Ajax-loader

Saláta / #423

A könyv, amely fájdalomból született - könyvajánló és kiadói rukk

134_k%c3%a9p_148_oldal-1_bekezdzd%c3%a9s_a.v%c3%a1ltozat

Nemrégen jelent meg az Alexandra Kiadó gondozásában ez a szemet és lelket gyönyörködtető kötet, Eszterhai Katalin Akaratunk gyógyereje címmel. A szerző nem többet állít, mint hogy tiszteld az életet, tiszteld önmagad, törődj másokkal is, és higgy a természetben, higgy az akaratodban, mert ételed, italod és az erőd a gyógyulásod. Kellemes hangvételű, személyes sorsot és történeteket, recepteket tartalmazó “ételmese”, amely az egyetemes valósággal ötvözve kelti fel a figyelmedet – ha hagyod. Olvasd a könyvajánlót és szerezd meg a kiadó jóvoltából prerukkról a könyvet!

FullSizeRender.jpg

A szerző, Eszterhai Katalin

Mottó: „A remény nem más, mint boldog utazás a jövőbe.”

Kedves Eszterhai Katalin, köszöntöm Önt a Rukkolán. A Könyvfesztiválon már megvásárolható volt Az akaratunk gyógyereje című kötete. Kapott visszajelzéseket arról, hogyan fogadta a nagyközönség a művet?
Állítólag senki sem jó bíró a maga dolgában, én mégis úgy érzem, nem hibázok, ha azt mondom, hogy az emberek szeretik a könyvemet, szívesen veszik kézbe, mert elhiteti az olvasókkal, hogy a bennünk lévő gyógyító erő csodákra képes, ha ahelyett, hogy szapuljuk vagy éppen sajnáljuk magunkat, merünk álmodni, hinni abban, hogy jobb sorsra születtünk, amiért érdemes naponta nekigyürkőzni az életnek, hogy a mosoly, az ölelés a szeretet, akárcsak az ennivaló, táplál, gyógyít, életben tart. Aki olvassa a könyvet, rájön, hogy a döntés ott van a kezünkben, a miénk, választhatunk: vagy a gyógyulás útjára akarunk lépni vagy önsajnálatba esünk.

Az elmúlt hetekben olyanokkal találkoztam, akik már megvették a könyvet, lassan ízlelgetve, naponta forgatják. Mindenkinek az volt a véleménye, nemcsak külsőre szép a könyv, de ott van benne az életöröm, ami színt, ízt ad a mindennapjainknak, a belső hit önmagunkban és az újrakezdés lehetősége. Mint mondták, a tartalma felébreszti a vágyat a gyógyulásra, belső tartást ad, arra ösztönzi őket, hogy az eddiginél szeressék jobban saját magukat, hogy figyeljenek nemcsak a családjukra, de azokra is, akik mellett eddig csak elmentek. Számomra ez a siker. Örülök, hogy a Budapesten és Pécsett tartott könyvbemutatókra sokan, nagyon sokan eljöttek , a könyvnek híre ment, kapok leveleket Kisvárdáról, Miskolcról, Sopronból… szeretik az olvasók, azt mondják, ez a könyv segít abban, hogy megtaláljuk a hétköznapokban az ünnepit, és minden egészségére valamit is adó család otthonában afféle étvágygerjesztő lehetne…

58_kép_56_oldal-1_bekezdzdés_a.változat.jpg

Ugye, hogy étvágygerjesztő?

