Edit Endrődi

J. M. Coetzee - Foe
J. ​M. Coetzee a Foe című robinzonádban ugyanazzal a lüktetően eleven kifejezőerővel és érzékenységgel eleveníti fel Robinson Crusoe történetét, amely korábbi regényeit, köztük a Barbárokra várva és A semmi szívében című munkáit is jellemzi - egyúttal ráirányítja figyelmünket a történetszövésben rejlő kísértésekre és veszélyekre is. 1720-ban a kor kiváló regényíróját, Daniel Foe-t hajótörésének történetével keresi fel egy Susan Barton nevű nő, aki éppen azon a kihalt szigeten töltötte élete egyik legmeghatározóbb egy évét, ahol egy rejtélyes férfiú, Cruso pergette napjait néma szolgája, Péntek társaságában. A kiégett, semmire sem vágyó hajótörött a sors hatalmából az asszony megmentője, társa, ura és szeretője lesz. Hármasban szállnak fel az arra vetődő, Londonba tartó hajóra. Visszatérvén Susan megszállottan igyekszik felidézni hármójuk sorsát, de Cruso ekkor már halott, Péntek képtelen a beszédre, s ő akaratán kívül is saját teremtményévé torzítja Crusót. Foe - rajt keresztül Coetzee - tolmácsolásában a történet, amelyről azt hittük, hogy betéve tudjuk, szokatlan mélységre tesz szert, s egyszerre válik csalóka, választékosan könnyed, és nem várt módon felkavaró prózává.

Iain Pears - An ​Instance of the Fingerpost
_An ​Instance of the Fingerpost_ is that rarest of all possible literary beasts - a mystery powered as much by ideas as by suspects, autopsies, and smoking guns. Hefty, intricately plotted, and intellectually ambitious, _Fingerpost_ has drawn the inevitable comparisons to Umberto Eco's _The Name of the Rose_ and, for once, the comparison is apt. The year is 1663, and the setting is Oxford, England, during the height of Restoration political intrigue. When Dr. Robert Grove is found dead in his Oxford room, hands clenched and face frozen in a rictus of pain, all the signs point to poison. Rashomon-like, the narrative circles around Grove's murder as four different characters give their version of events: Marco da Cola, a visiting Italian physician - or so he would like the reader to believe; Jack Prestcott, the son of a traitor who fled the country to avoid execution; Dr. John Wallis, a mathematician and cryptographer with a predilection for conspiracy theories; and Anthony Wood, a mild-mannered Oxford antiquarian whose tale proves to be the book's "instance of the fingerpost". (The quote comes from the philosopher Bacon, who, while asserting that all evidence is ultimately fallible, allows for "one instance of a fingerpost that points in one direction only, and allows of no other possibility".) Like _The Name of the Rose,_ this is one whodunit in which the principal mystery is the nature of truth itself. Along the way, Pears displays a keen eye for period details as diverse as the early days of medicine, the convoluted politics of the English Civil War, and the newfangled fashion for wigs. Yet Pears never loses sight of his characters, who manage to be both utterly authentic denizens of the 17th century and utterly authentic human beings. As a mystery, _An Instance of the Fingerpost_ is entertainment of the most intelligent sort; as a novel of ideas, it proves equally satisfying.

Deepak Chopra - A ​fény urai
Deepak ​Chopra, korunk egyik legkreatívabb elméje eredeti és mélyreható gondolatokat tár az olvasóközönség elé. Regényeit itthon és a nagyvilágban egyaránt milliók olvassák, hiszen könnyen érthetővé teszi a személyes és társadalmi átalakulás problémáját. Michael, a regény főhőse sokat ígérő sebészként érkezett a Közel-Keletre 1996-ban, az Egyesült Államokban frissen szerzett diplomájával: amikor megérkezett, nem volt szükség tehetséges sebészekre. A sebészet luxusnak számított - a kuporgó embereknek, akiket nap mint nap látott, élelemre, vízre és antibiotikumra volt szükségük, nem pedig szívátültetésre. Megtett értük mindent, amit csak lehetett... Csak a legsúlyosabb sérülteknek jutott az a kiváltság, hogy a műtőbe kerülhettek. Michael harminchárom éves volt, időnként azonban kétszer ennyinek érezte magát. Michael egyike annak a harminchat világot irányító kiválasztottnak, akik felveszik a harcot a pusztítók ellen, és a Próféta segítségével megmutatják a helyes utat. Ebben a magával ragadó és izgalmas történetben a jó és a rossz vív élethalál harcot. Deepak Chopra lendületes és briliáns regénye egy olyan világba repít bennünket, ahol a lelkek mindig újjászületnek, ahol a hétköznapi emberek számára is egyértelmű a "rendkívüli".

