Ajax-loader

'modernizmus' címkével ellátott könyvek a rukkolán

 


Ernest Hemingway - Akiért ​a harang szól
Robert ​Jordan, a fiatal amerikai, aki a spanyol polgárháborúban a köztársaságaik oldalán harcol, fontos feladatot kap: az ellenséges vonalak mögött fel kell robbantania egy hidat. Egy partizánegységhez kerül, a saját bőrén tapasztalja a polgárháború esztelen kegyetlenségét, a köztársaságiak között dúló viszályokat, az egymásra fenekedés poklát. Beleszeret Mariába, a meggyötört, megalázott lányba, már a jövőjüket tervezgetik, amikor eljön a feladat végrehajtásának ideje. A hidat sikerül felrobbantani, ám Jordan menekülés közben eltöri a lábát, kiszolgáltatott helyzetében ő marad utóvédnek. A halál előtti percekben végigfut szeme előtt egész élete, a háború, s a soha be nem teljesülő szerelem története, a fájdalmas búcsú Mariától. A megrázó regényt Hemingway a saját személyes tapasztalata alapján írta, s rá jellemző, tömör, szaggatott stílusban.

Thomas Mann - A ​varázshegy
Thomas ​Mann monumentális regénye a század elején játszódik egy davosi tüdőszanatóriumban. Ide utazik fel a fiatal Hans Castorp unokabátyja látogatására s a tervezetten három hét helyett hét esztendőt tölt Berghofban. Ennek a világtól elzárt mikrokozmosznak nagypolgári légkörében szinte szemünk láttára sűrűsödnek azok a gócok, melyek az első világháború kirobbanásához vezettek. Sőt, már a fasizmus réme is előreveti árnyékát. A "Varázshegy"-ben Hans Castorpnak, ennek az átlag tehetségű német ifjúnak meghódításáért küzdenek a humanizmus és a későbbi fasizmus erői.

Virginia Woolf - Orlando
Orlando, ​a költői hajlandóságú, gyönyörű nemesifjú az Erzsébet-kori Angliában látta meg a napvilágot. Életében szerepet kap Shakespeare, kalandjai során megismerkedik és kapcsolatba kerül egy szép, de csapodár orosz hercegnővel, magával a királynővel, a nagy Erzsébettel, a londoni alvilág számos tagjával, egy előkelő román hölggyel, a török szultánnal, egy csapat vándorcigánnyal. Törökországban nemet vált, majd Angliába hazatérve átcsöppen a XVIII. századba s a korabeli irodalmi szalonokba. A század nem nyeri el a tetszését, átvált a XIX.-be – mind közül a legálszentebbe, a dagályos építészet, a krinolinok és a jegygyűrűk világába. Férjhez megy, s végre kiadják több száz éven át készült remekművét, egy hosszú költeményt. Utoljára a XX. században látjuk, hever az ősi otthon tölgyfája alatt, próbál rendet tenni sokféle megtestesülése között, s várja haza férjét, a hajóskapitányt – akiről talán csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy férfi-e valóban. Különös, szertelen, merész regény – tónusa néha elbűvölő, néha infantilis, aztán maróan szatirikus meg egészen személyes is, s mintha azt üzenné, mindnyájan androgünök vagyunk, s nem mindig tőlünk függ, hogy melyik „nemünk” dominál. Az első angol kiadást az írónő szerelme-barátnője, Vita Sackville-West férfiruhás fotói díszítették. Virginia Woolf (1882–1941) a modern angol próza, a lélektani regény, a tudatfolyam-technika egyik megteremtője és legnagyobb hatású művelője, a Bloomsbury-kör nevű irodalmi csoport alapítója, amelyben a XX. század első felének legjelesebb angol művészei és tudósai (T. S. Eliot, E. M. Forster, Lytton Strachey, J. M. Keynes) tevékenykedtek. Fontosabb regényei: Mrs. Dalloway (1925), A világítótorony (1927), Orlando (1928), Hullámok (1931), Felvonások között (1941). Forrás: http://www.europakiado.hu/index.php?l=h&s=3&n=519

James Joyce - Ulysses
Az ​Ulysses, mint maga a szerző mondja: minden. Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, vagy rendszertelen rendezettségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog; felidéz átélt, olvasott, hallott gondolatokat és képzeteket, aztán eltűnik, de nem nyomtalanul, mert újra feltűnik, mint szín vagy részlet, vagy ha szín és részlet volt, mint mozgató erő vagy központi probléma. (Hamvas Béla, 1930) Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész. (Szerb Antal, 1941) Noha Joyce megszállottja a reklám-közhelyekből, handlékból és szirupos érzelgésből összeragadt Dublin városának, érdeklődése mégis egyetemes: az egész világ, az egész és örök ember érdekli, nem egyetlen osztály, vagy egyetlen korszak. Teljesen különbözik a századforduló naturalizmusától abban is, hogy műve tele van forma-játékkal: minden fejezet más és más kompozíciós ötlettel dolgozik: van dráma és van egy szuszra leírt belső monológ, van viktoriánus-érzelmes stílus-paródia, és van egy óriás katekizmus – műve realitás-tartalma így sokkal, de sokkal inkább érvényesül, mintha egyenletes regényformába öntötte volna. (Szentkuthy Miklós, 1947) Joyce művében az európai kultúra abban a pillanatban látható, amikor irtózatos robajjal hullik, omlik szerteszét, s csak a törmelékek, a romok utalnak arra, hogy mindez valaha, ha egyáltalán, egységes egészként működött. Thomas Mann a zárt forma, James Joyce a nyitott forma apostola. Thomas Mann a hit mitikusa, s ezért olyan komoly, James Joyce a hitetlenség mitikusa, s ezért olyan derűs. (Nádas Péter, 1978/2000) Ő akkor semmihez se kapcsolódva hirtelen azt mondta: „Tudod, mit szerzek, András fiam?” A magas ember fölvonta magát. „No?” „Egy hatalmas James Joyce-képet. – És aztán úgy, ahogy Marci úr a bajuszt mutatja: – Vumm! Az egész szobafalra!" (Esterházy Péter, 1979) Az új magyar kiadás szövegében is új: Szentkuthy Miklós fordítását a Magyar James Joyce Műhely tagjai, Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, és Szolláth Dávid dolgozták át. Az utószót Kappanyos András írta.

