Barion Pixel

MINDEN RENDELÉS MELLÉ EGY AJÁNDÉK KÖNYV JÁR!*

Nincsenek termékek a kosárban.

Az úgy volt

Petike kedves, aranyos kisfiú volt. Az óvodában, ahol már a nagycsoportba járt, mindenki kedvelte. Szerették az óvó nénik és szerették a társai is. Barátságos és segítőkész volt mindenkivel. Történeteivel fogva tartott mindenkit, Petike ugyanis nagy fantáziáló volt. Vele mindig történt valami, amit aztán jelentősen kiszínezve, sőt időnként elferdítve mesélt el mindenkinek otthon és az óvodában egyaránt. Ezekben a történetekben neki mindig az ártatlan hős szerepe jutott, aki véletlenül keveredett bele az eseményekbe és neki köszönhetően, a történet végén, minden jóra fordult. Szülei és az óvó nénik gyakran korholták őt lódításaiért, de Petikére ez nem hatott. Egyre jobban lovalta bele magát a történések egyedi értelmezésébe és hitte, hogy minden úgy történt, ahogy azt ő most éppen meséli.

Most is ott ült a kisasztalánál, s nagy hévvel mesélte az óvodában történteket az anyukájának.

– Tudod, az úgy volt, hogy ültünk az ebédlőasztalnál. Ma ebédre finom húsleves volt és utána diós tészta. Szóval, mi ott ültünk négyen: Én, Lacika, Julika és Virág.

– Lacika, Julika, Virág és te – szólt közbe az anyukája.

– Nem mindegy? – kérdezett vissza Petike – ugyanezt mondtam.

– Nem illik a saját neveddel kezdeni a felsorolást.

– Jó, nem kezdem, de akkor is én ültem az asztalnál, meg Lacika, Virág és Julika. Én tudom, mert én ott voltam. Ettünk, csöndben voltunk, semmi rosszat nem csináltunk, amikor odajött Marika néni és azt mondta nekem: „Petike, ne rugdosd az asztalt, mert ki fog borulni a leves.”

– Akkor, ezek szerint, valami rosszat mégis csináltál – szólt közbe Petike anyukája.

– Nem csináltam semmit, mondtam is az óvónéninek, hogy nem én rugdosom az asztalt. Az asztalban lakik egy gonosz törpe és az dörömböl, mert ő is éhes és szeretne kapni a levesből. De az óvónéni nem hitt nekem, mérgesen legyintett és elment. De aztán nagy kiabálás támadt és vissza kellett jönnie.

– Mi történt? – szólt közbe rosszat sejtve az anyukája.

– A manó kijött az asztalból. Nagy fehér szakálla volt, a haja is hosszú volt és bozontos. Piros volt a sapkája, a ruhája meg zöld. Nagyon mérges volt. Dobbantott a lábával az asztalon, amitől egy kicsit kilöttyent a leves a tányéromból. Virág és Julika nagyon megijedt, de én nem. Rászóltam, hogy manó ne rosszalkodj, nézd meg, mit csináltál. De ő nem törődött azzal, hogy én mit mondtam neki. Toporzékolt tovább és akkor a többiek tányérjából is kiborult a leves. Akkor már nagy volt a zűrzavar. A lányok kiabáltak és felugrottak az asztaltól, még a székük is felborult. Lacika is megijedt, csak én mertem szembeszállni a gonosz kis manóval. Felemeltem a kezem, hogy megfogjam és odaadjam az óvó néninek, de ő ugrott egy nagyot, pont a leveses tál szélére. Olyan nagy erővel ugrott, hogy a tál megbillent és felborult és a benne levő leves mind Lacikára borult. Akkor már Lacika is kiabált. Megpróbáltam elkapni a manót, de leugrott az asztalról és beszaladt a szekrény alá. Ekkor ért vissza Marika néni. Ő is kiabált, mindenki kiabált. Nagy volt a zűrzavar és Marika néni nagyon mérges volt. Én mondtam neki, hogy Marika néni az úgy volt, hogy de nem érdekelte őt, pedig még a szekrény alá is befeküdtem, hogy megmutassam neki, hová szaladt a nagyszakállú manó.

– Jaj, édes istenem – sóhajtozott Petike anyukája, miközben elképzelte, hogy milyen bajt okozott az ő kisfia.

– Nem volt semmi gond azután. Segítettem rendet rakni, letöröltük az asztalt és a székeket, s végül a padlót is. Lacika elment átöltözni és megmosakodni, s aztán mentünk aludni, de a manó megint előjött.

– Jaj, ne! – kiáltott fel Petike anyukája, aki egyre sápadtabb és gondterheltebb lett. Mi jöhet még? – gondolta kétségbeesetten.