Úgy fogalmaz a könyv Előszavában, hogy „ez a könyv nem egy főzzünk okosan receptkönyv”, hanem „személyes élményekkel, történelmi tényekkel, napjaink kutatási eredményeivel, népi hiedelmekkel ízesített sok-sok ételmese”. Legendák, saját történetei, receptek, ötvözve sok szeretettel. Hogyan indult el ez a folyamat Önnél? Hogyan született meg a könyv?
Akárcsak a kagylóban az igazgyöngy, a könyvem is „védekező reakcióként” jött létre. Köztudott, hogy a kagyló belsejébe került homokszem sérülést, fájdalmat okoz a kagylónak, irritálja a belső, lágy részeit, és hogy a kagyló megvédje magát az esetleges fertőzésektől, magas kálcium karbonát tartalmú réteggel vonja be a homokszemet, amely idővel szép lassan igazgyönggyé növekszik. A könyvem is fájdalomból született. Egyik napról a másikra rájöttem, hogy nem látok a bal szememmel, olyan érzésem volt, mintha egy összegyúrt celofánpapír lenne rajta, minden kép millió darabra tört és később fokozatosan elsötétült a vilag körülöttem. Kétségbe estem és orvoshoz fordultam, aki azt mondta, hogy ezen a betegségen, amelyet szaknyelven „epiretinalis membrannak hivnak, csak operacióval lehet segiteni. Miután a műtét nem hozta vissza a látásomat, sőt később egyre több rendellenesség, baj jelentkezett a szememen és miután az ideghártya is levált, négy és fél hónapig egy masszázs ágyon hasonfekve fekudtem és a fejemet nem volt szabad sem elfordítanom, sem felemelnem, hogy a szemembe juttatott gáz, amivel a visszahelyezett retinát (ideghártyát) próbálták a helyén tartani, mindaddig, amíg az vissza nem nő.

Ez az időszak volt a legnehezebb számomra, mert először önsajnálatba estem, haragudtam a világra, úgy éreztem, már nem számítok, már csak nyűg leszek a családomnak. Se írni, se olvasni, se járkálni nem volt szabad, már néhány napi hasonfekvés után minden porcikám fájt, túl hosszúak voltak a nappalok, túl csendesek az éjszakák. és túl hangosan zakatolt az agyam, lassanként rozsdásodott a lelkem.
Miután hónapok múlva az ideghártya visszanőtt a helyére és felkelhettem, tudomásul kellett vennem, hogy a látásom nem javult, az orvos azt mondta, hiába volt a próbálkozás, a legjobb az, ha belenyugszom, hogy a jövőben csak egy szemmel látok majd. Hogy lehet ebbe beletörődni, amikor mindenki azt mondja,”több szem többet lát”!