Knut Hamsun - Éhség
Regény, ​lírai napló, önéletrajz, egy testi és lelki állapot tükre, avagy tündérmese? Kissé mindegyik, és egészen egyik sem. A világirodalomnak ez a remeke, amelyet hosszú idő múltán új kiadásban ismét kezébe vehet a magyar olvasó, Knut Hamsun norvég író Éhsége 1890 óta a világ szinte valamennyi nyelvén megjelent, s az éhező oslói fiatalember érzelmes története ma már ahhoz a bizonyos kétezer könyvhöz tartozik, amelyet a művelt embernek illik ismernie. Olló úr, a laparchivárius, Ylajali, a koplaló költő életén átsuhanó leányka, az udvarias zacis, a perecárusnő; mind felejthetetlen alakjai ennek a modern mesének, a háttérben pedig kirajzolódnak a még Kristiániának nevezett norvég főváros kikötői, szegény és gazdag negyedei, kissé a múlt század végi társadalom is. Hamsunnak ez a könyve maradandó érték a norvég és az európai irodalomban, nemzedékek ismerkedtek meg belőle a századforduló norvég életével és egy hosszú írói pálya kezdetével.

F. Scott Fitzgerald - The ​Great Gatsby
The ​exemplary novel of the Jazz Age, F. Scott Fitzgeralds' third book, The Great Gatsby (1925), stands as the supreme achievement of his career. T. S. Eliot read it three times and saw it as the "first step" American fiction had taken since Henry James; H. L. Mencken praised "the charm and beauty of the writing," as well as Fitzgerald's sharp social sense; and Thomas Wolfe hailed it as Fitzgerald's "best work" thus far. The story of the fabulously wealthy Jay Gatsby and his love for the beautiful Daisy Buchanan, of lavish parties on Long Island at a time when, The New York Times remarked, "gin was the national drink and sex the national obsession," it is an exquisitely crafted tale of America in the 1920s that resonates with the power of myth. A novel of lyrical beauty yet brutal realism, of magic, romance, and mysticism, The Great Gatsby is one of the great classics of twentieth-century literature.

David Herbert Lawrence - Lady ​Chatterley szeretője
1928-ban ​D. H. Lawrence könyve, a Lady Chatterley szeretője óriási botrányt kavart a szexuális tartalmú jelenetek kendőzetlen ábrázolása miatt; pornográfia vádjával az angol hatóságok a kiadói készletet el is kobozták. Több mint harminc évig csak cenzúrázott változatban vehették kézbe a kötetet az olvasók, és egészen a hatvanas évekig kellett várniuk arra, hogy Angliában teljes terjedelmében a könyvesboltok polcaira kerülhessen a mű - addig csak külföldön nyomtatott kalózkiadásokhoz lehetett hozzájutni. Az elgépiesedett civilizáció regénye ez, szenvedélyes, poétikus alkotás. A modern társadalom bajainak gyógyírját az ösztönök, az érzelmek és az érzékek szabadjára engedésében, az emberi gyöngédségben látja. Tabukat dönt meg: a modern regényirodalomban elsőként ábrázolja szókimondóan a testi szerelmet - ráadásul két eltérő társadalmi rétegből származó ember, egy munkásosztálybeli férfi és egy arisztokrata nő között.

Gertrude Stein - Három ​élet
Az ​irodalom a Három élet középső kisregényével, a Melancthával tette meg az első, határozott lépést a tizenkilencedik századból a huszadikba, írta Gertrude Stein (1874-1946). Aligha volt hozzá fogható mestere az önreklámozásnak, akit mégis olyan kevéssé ismertek volna, mint őt. Pedig az amerikai írónőt, Picasso barátját és Hemingway mesterét, műveinek eredetisége és nyelvi radikalizmusa miatt különleges hely illeti meg századunk irodalmában. Az 1909-ben megjelent Három élet történetei olyan egyszerűek, takarékosak és kiszabottak, mintha Stein a sorsot is kispórolta volna hősnői életéből, miközben látszólag egykedvűen botladozó mondatai mégis borzongatóvá teszik a három nő történetét átjáró szomorúságot.

E. M. Forster - Szellem ​a házban
A ​már életében klasszikusnak számító angol írónak ez volt a negyedik, a kritikusok szerint a legjobb regénye. Ismét életre kel az Edward-kori Anglia. A történet középpontjában két család áll. Egyrészt a dúsgazdag Wilcoxék: Henry, a hűvösen charme-os vállalkozó, és beteges felesége, Ruth. Másrészről a művelt, érzékeny Schlegel kisasszonyok, akik intellektuális lelkivilágukat a londoni teaszalonokban élik. A két életforma között és alatt Leonard Bast, a Helen Schlegel védőszárnyai alá került fiatal hivatalnok tengődik, a kisember, aki a kultúra világába vágyakozik, de akit a wilcoxi könyörtelenség és a schlegeli könyörület egymással versengve tesz tönkre.