Steven Hall - CáPAca
A ​regény főhőse egy napon arra ébred, hogy nem emlékszik semmire. Egy orvos nevén és telefonszámán kívül nincs kapcsolata a világgal, nem tudja, kicsoda valójában. Ahogy levelekből, apró momentumokból próbálja összerakni életét, rádöbben, hogy egy kézzelfoghatatlan lény tör az életére. A történet felkavaró pszichothriller, amely a végletekig feszített izgalmakon túl, a szerelemről és a magányról is szól különleges nyelvi leleményességgel. Steven Hallt méltatói a pszichothriller fenegyerekének tartják. Lehengerlő, érzéki, intelligens - ilyen CáPAca, és ennél is több: műfajteremtő alapkönyv, biztos bombasiker. Steven Hall pedig tényleg óriási mesemondó. Ki-ki győződjön meg maga!

Tracy Chevalier - Hulló ​angyalok
A ​Waterhouse család mélyen megsiratja az elhunyt királynőt, és foggal-körömmel ragaszkodik a viktoriánus hagyományokhoz. A Coleman család arccal a modernebb társadalom felé fordul. Mindkét család legnagyobb bánatára életük visszavonhatatlanul összefűződik, mivel lányaik a sírkövek mögött örök barátságot kötnek. A lányok lassacskán felnőnek, és az új évszázad nagy változásokat hoz: a lovas kocsik helyét elfoglalják az autók, a gázvilágítás helyett bekapcsolják a villanyt, és Anglia a nyomasztó viktoriánus árnyak után egy napsugarasabb edwardiánus korszakra ébred. Ebben a légkörben történhet meg az, hogy a szépséges Mrs. Coleman kissé nagyobb személyes szabadságot szakít magának, amely azonban tragikus következményekkel jár, és a Colemanek és Waterhouse-ok élete mindörökre megváltozik. A Hulló angyalok két család megrendítő történetének, egy gyerekkori barátság intimitásainak, a szexualitás ébredésének és az ember törékenységének leírása. Ugyanakkor korrajz is, hiszen híven tolmácsolja a történelmi változásokat, bemutatja a nők jogaiért vívott harcot, és könyörtelenül szembesít a hit alapkérdéseivel.

Oscar Wilde - Sóhaj ​a mélyből
Ha ​Oscar Wilde, hát akkor: szellemesség, Cinizmus, netán, Maró humor, sőt, az emberiség önmagát marcangoló iróniája. És több. Színdarabok csattanós párbeszédei. És nem érvényes rá, amit a szerény utód mond: "Fáradhatatlannak lenni a legfárasztóbb". Oscar Wilde sosem fárad el, sosem fárasztó. Avagy? fárasztónak sosem fárasztó, ráadásul könyvünket is úgy válogattuk, sok-sok válogatott kötet szellemét is "felülbírálgatva", hogy ne okozzon hasfájást a tematikus egységek sora. Hogy tíz oldalon át minden csak a művészetekről, öt oldalon át a szerelemről, további három oldalon sűrítve a társasági életről, a korok filozofikus hangulatainak változásáról stb. szóljon. Ez itt nem lexikon, enciklopédia. Bízunk benne, már ezért sem lesz fárasztó: a szem ide-oda villan, és tanárosan vezető kézzel nem adtunk címeket a ciklusoknak, hiszen egy-egy Wilde-aforizma ugyanúgy szól az emberi szellem, a filozófia változásairól, mint a pillanatnyi tárgyról - nők, férfiak, művészek, hangulatok, élet és halál. De maga Oscar Wilde élete végére mégis megfáradott. Sőt a "dandy", a tulajdonképpen hosszú sziporkázás után igazi, sikeres íróvá bontakozó szellemférfiú mintha maga vonta volna ki önmaga ellen a sors "kardját". Leggyengébb pontján - amiért csak sajnálkozásunkat fejezhetjük ki: de hát így volt, így volt. Ki tudja, hány nagy írója a jelennek s a múltaknak: szörnyeteg. Csak eltévelyedéseinek, furcsaságainak nincsen címkéje. Wilde az élete végére sárig-porig tönkrement. Jószerén koldulva végezte pályáját, álnéven halt meg, ne soroljuk. "Művészet" volt valamit így elrontani? Tandori Dezső

Jostein Gaarder - Sofie ​világa
A ​filozófia történetének regénye ma már klasszikus mű, amelyre hivatkozni illik. 45 nyelvre fordították le, 30 millió példányt adtak el belőle Európában; a könyv alapján film, valamint számítógépes társasjáték is készült. Sofie Amundsen, miközben várja haza külföldön dolgozó édesapját, naponta talál levelet a postaládájában, amelyekben valaki a "nagybetűs életben" igyekszik őt eligazítani. Sofie komolyan veszi ezeket az üzeneteket, fejteni kezdi azok tartalmát, segítségükkel elmélyed az élet rejtelmeiben. A lét nagy kérdéseire keresi a választ, éppen úgy, mint bárki más, aki vár valamit az élettől. Napi izgalmakra, gyermeki történetekre egyszerűsödik a filozófiatörténet, amelyekben nekünk, fiatalabb vagy felnőtt olvasóknak is részt kell vennünk.