Aztán egyik éjszaka kolibrivel álmodtam, ami azt mondják angyali üzenetet jelent. A kolibris álmom ébresztett fel önsajnálatomból, az álmom azóta is élenken él bennem, lehetetlen, hogy nem üzenet volt. Ettől az álomtól felvértezve kiléptem az önsajnálatomból, kutakodni kezdtem, melyek azok az ételek, italok, fűszerek, gyümölcsök, érzések, magatartásformák, gyakorlatok, amelyek segíthetik a látás visszanyerését. Mivel a jobb szememmel jól láttam, elolvastam nagyon sok írást a régi kínai medicina ismerőitől, az indiai Védákban rögzített ismeretekről, a babilóniai, egyiptomi, perzsa tudósok feljegyzéseiből, de a mai kutatási eredményeket is figyelemmel kísértem és az így összegyüjtött írásokból, javaslatokból válogattam, és amit tudtam, kipróbáltam, megfőztem, megettem és következetesen a mai napig is követem a régiek tanácsait és alkalmazom a mai tudományos kutatók által javasolt módszerek néhányát. Részben ebből az ismeretanyagból született meg ez a könyv, amelyben benne vannak azok a személyes történeteim is, amelyek, írva a fűszerek, zöldségek gyógyító erejeről, szemet, lelket fényesítő történeteiről, előbújtak, és rájöttem, ezekkel a növényekkel, fűszerekkel én már életem során valamilyen formában találkoztam, sőt egyik-másik sorsfordítóm volt . Például: nekem a kurkumaval megjósolták, hogy új hazát választok magamnak, a csillagánizs feloldotta az átkot, amelyet gyerekkori pajtásom szórt rám, a fokhagymalánc, amelyet idős barátunk a nyakamba akasztott, védettséget ígert, ha netán eltévednék, mint „Ábel a rengetegben”.
Én hiszek a csodákban, abban, hogy jónak kell lenni, oda kell figyelni másokra és az álmainkra, mert az álmok azt mondják, nem mások, mint suttogások a „másik vilagból”. Hiszek abban, hogy a szeretet fogja össze az embereket, meghatározza, kik vagyunk, kikké válunk. Amíg írtam a könyvet, csodaváró hangulatba ringattam magam, elképzeltem, hogy újra két szemmel látom majd a világot, hinni akartam, hogy lelkem tükre újra ragyogni fog. Mindent, amiről írtam, kipróbáltam, megfőztem, megettem és a személyes válságomból erőt nyertem. Nálam bebizonyosodott, hogy a vidám szív jót tesz az egészségnek, hogy nem szabad félni a jövőtől, mert az alakítható. Én nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy gyógyíthatatlan betegség, én inkább úgy mondanám, eddig még nem találták meg a gyógymódot erre vagy arra a betegségre… A reményt soha nem szabad feladni! Én, amíg arra vártam, hogy a bal szemem újra kifényesedjen, megtanultam, hogy a belső világunk alakítja a környezetünket. Ezért válhat a bánatunk örömmé, a szegénység bőséggé, a sötétség fénnyé. Amíg a jó kertész magot vet, én ebben a könyvben gondolatokat ültettem: a szeretet fontossagát, az akarat, az alázat , a köszönet, a hála gondolatait vetettem el. Ahhoz, hogy ragyogjunk, naponta kell tennünk valamit az egészségünkért, magunkért. A hogyanról olvashatnak ebben a könyvben, és ha a felsorolt ételek, gyümölcsök, fűszerek közül egyet-egyet naponta kipróbálnak, megtapasztalják, milyen csodára képesek ezek a „gyógyszerek”.

120_kép_133_oldal-1_bekezdzdés_a.változat.jpg

Az egyik “gyógyszer”

Azt olvastam, hogy Kanadában él már lassan harminc éve. Lehet, buta kérdés, de itt is, ott is találhatók azok a gyógyfüvek, amelyeket figyelmünkbe ajánl?
Igen, a könyvemben csak olyan zöldségeket, gyümölcsöket, fűszereket mutatok be, amelyekben ott van az a gyógyíto erő, amellyel javulhat a látásunk, mindkét hazámban megtalalhatók és viszonylag olcsó áron megvásárolhatók. Mi értelme lenne olyan dolgokkal előhozakodni, amelyek elérhetetlenek lennének. A petrezselyem zöldje, a fokhagyma, a spenót, a bazsalikom, a kaposzta, a napraforgómag, hogy csak néhányat említsek, akár napi eledelünkké válhatnak, anélkül, hogy bankkölcsönt kellene kérnie annak, aki meg szeretné venni ezeket. Én hiszem, és ezt nemcsak a régen élt népek élete bizonyította, de a mai kutatási eredmények is igazolják, hogy a legegyszerűbb ételek a legnagyszerűbbek, amelyeket, ha szeretettel főzünk, ha jókedvűen nyúlunk az ételhez, egészségesebbé tesz bennünket. Szükségünk van a keserű, az édes, a savanyú, az erős és a sós ízekre, amelyek egyensúlyban tartják szervezetünket, mint ahogy szükségünk van a vízre is, és egy nagy adag szeretetre is.