Virginia Woolf - Mrs. ​Dalloway
Egy ​ötvenes éveiben járó úrinő, Clarissa Dalloway, egy konzervatív politikus felesége London belvárosában sétálgat. Estélyt készül adni, amelyre meghívott jó néhány hírességet, köztük régi barátait, akikkel együtt töltötte vidéki birtokukon az ifjúkorát. - Egy fiatal hivatalnok, Septimus Warren Smith és felesége, Rezia is a belvárosban sétál, de ők sokkal fontosabb: terápiás céllal, Septimus ugyanis idegösszeomlást kapott a harctéren átélt borzalmaktól (nem sokkal az első világháború után vagyunk). - A belvárosban sétál, parkokban üldögélve eleveníti fel a régi időket, s rágódik házaséletének mostani válságán Peter Walsh, Clarissa régi hódolója, aki nemrég tért vissza Indiából. Az ő sorsuk - és még sokaké, ismerősöké, vadidegeneké - kapcsolódik össze ennek az érzésekből, érzékelésekből és emlékekből építkező regénynek sajátos világában, az ő egyéni, vissza-visszatérő s finoman változó dallammotívumuk olvad szinte zenei harmóniába, mire az utolsó mondat is elhangzik. A főtéma azonban Mrs. Dalloway - az ő alakja köré szerveződik a mű, ő az, aki mindenkinek másképp tűnik fel: hol régi reménytelen szerelemként, hol a konvenciók üresfejű rabjaként, hol felejthetetlen, noha sznob barátnőként, hol az életnek értelmet adó, sugárzó középpontként. Hangvilla ő, Clarissa, aki minden érintésre másképp rezeg, s a teljesség vágyva vágyott képzetét kelti az emberekben. Az írónőnek ez a műve ihlette Az órák című nagysikerű filmet.

Thomas Mann - Doktor ​Faustus
"Mintegy ​negyven esztendővel a regény írásának kezdete előtt, a Tonio Kröger idején jegyezte fel először, hogy foglalkoztatja a szifiliszes művész alakja, aki, mint Doktor Faust, szerződött az ördöggel; a szifiliszes fertőzés mámorító, zseniális művekre, inspiráló erőként hat, amíg a művészt el nem viszi az ördög, a paralízis. Már ebből a néhány sorból látható, hogy a német irodalomban oly nagy szerepet játszó Faust-téma milyen végletesen tragikussá formálódik Mann-nál jelentkezésének első pillanatától. A XVI. századi Faust-népkönyv, amint Engels írja, nem több, mint az elme hívságai ellen jámborságra intő boszorkányhistória. A felvilágosult Lessing Faust-vázlatában a csillapíthatatlan emberi tudásszomj jelenik meg; Goethénél a hasznos munka eszméjének képviselőjeként hagyjuk el a költemény második részének végén Faustot... A kora regényét író, a német és a művész lét problémavilágát a fertőzés, a betegség jelképességébe oldó Mann hőse, Adrian Leverkühn a Goethe Faustjáéval éppen ellentétes utat jár meg; a világból a legszörnyűbb magányba zuhan, művészete pedig a nihil örvényének, reménytelenségének, embertelen, jéghideg közönyének kifejezője... A modern zenéről...sok szó esik ebben a regényben. De... a zene voltaképpen csak mint a német polgárság hanyatlásának, bűnössé válásának egyik áttételesen jellemző motívuma, tünete jut megfelelő szerephez. A zene és egy muzsikus életútja a korral s a németséggel kapcsolatos mondandóit hordozó jelképrendszer forrása lett ebben a regényben."

William Faulkner - A ​hang és a téboly
A ​kísérlet: Faulkner legnagyobb, méltán leghíresebb regénye. A történet: a faulkneri legendakör legteljesebb összegzése. Egy átokvert család, mint "az elátkozott Dél" megtestesítője - ismerős képlet, ám a Compsonok históriája jóval szövevényesebb, semhogy mindenestül beleférne. Sorstragédia, mint az Atreidáké. S mint minden tragédia, mondataiban - áradó és meg-megbicsakló, darabokra töredező és oldalak, évtizedek távolából is egymást kereső, eltéphetetlenül összetartozó mondataiban - roppant ellentéteket markol össze: durva komikumot és nemes heroizmust, bűnt és bűnhődést, jót és rosszat, feketéket és fehéreket. Tragikus költészet ez, szemléletében, szerkesztésmódjában és stílusában egyaránt. És tragikus filozófia, melyben egyszerre szólal meg az emberi önkifejezés két végletesen távoli lehetősége: "a hang" - az értelmetlen iszonyat történelem előtti üvöltése, és "a téboly" - a túlhajszolt értelem, a betegesen érzékeny huszadik századi tudat önmagát tagadó-bizonygató vitája. Négy elbeszélő - három Compson-testvér (egy idióta, egy öngyilkosjelölt, egy kisvárosi Jágó) és végezetül maga a szerző - mondja el ugyanazt a históriát. Négy változatban pereg le előttünk ugyanaz az álom: korunk látomása. A modern világ ős-egyszerű elemekből összeálló bonyolult rendszere tárul föl benne, a modern ember végzetesen bizonytalan, de mégis gyötrelmes bizonyossággal létező erkölcsi világrendje.