– Az úgy volt – kezdte Petike, mit sem véve észre anyukája hangulatváltozásaiból -, hogy már mindenki feküdt a kiságyában, amikor a manó ismét előjött. Nem tudom, hogyan került az ágyam alá, mivel amikor utoljára láttam, akkor a szekrény alá szaladt be, de most az ágyam alatt volt. Először nagyon csöndben volt, mert alig hallottam a motoszkálását, de azért észrevettem. Szóltam is neki, hogy ma már nagyon sok bajt okozott, maradjon nyugton, de nem válaszolt. Csak Marika néni szólt rám, hogy aludjak és ne zavarjam a többieket. Pedig nem én zörögtem, hanem az a gonosz manó, aki egyre hangosabban tett-vett az ágyam alatt. Nem akarta abbahagyni, ezért bemásztam az ágy alá, hogy megkeressem és odaadjam Marika néninek. Mert Marika néni sohasem hisz nekem.

– Nem csodálom – motyogta Petike anyukája.

– De nem volt az ágyam alatt – folytatta Petike, figyelmen kívül anyukája megjegyzését. – Éppen vissza akartam mászni a helyemre, amikor észrevettem, hogy most Lacika ágya alatt van. Még mindig a piros sapka volt rajta, meg a zöld ruhája. Volt nála egy piros labda is, azt dobálta felfelé, hogy az mindig nekipattanjon Lacika ágyának. Intettem neki, hogy hagyja abba, mert Lacika nem tud aludni, de nem figyelt rám. A zaj egyre nagyobb lett, ezért gondoltam átmászok Lacika ágya alá, hogy megfogjam a manót, de ez egy nagyon ravasz manó volt. Hirtelen odavarázsolt egy széket a két ágy közé és a szék felborult. Mindenki felült az ágyában és Marika néni azt mondta, hogy most azonnal agyon fog csapni. Visszamentem az ágyamba, mert közben megint eltűnt a manó.

– Na, végre! – sóhajtotta Petike anyukája. – S akkor végre elaludtál? – kérdezte.

– Nem, mert megláttam a manót a szekrény tetején, amint éppen arra készült, hogy az ott levő vázát lelökje. De pont a szekrény mellett volt Marika néni széke, és ő éppen azon ülve olvasott egy könyvet. Ha a váza leesik, akkor az Marika néni fejére esett volna. Ezt nekem meg kellett akadályoznom, mert igaz, hogy Marika néni gyakran veszekszik velem, de azért ez nem lett volna igazságos. Ki is találtam, hogy mit kell tennem. Gyorsan kellett csinálni, mert a manó egyre közelebb volt a vázával a szekrény széléhez. Eszembe jutott, hogy a Lacika ágya alatt ott van az a labda, amivel a manó előbb játszott. Leugrottam az ágyamról, bemásztam a labdáért Lacika ágya alá, aztán a labdát a manóhoz vágtam.

– Meghaltam, ilyen nincs – nyögte Petike anyukája.

– A manó félreugrott és a labda a vázát találta el – folytatta Petike zavartalanul. – A váza felborult és leesett, de szerencsére nem Marika néni fejére.

– Hová? – könnyebbült meg Petike anyukája.

– Hát arra a könyvre, amit olvasott. Nem is lett volna baj, de a vázában volt egy kis víz és a könyv vizes lett. De Marika néni nem haragudott rám, megértette, hogy így mentettem meg az életét. Mondta is, hogy új életet fog kezdeni, de azt nem óvó néniként. Anyu, ezt miért mondta?

– Biztos nem szereti ő sem a manókat – mondta az anyukája, aki elhatározta, hogy holnaptól nem ő fogja óvodába vinni Petikét. Átszervezi a család életét, hordja a gyereket az óvodába inkább az apja. Az ő idegei nem bírják az óvó nénik szemrehányó pillantásait.

Közben Petike el is felejtette az óvodai történetet, egy kicsit játszadozott az asztalánál, aztán eszébe jutott, hogy anyukája tegnap megígérte neki, hogy ma este palacsinta lesz vacsorára és azt Petike mindennél jobban szerette.

– Anya! – kiabált ki a konyhába – mikor lesz vacsi?

– Mindjárt, éppen most csinálom.

– Ugye palacsinta lesz? – kérdezte Petike a biztonság kedvéért.

– Nem, sajnos ma nem az lesz – válaszolta anyukája.

Petike nem értette, hiszen így szólt az ígéret.

– Miért nem csinálsz nekem palacsintát? – kérdezte felháborodottan.

– Hát az úgy volt, hogy amikor bementem a spájzba, hogy elővegyem a lisztet, megláttam egy piros sapkás kis manót, amint éppen zsizsiket szór a dobozba – kezdte a választ mosolyogva Petike anyukája.

9022 Győr, Bisinger sétány 18. [email protected]
MINDEN RENDELÉS MELLÉ EGY AJÁNDÉK KÖNYV JÁR!*
*kivéve e-könyv