Betegsége miatt kezdett el kutakodni lehetőségek iránt, amely hozzásegítheti a tünetmentes mindennapokhoz. Sikerült megőrizni és fenntartani az elért eredményt?
Mindennap dolgozom azért, hogy a szemem újra lássa mind azt a szépet, ami körülvesz, hogy lássam a szeretteim arcát, hogy tudjak tűbe cérnát fűzni, hogy meg tudjam különböztetni a ruhák színét és fonákját, hogy tudjak autót vezetni…. Az én gyógyulásom útja nem a Via Appia, a híres római hadiút, amelyik Rómától Brindiziig nyílegyenesen vezet, nem, nem… a gyógyulásom olyan, mint a tangó tánc: kettőt előre, egyet hátra… kettőt előre, egyet hátra… Vannak napok, amikor fáradtabb vagyok, túl sokat ültem a számítógép előtt, túl sokáig olvastam, ilyenkor a látásom is gyengül, de látok, az eredmény mérhető. Az orvos, aki előtte arra kért, nyugodjak bele, hogy a bal szememmel nem fogok látni, most kalapot emel előttem, azt mondta, folytassam mindazt, amit elkezdtem, és ha megengedem, ő is szívesen ajánl néhány általam használt fűszert, gyümölcsöt. Érzem, tudom, azzal, hogy naponta megköszönöm a jót és a rosszat is, hogy tisztelem az életet, hogy hálás vagyok a máért és a holnapért, hogy naponta tudatosan odafigyelek arra, hogy mit eszek, mit iszok, időt szánok magamra, magamat gyógyítom. Bennem erős az akarat, hiszek a bennem levő gyógyító erőben, és hiszem, hogy, mint a mesében, a jó elnyeri jutalmát, előbb-utóbb, az én szememben is állandósul a fény, és a lelkem naponta boldogan kikönyököl majd ablakán.

94_kép_98_oldal-4_bekezdzdés_a.változat.jpg

Az a híres dió

Mi az a tulajdonság, jellemző, amit mindenképpen, minden emberrel „kidobatna a kosárból”, ha megbetegszik?
A kétkedést a gyógyulásban.
Soha nem szabad megkérdőjeleznünk azt, hogy van esélyünk, ha magunk is akarjuk. Kell, hogy higgyünk a csodákban. A remény nem más, mint boldog utazás a jövőbe.
Kidobnám a türelmetlenséget, időt kell adnunk magunknak.
Azt mondják, a betegség gyorsfutó, a gyógyulás távfutó. Mindennek eljön az ideje, ne sürgessük az időt. Tapasztalatból tudom, könnyű ezt mondani, de milyen nehéz is betartani! Amikor ott fekszünk betegen, és sorsunkra várunk, túl hosszúak a napok: de a növény is csak a belső törvénye szerint növekszik, a gyógyuláshoz is idő kell. Ha türelmetlenek vagyunk önmagunkkal, szerintem az azt jelenti, hogy nem bízunk magunkban, nem bízunk a gyógyulásunkban. A gyorsaság, a rohanás a bizalom hiánya. Az idő úgy dolgozik rajtunk, mint a gyémántcsiszoló a kővel, amelyben ott rejlik a drágakő. Ahhoz, hogy újra ragyogjunk, bíznunk kell önmagunkban, csiszolnunk kell magunkat, akarnunk kell a derűs, egészséges életet.
Kidobatnám ebből az ön által említett kosarból a romboló gondolatokat, azokat a szavakat, amelyekkel megsemmisítjuk, lebecsüljük, kétségbevonjuk önnön értékünket. Gondolatainknak építő és romboló ereje van. Ha elhitetjük magunkkal, hogy nincs remény a számunkra, már nem számítunk, ha a „minek nekem az már” gondolat jár az eszünkbe, ha elhisszük, hogy „már erre a kis időre” nem érdemes küzdeni, ha ezzel az észjárással kelünk, fekszünk, ezek lehúzhatnak bennünket a sárba, és ha sürgősen nem hessegetjük el ezeket a gondolatokat magunktól, lehet, hogy már nem tudunk majd felállni. Szükségunk van a ”mindennapi kenyérre”, az ennivalóra, de valamennyiünknek nélkülözhetetlen gyógyszere, tápláléka a szép szó, a helyes önértékelés, a játékos jókedv, a belső mérce, hogy tudjuk, kik is vagyunk, honnan jöttünk és merre tartunk.