Vladimir Nabokov - Lolita
Sokféle ​pletyka és félreértés övezi a nálunk jobbára csak hallomásból ismert Vladimir Nabokovot és híres-hírhedt regényét, a Lolitá-t. E nevezetes könyv éppúgy végigjárta a maga kálváriáját, mint századunk más jelentős, a pornográfia vádjával illetett regénye, például Lawrence Lady Chatterley-je, vagy Joyce Ulysses-e. A félreértések legfőbb forrása a regény eseménytörténete. A Lolita főhőse-elbeszélője, Humbert Humbert, francia születésű irodalomkutató és elvetélt író, akit perverz vágyak gyötörnek. Hányatott múltat hagy maga mögött, s gyanús idegenként kóvályog Amerikában. A javakorabeli férfi jelenét Lolitával, szállásadónője tizenkét éves lányával való találkozása szabja meg. Humbert előbb a gyermek közelébe férkőzik, majd amikor az árvaságra jut, a gondviselője, rabtartója és rabszolgája, kínzója és áldozata lesz. A démonikus viszony hátteréül az ezerszínű és végtelen Amerika szolgál, az óceántól óceánig nyújtózó Újvilág, melyet a duett többszörösen végigutazik, mígnem Quilty, a titokzatos drámaíró elrabolja Lolitát, hogy a maga - Humbertnél nem kevésbé perverz - vágyait élhesse ki rajta. A szerelmétől, léte értelmétől megfosztott Humbert végül fölleli és megöli ellenség-hasonmását. Ez a hihetetlenül gazdag, irodalmi allúziókkal, utalásokkal, már-már rejtvényekkel átszőtt mű azonban sokkal több egy szerelmi-szexuális kapcsolat taglalásánál: ízig-vérig művészregény, amely metaforikus áttétellel művészet és élet, alkotói képzelet és nyers életanyag, művész és polgár viszonyát, azaz egy jellegzetesen huszadik századi témát dolgoz fel egy esztétikai életszemlélet jegyében.

Marcel Proust - Bimbózó ​lányok árnyékában
Az ​ifjú elbeszélő nagyanyjával Balbechban, a normandiai tengerparton nyaral , új élmények merülnek föl, új tájak, új figurák, a párizsi és vidéki arisztokrácia jellemző típusai, köröttük a nyári fürdőzés, a hotelélet örömeivel, és főképp egy csapat fiatal lánnyal, akik közül Albertine emelkedik ki fokozatosan, aki aztán nagyobb és tragikusabb szerephez jut a regényciklus folyamán. Mindezeket az eseményeket, tájképeket és elmélkedéseket a szép idő, a tenger és a szerelem világítja meg forró és árnyalatos színekkel. s felbukkannak egymás után azok a nagy művészek is, akik - mint Bergotte, a regényíró, Berma, a nagy színésznő, és Elstir, a tenger festője - egyre döntőbb hatással lesznek az elbeszélő szemléletére és későbbi hivatására.

Henrik Ibsen - Három ​dráma
Az ​Európa Könyvkiadó 1991 szeptemberében indította el megújított, külsejében is vonzóbb sorozatát. Alaposan, minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezte meg az összeállítást, hiszen a világirodalom és a magyar irodalom remekműveinek kiadásával egyszerre kíván segítséget nyújtani tanárnak, diáknak s valamennyi felnőtt irodalomkedvelőnek. Nemcsak megjelenteti az általános iskolások és a középiskolások számára ajánlott műveket, hanem arról is gondoskodik, hogy ezek állandóan kaphatók legyenek a könyvesboltokban. Már eddig is oly sok fontos kötet látott napvilágot ebben a sorozatban, hogy felsorolásukra itt aligha lenne elegendő hely. A kötetekhez mellékelt könyvjelzőn azonban valamennyi szerző neve és művének címe megtalálható, ki-ki kedvére végigböngészheti, és örömmel állapíthatja meg, hogy könyvtárában a klasszikusok sorát alkalmasint egy újabb kötettel gazdagíthatja. Műköltészeti és népköltészeti alkotások, versek és novellák, kisregények, regények és drámák kínálnak maradandó olvasmányélményt fiataloknak, idősebbeknek egyaránt.

Virginia Woolf - A ​világítótorony
Egy ​népes angol polgárcsalád egy skóciai szigeten tölti a nyarakat. Mr. Ramsay, a hóbortos, zsarnoki apa pihenés közben is a karrierjén rágódik, úgy érzi, tudósi pályáján nem jut már előbbre, s bosszúból a környezetét terrorizálja. Kisfiának, Jamesnek egyetlen vágya, hogy kivitorlázhassanak a közeli világítótoronyhoz, az út azonban rendre elmarad, mert apja kinyilvánítja: nincs és nem is lesz ahhoz való időjárás. Mrs. Ramsay, a konvencionális feleség és anya, a hétköznapi élet zavartalanságára ügyelő asszony, a férj, a gyerekek, a barátok érzékenységének villámhárítója, úgy tetszik, hiába próbál harmóniát teremteni. A világítorony elérhetetlen álomként ködlik a tengeren. Mint ahogy kivitelezhetetlennek tűnik vendégük, a fiatal festőnő, Lily Briscoe terve is: elkészíteni Mrs. Ramsay portréját, megragadni, talán csak egyetlen vonással, ennek a lenyűgöző teremtésnek a lényegét.Múlik az idő. Felnőnek a gyerekek, megfogyatkozik a társaság. Közbeszól a nagy háború, a nyaraló sokáig lakatlanul áll. S amikor hosszú évek után ismét visszatérnek, már minden más. James nagy fiú, Mrs. Ramsay nincs többé. Újra lehet-e vajon élni elszállt reményeket, meg lehet-e valósítani hamvukba holt becsvágyakat? Teremthető-e kapocs az elsodort régi világ és az új között?Az írónő egyik legszebb s minden bizonnyal legmeghatóbb regényét tartja kezében az olvasó.Virginia Woolf (1882–1941) a modern angol próza, a lélektani regény, a tudatfolyam-technika egyik megteremtője és legnagyobb hatású művelője, a Bloomsbury-kör nevű irodalmi csoport alapítója, amelyben a XX. század első felének legjelesebb angol művészei és tudósai (T. S. Eliot, E. M. Forster, Lytton Strachey, J. M. Keynes) tevékenykedtek. Fontosabb regényei: Mrs. Dalloway (1925), A világítótorony (1927), Orlando (1928), Hullámok (1931), Felvonások között (1941).

Hermann Broch - Pasenow ​avagy a romantika
"És ​mert az mindig romantika, ha valami földi az abszolútum rangjára emelkedik, így ennek a korszaknak a szigorúan vett, igazi romantikája az egyenruha, mert mintha léteznék az egyenruhának valami világon és időn túli eszméje, olyan eszme, amely nem is létezik, és mégis oly heves, hogy sokkal erőteljesebben ragadja meg az embert, mint bármely földi hivatás, nem létező és mégis oly heves eszme, hogy az egyenruhást az egyenruhának valóságos megszállottjává változtatja, soha nem teszi azonban hivatást űző emberré a civil élet értelmében, talán éppen azért, mert az egyenruhát viselő embert tökéletesen kielégíti az a tudat, hogy megfelel kora életformájának, és vele saját élete biztonságának is." „Lassan mentek, csupa várakozás volt a táj csendje, noha mást, mint az esőt és az estét nem lehetett tőle várni. Puhán borult fölé az ég, és időnként az esősávok mintha bensőséges egységbe vonták volna a földdel, és ők is úgy érezték a csendben bandukolva, mintha semmi más nem maradt volna számukra, csak a várakozás, mintha mindaz, ami eleven volt bennük, az ujjaikba költözött volna, amelyek összesimultak és egymásba kulcsolódtak, mint egy bimbó szirmai. Vállukat egymásnak döntve, messziről háromszöghöz hasonlítva mentek a parti úton, némán, mert egyikük sem tudta, mi sodorta őket egymáshoz.”

Hermann Broch - Huguenau ​avagy a tárgyilagosság
...az ​ős-ok a mégiscsak antropomorf Isten "véges" végtelenségéből az igazi absztrakt végtelenségbe tolódik ki, a kérdezésláncok immár nem ebbe az isteneszmébe torkollanak, hanem ténylegesen végtelenbe futnak ki (nem egy pont felé törekednek többé, hanem mintegy párhuzamosak lettek), a kozmogónia immár nem Istenen alapszik, hanem a kérdés örök folytathatóságán, annak tudatán, hogy sehol sincs nyugvópont, hogy mindig tovább lehet kérdezni, tovább kell kérdezni, hogy sem ős-anyag, sem ős-ok nem mutatható ki, hogy minden logika mögött rejlik még egy metalogika, hogy minden megoldás csak közbülső megoldásnak számít, és hogy semmi sem marad meg, csak a kérdezés aktusa... „Huguenau a felbukott férfi mellett áll. Lába hozzáér a kezéhez, amely egy keréknyomon az olajos sárban hever. Taposson rá? nem kétséges, meghalt. Huguenau hálás volt neki – minden a legnagyobb rendben! leguggolt és az oldalra fordult, borostás arcot nézte. Mikor nem látta rajta a rettegett gunyoros vonást, meg volt elégedve és jóindulatúan, szinte gyöngéden megveregette a vállát.” A trilógia második kötete 1998-ban megkapta az Év Könyve díjat.

Hermann Broch - Esch ​avagy az anarchia
"Esch: ​az isten nélküli kor fanatizmusa. Minthogy minden értéket fátyol borít, minden értéknek tekinthető. Az igazságot, a rendet egyszer a szakszervezeti harcokban keresi, máskor a vallásban, ma a rendőri hatalomban, holnap Amerika délibábjában, arról álmodozva, hogy kivándorol. Lehetne terrorista is, de megtért terrorista is lehetne, aki feljelenti társait, lehetne egy párt aktivistája, egy szekta tagja, de lehetne életét feláldozni kész kamikaze is. Esch szerény kis kalandjában századunk véres történelmének valamennyi dühöngő szenvedélye bennefoglaltatik, lelepleződik, megkapja a maga diagnózisát: iszonyatos fény vetül valamennyire." Milan Kundera „Az alvajárás kezdetén áll. Még követi az utca vonalát, amelyet mérnökök szabtak ki, de már csak a szélén megy, úgyhogy félnivaló, hogy le fog zuhanni. Hallja még a demagóg hangját, de már nem emberi beszédnek hallja. Kinyújtja a karját előre és oldalra, szomorú kötéltáncos gyanánt, aki magasan a jóságos anyaföld fölött biztosabb támaszra gondol. Megdermedve és legyűrve lebeg a rab lélek, és az alvó fölfelé siklik, oda, ahol a szeretők szárnyai úgy érintik meg lélegzetét, mint a pihék, amelyeket a halott ajkára helyeznek, és azt kívánja, bárcsak a nevét tudakolnák, mint egy gyermeknek, hogy álomtalanul süllyedjen el az asszony karjában, az otthont lélegezve be belőle. Még nincs nagyon magasan, de már a vágyakozás első, kicsiny fokán áll, mert már nem tudja, hogy hívják.”

James Joyce - Ifjúkori ​önarckép
"Nem ​vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek - nevezzék azt akár otthonomnak, a hazámnak vagy az egyháznak..." Bátor kiállás egy bátor író könyvében, akihez már addig is sok botrány kapcsolódott. Ráadásul Írországban, ahol minden kimondott szónak más értelme van. Az önarckép önéletrajzi alkotás, James Joyce ifjúkora, s előképe a későbbi, briliáns technikával megírt műnek, az Ulyssesnek. A téma a művész önként vállalt magányossága, az a meggyőződés, amit végül egy mondatban fejezett ki: "Az egyedüli dolog, ami érdekel, a stílus."

William Faulkner - Fiam, ​Absolon!
A ​név, amely a múlt század végi amerikai Délen nevelkedett fiatalember emlékezetén, képzeletén és lelkiismeretén végigvisszhangzik: a Thomas Sutpené. Azé az emberé, aki puszta kézzel uradalmat hasít ki a vadonból, házat épít, dinasztiát alapít; aki átküzdi magát nélkülözésen, társadalmi előítéleten és polgárháborún, egészen a végső és teljes bukásig: gazdagsága odavész, családja szétzüllik, gyermekei egymást pusztítják, maga erőszakos halállal dicstelen véget ér. A történet: tündöklés és nyomorúság; fölívelés és lehanyatlás: klasszikus tragédia. Jellegzetesen déli történet: a fajgyűlöletben gyökerező "különleges intézmény" átkos következményeinek elrettentő példája. De jellegzetesen amerikai történet is: a "korlátlan lehetőség" illúziójára épült nagyszabású válallkozás paradox példázata. Megmutatja, hogy mire képes - és mire nem - önerejéből, önmagát maradéktalanul megvalósítva (és megsemmisítve) az ember. Közönséges emberi történet tehát? A halált, az embertelenséget bontja ki az egyéni sors és a nemzeti hagyomány fájdalmasan eleven anyagából. Mi történt Sutpen Százán; mit tett Thomas Sutpen: Az olvasó is éppúgy találgathatja, mint a négy elbeszélő akármelyike; akár úgy is, mint egyikük, az a megszállott déli fiatalember: A hang és a téboly ismerői számára oly emlékezetes Quentin Compson. Mit tudhat az öngyilkosjelölt Quentin a mások életéről; mit tudhat az európai olvasó az amerikai Délről: csak kérdezgetni tudunk. Kérdéseinkre négyen felelgetnek; ugyanazt mondják, de nem ugyanúgy. Hallomásból és emlékezetből, merész fantáziával és konok szenvedéllyel idézik, toldozzák-foldozzák a mesét; s így teremtenek, visszamenőleg és maradandó érvénnyel, mítoszt - abból, ami krónikának már rég bevégeztetett. Ők, az elbeszélők az elbeszélés igazi hősei, mert a nagy történet, végső soron: egy nagy regény keletkezéstörténete, amelyben elválaszthatatlanul egy az alkotó, a befogadó és a szereplő, a fikció és a valóság. Megosztva és együttvéve valamennyien részesei az egy és oszthatatlan emberi "igazságnak". "Az ember egymaga - mondta regényét magyarázva a szerző - sohasem tud szembenézni az igazsággal. Az igazság vakít. Belenézünk, de csak egy változatot látunk belőle..." Faulkner "igazságát" nem annyira a látvány sejteti, mint inkább a hang: az Elbeszélés Hangja. A hang az emberiség történetének legmélyéről hallatszik - mint az Atreidák meséjének görög tengermoraja... mint a bibliai Dávid király sírása: "... Édes fiam, Absolon! Absolon, édes fiam!..."

Franz Kafka - A ​per
"Valaki ​megrágalmazhatta Josef K.-t" - ezzel a valóságos szállóigévé vált mondattal kezdődik Kafka regénye, amely immár a huszadik század nagy klasszikusai közé tartozik. És így végződik: "... torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szivébe döfte, s kétszer megforgatta a kést." Az állítólagos rágalmazást követő letartóztatás és az ítélet végrehajtása között játszódik le a per, amelynek során végig nem derül ki, hogy milyen bűnt követett el az áldozat, és miért kell végül meghalnia. Nem is derülhet ki, mert a polgári jogrend ellen valóban nem vétett Josef K., bűne mitikus bűn, bűnhődését nem valamiféle feszíni igazságosság, hanem a személyben érvényesülő szükségszerűség rendeli el. Josef K. tudomást szerez a per során a "Törvény" létéről, a törvényről, amelynek alapján bűnösnek ítéltetik, és amely alighanem egy társadalmi rend legfőbb törvénye, de megismerni e törvényt már nem áll módjában, ködös, megfoghatatlan élményként rögződik benne. Mítoszt teremt ebben a művében Kafka: képbe sűríti, megdöbbentő erejű, irracionális képbe azt, amit felismert, de a megismerés egzakt, racionális eszközeivel megközelíteni nem tudott. Legjellemzőbb képe maga a bíróság. Benne vannak ebben a képben a legfőbb modell, a monarchia despotikus, korrupt, vaskalapos államgépezetének vonásai, de ez a bíróság mégis több és más, mint az: rosszabb minden erőszakszervnél, mert nincs szüksége erőszakra: szabadlábon ítéli halára az áldozatot. Josef K. fejet hajt a pokoli szükségszerűség előtt. Tehetetlenül áll a "világrenddé avatott hazugság" előtt, akár az író maga, aki lidércnyomásos látomásaiban megjárván kora poklát, szintén áldozatul esett ennek a vilgárendnek. Pusztulásra ítélte hagyatékát is, e pokoljárás riasztó dokumentumát, az utókor azonban fölfedezte benne a katartikus hatású művészi erőt - és ez avatja ma klasszikus, megrendítő olvasmánnyá mindenekelőtt főművét, A Per-t.

Dmitrij Vlagyimirovics Zatonszkij - Franz ​Kafka és a modernizmus problémái
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Virginia Woolf - A ​hullámok
A _Hullámok_ ​Virginia Woolfnak, a huszadik századi regény nagy angol kísérletezőjének hatodik regénye. 1931-ben jelent meg először, és nyomban a legvégletesebben ellentétes kritikai ítéletek kereszttüzébe került. Nem véletlenül - hiszen a szerző legmerészebb (és éppen ezért legjellemzőbb) kísérlete a regényformával. Olyannyira, hogy akár regény terjedelmű prózakölteménynek is nevezhetnénk, vagy ha úgy tetszik, hat különböző tudattartalomra komponált zeneműnek. A könyvnek hat szereplője van - hat belső monológot hallunk. Ezek a monológok olykor érintik egymást, egymáshoz szólnak, de jobbára egymás mellett haladnak - a mű egységét, folyamatát kontrasztjuk és váltakozásuk ritmusa teremti meg, illetve az az összefoglaló metafora, amely megjelenik a váltakozó monológokat nagyobb egységekre - mintegy tételekre - tagoló természetleírásokban, de áthatja a szöveg egészét is, és az idő és az élet múlásának felidézésével objektív keretbe foglalja a tudattartalmak szólamainak szövedékét. Virginia Woolf felfogásában az individuum benyomások összessége: azok a benyomások, melyek saját tudatát érik, és azok, melyeket ő kelt másokban. Egy személyiség sohasem ismerhető meg pusztán saját tudatvilágának feltárulásából, személyiségének része az is, ami belőle mások tudatában él. A két kép kontrasztja döbbent rá az egyén valódi mivoltára. A regény hat szereplőjének monológjai hatszorosan megsokszorozva tárják fel az egyes alakok személyiségét. De a szereplők nem csupán jellegzetes szűrői a világ benyomástömkelegének. Mindegyikük egy-egy magányos erőfeszítés is: megtalálni a jelentést, az érvényes mintát ebben az örökös hullámmozgásban. Ezek a próbálkozások és lehetőségek végül is eggyé fonódnak össze Bernardnak, a könyv író szereplőjének a szólamában. Az ő utolsó nagy monológjában a többi szereplő is új életre kel, az eddig töredékeiben látott kép nagyobb távlatból összeáll, olyasféleképpen, mint József Attilának a formaművészetre vonatkozó hasonlatában a táj, melyet a szerpentinen fölfelé haladva csak szeleteiben látunk, minden szeletet újra meg újra, egyre magasabbról, amíg aztán a már ismert részletek a csúcsról egységbe és ezzel új képbe nem rendeződnek. Joyce _Ulysses_-ének új kiadása és Hermann Broch műve, a _Vergilius halála_ után a _Hullámok_ megjelenése újabb állomás a huszadik századi széppróza egyik nagy vonulatának magyarországi bemutatásában.

Stéphane Mallarmé - Poésies
Ce ​volume rassemble toute la production poétique en vers de Stéphane Mallarmé. Ces poèmes, que l'on dit d'accès difficile (voire hérmétique!), ne le sont en fait que très peu, et les difficultés peuvent être facilement surmontés par d'excellents commentaires des oeuvres en fin de volume qui montrent également les versions anciennes des poésies (Mallarmé reprenait et modifiait souvent plusieurs fois ses textes en vers) et nous permettent de connaître le cheminement artistique de l'auteur. Ce recueil, qui ne fut pas compilé par Mallarmé (qui n'eut pas l'occasion de publier un recueil de ses poésies de son vivant, la mort l'ayant pris de court) comporte les deux "phases" de la poésie mallarméenne : la première où le poète poursuit, dans un langage d'influence baudelairienne, une quête du beau et du rêve à travers un langage à mi chemin entre romantisme tardif et symbolisme, et la seconde plus axée sur une recherche de l'absolu à travers le langage et le symbole, allant jusqu'au point de donner une plus grande importance à la forme et à la "beauté" et la sonorité des mots qu'à leur sens. Le volume contient en outre deux chefs d'oeuvre de Mallarmé : "L'Après-Midi d'un Faune", long poème qui s'apparente à la tragédie, et le fameux sonnet "en -yx", archétype de l'esthétique symboliste.

Marcel Proust - Swann
Jellegzetes ​alakjai, Swann a léha műkedvelő, Guermantes hercegnő, a nagyvilági dáma, Francoise, a szakácsnő, Verdurinék, a társasági élet zsarnokai, és rabszolgái, Bergotte, az író, Berma a nagy színésznő és még mások oly eleven típusok, hogy már bevonultak a Rastignacok, a Goriot-k, a Sorelek, a Bovarynék társaságába. A mai olvasót talán a századvégi francia társadalom prousti ábrázolása köti le elsősorban, az író aprólékosan elemző, megjelenítő módszere, amely a tájak, a tárgyak, az emberek pontos és árnyalatos rögzítésében, az élet valóságának sajátos érzékletességével tárja fel egy letűnt korszak arisztokratáinak semmittevő, hívsággal teli, önző és üres életét, és mint Rembrandt fényárnya az alakokat és tárgyakat - mindent a mesélés, az emlékezés, a költészet légkörébe burkol.

Marcel Proust - Guermantes-ék
A ​harmadik részben kitágul a világ, és az elbeszélőt épp gyerekkorának titkok, álmok közt derengő Guermantes hercegnője vezeti el a régi tájakról a párizsi nagyvilágba. Az olyan pontosan, megejtően megrajzolt részletek: a hercegnő fogadásai, zenedélutánjai, a hosszú beszélgetések, viták, a félszavak, a félmosolyok, a boldog és boldogtalan szerelmek, szenvedélyek bonyolult képpé állnak össze.

Kafka
elérhető
42

Franz Kafka - A ​kastély
Josef ​K., a kastély új földmérője megérkezik a faluba, hogy tovább folytathassa útját a kastély urához. Arra azonban soha nem gondolt volna, hogy ezzel élete legnagyobb megpróbáltatásának néz elébe - útját a kastélyhoz minduntalan akadályozza a falu népe, míg végül ő maga sem biztos benne, valóban várják-e odafönt. Vajon eléri-e célját? Az elidegenedés legnagyobb huszadik századi írójának egyik legismertett és legjobb könyve A kastély. Szerzője 1915-ben Fontane-díjat kapott, de igazán csak a halála után fedezte fel a művelt világ. Az igazi Kafka-reneszánsz főleg az emberiséget ért hatalmas megrázkódtatás, a II. világháború után érkezett el. E regénye 1941-ben Amerikában is megjelent. Thomas Mann ekkor írta róla: "Utal az isteni és emberi állapot között meglévő áthidalhatatlan szakadékra, melyet csak mágikus humorral lehet érzékeltetni."

F. Scott Fitzgerald - A ​nagy Gatsby
Azt ​mondod, hogy a múltat nem lehet újra élni? Miért ne lehetne? Jay Gatsby, a titokzatos milliomos felemelkedésének, tündöklésének és bukásának története nemcsak a dekadens és túlhabzó „dzsesszkorszakot”, a húszas éveket jeleníti meg művészi tökéllyel, hanem az amerikai mitológia, „az amerikai álom” olyan örök témáit is, mint ambíció, pénz és hatalom bűvölete, a lehetetlen megkísértése és az újrakezdés lehetősége. A szegény sorból származó Gatsby beleszeret egy gazdag lányba, Daisybe; a háború elsodorja őket egymástól, s míg a fiatalember a tengerentúlon harcol, a lány férjhez megy egy faragatlan, ámde dúsgazdag emberhez, Tom Buchananhez. Hazatérése után Gatsby fanatikus akarással (és az eszközökben nem válogatva) vagyont szerez, hogy „méltó” legyen Daisyhez és újra meghódíthassa az asszonyt, akinek még a hangja is „csupa pénz”.

Ignacy Karpowicz - Égiek ​és földiek
Vegyünk ​egy csipet Bulgakovot, egy leheletnyi Rebelais-t és egy egészséges adag Kunderát, máris közelebb kerültünk Karpowiczhoz. A Deus ex machinában a dolgok egyáltalán nem mennek valami jól a Földön. Az emberek elszigetelődtek, és már régen elvesztették a sorsuk jobbra fordulásába vetett reményüket – egyik napról a másikra tengetik fásult és unott életüket… De egyszer csak az Istenek a tettek mezejére lépnek. Földre szállnak. Sikerül-e Nikének, Afroditének, Jézusnak, Ozirisznak, Lucifernek és a többieknek helyre állítani a régi rendet? Ignacy Karpowicz regénye briliánsan kidolgozott, ironikus értekezés a modernitásról. Egyszerre megdöbbentő és rémisztő. Provokatív és blaszfémikus. Nem véletlen, hogy elnyerte a Polityka hetilap 2010-es Paszport díját.

Covers_139561
elérhető
9

James Joyce - Kamarazene
Harminchat ​variáció egy témára: szeretlek. Halvány körvonalakban bontakozik ki előttünk az igénytelen kis történet: a szerelem ébredése, a beteljesülés, majd disszonáns akkordok és végül a válás. A művész végig szordinoval játszik. Talán csak az utolsó vers lázas vízióiban és kétségbeesett sikolyában sejtet meg valamit a gáláns játék mögött feszülő tragédiából. Bensőséges, leheletfinom zene árad a kis dalokból, a szavak, a rímek és a ritmus andalító harmóniája.

Krasznahorkai László - Báró ​Wenckheim hazatér
A ​Sátántangóban megérkezett Irimiás és a Háború és háború előzményeként megjött Ézsaiás, most újabb Krasznahorkai-hős tűnik fel a lát- és országhatáron. Báró Wenckheim, a messziről jött ember, egyenesen Buenos Airesből tér haza. Haza: hozzánk, napjaink Magyarországára és ősei vidékére, a Viharsarokba. Azt mond, amit akar vagy azt, amit hallani szeretnénk? Szerencsejáték-függő, ügyeskedő kópé vagy zseniális ötletember, aki új távlatokat nyit? A kisvárost egyszer csak ellepik az olajszállító kamionok. Közel vagyunk a tűzhöz. Krasznahorkai László új regénye egyszerre apokalipszis és karnevál a peremvidékek epicentrumáról. Realista utópia. Érzékeny szatíra, vérbő iróniával. Előképe Gogol és Mikszáth, no meg az enciklopédikus Dante, aki e regény lapjain is szerepel: szolnoki lakos, aki hasonlít a Dante nevű brazil balhátvédre. A Sátántangó felejthetetlen táncrendje után itt is tánclépésekben haladunk a kamionhosszú-szuggesztív világmondatok fenséges hömpölygésével a vég elől a vég felé.

Kollekciók