Alekszandr Szolzsenyicin - Ivan ​Gyenyiszovics egy napja
Valahol ​a távoli sztyeppén az utolsó sztálini évtized elején egy fogolytáborban élt az "ismeretlen" Ivan Gyenyiszovics Suhov; az ő egyetlen napjának részletes krónikája az immár világhíres kisregény. Egyetlen teljességgel szokványos napjáé, amikor semmi különös nem történik: mínusz harminc fok van, mint mindig; híg halleves a reggeli, mint szokásos; a rabokat létszámba veszik és motozzák reggel és este, munkába menet és jövet, mint rendesen; dúl az ügyesek és élhetetlenek egyenlőtlen küzdelme a kályha és a kásás kondér körül, ahogy megannyi napon, héten, hónapon, éven át... A büntetések és a még mindig megszokhatatlan megaláztatások sem súlyosabbak, mint máskor. Vagyis tengeti a tábor a maga emberlét alatti életét, melynek inkább csak a külsőségeit szabályozza az őrség, valódi törvényeit a sajátos fogolylét alakítja, amely ugyan sokszor kegyetlen, mégis emberarcúbb, mint a személytelen világ, amely ide küldte őket. A látszatra jelentéktelen, epizódszerűen és időrendben egymásra következő események nem pusztán -- epikai értelemben -- illusztratív értékűek és funkciójúak, hiszen Szolzsenyicin minden, apró-cseprőséget megjelenítő mondata magában hordozza a műnek is koherenciát adó legnagyobb borzalmat jelentő mondandót: a végeérhetetlen rabságban megáll az idő, egyszerűen nincs is már jelentősége, értelme. S hogy ebben a szigorúan időszerkezetű elbeszélésben a túlélésre összpontosító hős és fogolytársai számára ennyire megszűnhet az idő fogalma, ez az ellentmondás hordozza igazán a regény valódi jelentését: a diktatúra embertelenségét, a kegyetlen tekintetnélküliség következményeinek látleletét. A hétköznapi szenvedés ábrázolásakor az író nem infernális kínokat jelenít meg, "csupán" leírja az ötdekás zabkásaadagokért folyó közelharcot, a darabka szalonnával megvesztegethető brigádparancsnokok részrehajlását, az életben maradáshoz minimálisan szükséges feltételek megannyi részelemét és a túlélés egyéni manővereit, a rabok szívszorítóan leleményes ügyeskedését. Eszköztelen, ám markánsan rideg realizmussal szól tehát az író egyetlen napról, amely magában hordozza az ártatlanokra kiszabott büntetésidő végtelenségét, így mondva ítéletet minden megalázó, személyiséget megnyomorító, életet ellehetetlenítő diktatúrára. A kisregénynek -- tagadhatatlan irodalomesztétikai értékén túl -- dokumentumjelentősége is van, hiteles híradás az ötvenes évek szibériai lágereiről.

Doris Lessing - Az ​arany jegyzetfüzet
Anna ​Wulf sikeres írónő, aki egyedül neveli lányát az 1950-es évek Londonjában. Napjai rettegésben telnek. Attól fél, hogy idővel kicsúszik lába alól a talaj, elveszti kapcsolatát a külvilággal, és megőrül. Ezért naplóba kezd, gondolatait négy jegyzetfüzetbe rögzíti; a feketébe Anna múltja, a pirosba politikai nézetei, a sárgába az érzelmi élete, míg végül a kékbe a mindennapok történései kerülnek. Szerelem és visszautasítás, hűtlenség és szexuális felszabadulás, politikai szekértáborok és családi traumák, elvesztett haza és megtalált női identitás története Az arany jegyzetfüzet, mely Doris Lessing főműve, és a 20. század talán egyik legfontosabb regénye. 2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A nyolcvannyolc éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismerté. Idén a Megint a szerelem és Az arany jegyzetfüzet című regényekkel folytatjuk Lessing életműsorozatát.

Háy János - A ​Gézagyerek
Háy ​János A Gézagyerekről: "Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hosökrol fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok - engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szereto után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem. De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hoseim. Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: összevissza ráncolja a homlokát, meg borzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, mikor kilépett a Banda Lajos, meg a Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég fölrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele. Néztem a Bandát, meg a Herdát, ahogy beszélnek a Gézáról, a Gézagyerekrol. Igazi hosök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a görög tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak."