gyümölcse vagyok, öröm és gyönyörűség anyámnak, bűn és szenvedés apámnak. Kezdetben apám számára ez a szerelem tényleg bűn volt, de anyám egész életét beragyogta. Nem kettőnket szeretett utolsó napjáig, hanem csak egyikünket - őt, apámat. Benne engem látott, bennem őt. Én - ő voltam. Azért is jöttem a világra, hogy emlékeztessem a szeretett férfira. ... Anyám önfeledten szerette apámat, fanatikus megszállottsággal. De hogy miért nem éltek együtt - nem értem fel ésszel. Nem értettem, miért nem él velünk, miért él valahol Szibériában a feleségével, akit nem szeret... Bár anyám azt mondta, igenis lehet két asszonyt szeretni, s az embereknek kötelezettségeik vannak, hogy apám nem hagyhatja el súlyosan beteg feleségét, én csak nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért azt az asszonyt sajnálja apám, és miért nem minket. Hiszen ha ahhoz az asszonyhoz jó, kegyetlen magával is, velem és anyámmal is. Még felesége halála után is majdnem két évig élt egyedül apám, távol tőlünk."

Thornton Wilder - Kabala
Milyen ​szerencséje volt ennek a Mr. Perkinsnek! Most is, amikor teljes amerikai elszántságát latba vetve betört a tiltott villa kertjébe, vajon miféle őrangyala intézte úgy a dolgokat, hogy a kastélyt éppen legjellegzetesebb oldaláról ismerje meg? Mert nyilván egy pompás, régi olasz kastély legjellegzetesebb pillanatai közét tartozik, amikor egy halott ifjú herceg fekszik a rózsabokrok tövében! Amikor Frederich Perkins detroiti gyáros a reggel hét órai kristályos levegőben átugrotta a kert falát, lába előtt feküdt Marcantonio d'Aquilanera, Aquilanera és Stoli XIV-ik hercege, Stoli-Roccellina XII-ik hercege, Bugnaccio, Tei stb. márkija, Spenestra és Gran-Spenestra bárója, a Sciestriai tavak ura, a San Stephanorend patrónua, továbbá Altdorf-Hotenlingen-Craburg választófejedelme, a Német-Római Birodalom hercege stb. stb., a nápolyi udvar kamarása, a Darvak Rendjének I. oszt. lovagja. Teteme mintegy három órája kihűlt; jobbjában harmattól nyirkos revolvert szorongatott.