110_kép_117_oldal-1_bekezdzdés_a.változat.jpg

Össze tudná számolni, hány tudományágba, filozófiába ásta be magát, mire a gyógyulás útjára lépett, és ez a könyv megszületett?
Nehéz lenne ezt számokkal kimutatni. Az ókori tudósok valóságos tudósai voltak a füveknek, fáknak, fűszereknek.
Én nagyon szeretek a könyvek segítségével a régmúltban kalandozni, kutakodni, „felállni” a ma már elfelejtett, vagy általunk ismeretlen tudósok vállára, és onnan körülnézni, hogy jobban lássam, mit tettek, mit javasoltak, hogy visszakapjuk egészségünket, hogy megtartsuk testünk, lelkünk harmoniáját, hogy szebb, teljesebb legyen az életünk. Sokat olvastam a babilóniai, föniciai, perzsa, indiai, kínai, egyiptomi, római, etruszk, tibeti, mongol gyógyászatnak arról a területéről, amelyik a szem gyógyításával foglalkozik, és amíg tanultam – mert már menetközben sokmindent kipróbáltam, egyre többet tudtam, és vágtatni kezdett bennem a gyógyulás.
Csodálattal adózom az egyiptomiaknak, ahol már 3000 évvel ezelőtt tudták a titkot, hogy csak annyit és azt szabad ennünk, innunk, amit a szervezetünk a maga javára tud fordítani. Már 3000 évvel ezelőtt felírták az egyik piramis oldalára, hogy az elfogyasztott táplálék mindössze egyharmada szolgálja az egészségünket, a másik kétharmada az orvosoknak ad megélhetést. Ezen elgondolkoztam, és vigyázok, hogy mit és mennyit egyek.

Tőlük tudom, hogy szertartással kell élni az életünket, hogy hinni kell az álmokban, a jelekben, a ceremóniák fontosságában. Az évezredek előtt élt egyiptomi orvosok, a szemgyógyító füvek, teák, ételek receptjeit olyan papiruszra írták, amelyekre a fény birodalmából való Hórusz szemet rajzolták. A legenda szerint ez a szimbólum a betegeknek már fél gyógyulást jelentett, mert elhitték, hogy Hórusz, a szemek gyógyító istene velük van, segíti őket abban, hogy látásuk olyan legyen, mint a sólyomként ábrázolt istene: mindent látó, ragyogó. Azóta én magam is minden jegyzetem jobb felső sarkába felrajzolom Hórusz szemet… Az indiai Védák egyik könyvében az Atharva Védákban található az Ajurveda, amely nem más, mint az „élet tudománya”, a komplex gyógyító rendszer leírása, a testi és mentális egészség tudománya, amely arra tanít, hogy az egészséget a táplálkozás, a gondolkozás, az érzelmeink állapota és a tettek befolyásolják. Naponta figyelek a régi kínai mesterek és régi görög orvosok tanításaira, sokat olvastam az észak-amerikai indiánok életfilozófiájáról, akik szerint a természet súg, beszél hozzájuk, és hiszik, ha békében vannak a környezetükkel és a „Nagy Szellemmel”, a betegség elkerüli őket.
Azt vallom, értékeljük a haladást, a mai tudományos eredményeket, de ne feledkezzünk meg a régiek tapasztalatairól, mert a bennünket korülvevő környezet véd, táplál, gyógyít, ahogy Hippokratész mondta: a legjobb orvos a természet.

IMG_1905.JPG

Eszterhai Katalin és férje, Lajtai György, akinek szakértelmét a fotókban láthajuk viszont

Igényesek a képek, amelyekkel illusztrálja a könyvét. Kinek a munkáját dícséri? És ki főzte le a képeken szereplő ételeket? Honnan származik a tálalás szemet gyönyörködtető harmóniája?
A képeket férjem, Lajtai György keszitette. Amíg én szavakkal írtam a történeteket, addig ő fénnyel. Élete elmaradhatatlan része a fényképezőgép, a filmfelvevő kamera. Kiváló operatőr, munkájáért ez évben az amerikai Televiziós Művészetek és Tudományok Akadémiája Emmy díjra nevezte, amit a televiziós világ Oszkar-díjának is neveznek. A fény mindkettőnk életében fontos szerepet játszik. A könyv fotói is arról árulkodnak, hogy a férjem mester módon játszik a fénnyel, hogy szeretettel bánt azokkal az ételekkel, amelyeket én magam főztem meg. Közösen döntöttünk arról, hogy melyik étel milyen tányérba kerüljön, milyen terítő, milyen szalvéta vagy pohár legyen a kiegészítő. A tálalás nem volt nehéz feladat, hiszen nálunk a terített asztal része a mindennapjainknak, hiszek abban, hogy a szépen tálalt étel meghozza az étvágyat, jókedvre derít, gyógyít és fiatalon tart, és elhiteti velünk a közismert olasz közmondást, miszerint a szépen terített asztalnál senki sem öregszik. Éppen ezért naponta előveszem a legszebb tányérjainkat, poharainkat, asztalterítőinket, így fogadom családom tagjait és a barátainkat.

Mivel foglalkozik a mindennapokban?
Nagyon szerencsés ember vagyok, mert egész életemben olyan munkával kerestem a kenyeremet, amelyet nagyon szeretek. Televíziós műsorok kitalálása, megírása, előkészítése mindennapi munkáim egyike, ezt én soha nem érzem munkának, ez nekem ajándék, szenvedély, folytonos tanulás lehetősége. Producerként és rendezőként dokumentum és útifilmeket készítek olasz és angol nyelven. Ez a munka megengedi nekem, hogy szabadon vágtasson a fantáziám, hogy megismerjem a világot, hogy tiszteljem a másságot, hogy a földön járva megtapasztaljam a „mennyeit”. Nincs annál csodálatosabb dolog, mint meghallgatni mások történeteit, vagy úgy megmutatni egy ország szépségeit, történelmét, múltját, embereit, hogy a nézőkben felébredjen a kiváncsiság, hogy kedvet érezzenek az utazáshoz. Az utóbbi években, amíg a betegségemből gyógyultam, rákaptam az írás ízére is… most dolgozom a második könyvemen.

Ha címszavakban kell idéznem a könyvéből, kapásból ezek jutnak eszembe: a természetes alapanyagokból készített ennivaló a legjobb orvos; annyit egyél, amennyire a szervezetednek szüksége van; a konyha a ház szíve; az élethez közönséges víz kell; annyi ünnepnap van, amennyit magunknak teremtünk; tiszteld önmagad, végezd a dolgaid örömmel, higgy a gyógyulásban. Van még, amit mindenképpen hozzátenne, hogy műve lényegét kifejezze?
Igen, és ez a szeretet, az akarat és a hit szüksége..Valamennyiünknek az a küldetése ezen a világon, hogy vigyázzunk magunkra, nemesítsük a saját életünket, tiszteljük önmagunkat is, és ne féljünk kimutatni a szeretetünket, mert csak akkor lehetünk boldogok és egészségesek, ha törődünk magunkkal és másokkal. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy amikor megszülettünk, a Teremtőtől kaptunk egy feladatlistát, ezeket a ránk bízott feldatokat életünk során el kell végeznünk, és akkor megyünk el jól az életből, ha teljesítettük a ránk bízott tennivalókat. Én már régóta azon dolgozom, hogy ha majd számonkérik tőlem, milyen is volt az én életem, bátran elmondhassam: örömteli!

Kedves Eszterhai Katalin, köszönöm szépen a beszélgetést.

Eszterhai Katalin könyvére itt licitálhattok:

A képek Lajtai György munkái, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.

Blog_logo