Barion Pixel

MINDEN RENDELÉS MELLÉ EGY AJÁNDÉK KÖNYV JÁR!*

Nincsenek termékek a kosárban.

Árnyék a falon

         Még mindig nem jött haza, pedig már nagyon vártam. Kíváncsi voltam, mi történt vele, mert tegnap nagyon zaklatott volt és csak úgy elrohant, mint aki komolyan elhatározta, hogy világgá megy. 

         Ilyen lenne minden ember? Nem tudom. Nem mondhatnám, hogy szakértő vagyok, én csak meghúzódom itt meg ott, a szoba eldugott sarkaiban, a szekrény mögött, az ágy alatt, és az ember talpa alá fekszem, ha úgy hozza a fényviszony. Nincs se szavam, se akaratom, én csak megfigyelhetek, s hallgathatok. 

         Van olyan időszak, mikor elkísérjük őket, mondjuk nyáron. De most nincs nyár, se túlsok fény. Erőtlenül pedig a nagy világban elveszünk. Talán akkor érdemes összegyűlnünk, ha ragyog a hó vagy egy sík macskaköves téren összetömörülünk egy-egy épület előtt, de máskülönben felesleges. Inkább itt várakozok a szobában. 

         Sokan azt gondolják, hogy a sötétség ellensége a fény. Nos, van benne valami, de a mi esetünkben ez nem jelenthető ki. Ugyanis mi árnyékok csak akkor tudunk létrejönni, ha van fény. Ha nincs, akkor csak sötétség vagyunk. Az árnyék meg attól árnyék, hogy valamilyen formát felölt magára. Valamihez hasonlítani akar. Ezért mondhatjuk, hogy a fény és a sötétség ,,gyermekei’’ vagyunk. Se nem fény, se nem sötétség. Ezt a kettős jelleget azonban nem mindenki tolerálja. 

         De ahogy elnézem, nem mi vagyunk az első teremtmények, akik nem találják a helyüket. Az emberek sem, legalábbis én ezt látom. 

         A hét elég furcsa volt, azt hittem, hogy este aludhatok legalább egy jót, de nem, nem tehettem. Felkapcsolták a villanyt, járkáltak, néha felhúzták a redőnyt, így felkeltve engem is, mert ahová ők mennek, oda megyek én is. S a ,,gazdám” – nevezzük így –, nem könnyű eset. Mindig, mikor megjön, becsapja az ajtót, néha még kulcsra is zárja. Aztán beleveti magát vacsora közben a maradék munkába, amit majd másnap reggeli közben folytat. Folyton csak pötyög a gép előtt, s már nekem fáj, hogy az ujjai mozgását kell követnem, s a képernyő fénye olyan szikrázó, hogy szívesebben fordítok hátat neki inkább, mert máshogy elvakít. 

         Később írogatni szokott valamit a naplójába, legalábbis én úgy vettem észre, hogy abba ír. Ezt már jobban szeretem, mert finomabb a mozgása a kézírásnak, jobban követhető. 

         A gazdám érdekesen ír, van, hogy áthúzza többször a dolgokat és van, hogy kitépi úgy, ahogy van az egész lapot és kezdi előről. Érzések vannak abban az írásban, ez biztos. Az írásának képe mindent elárul. Tudom mely szavaknál áll meg egy pillanatra az írásban, tudom melyik az a név, amitől megdobban a szíve és szorít egyet a ceruzán. 

         Különleges szerintem, hogy a t betűt úgy írja, hogy egy álló egyenest húz és pontosan középen egy vízszintessel átszeli. Úgy tudom, hogy a t betű alján, kell lenni egy horognak, és a vízszintesnek vagy feljebb vagy lejjebb kell lennie, nem pont középen. De nem, ő nem így írja, egy kisebb kereszthez tudnám hasonlítani a t betűjét. Bizonyára ez is rejt számára valami titkot, de persze nem vagyok írásszakértő sem. 

         Érdekes még, hogy a gazdám rendkívül rendetlen. Egy idősebb árnyéktól hallottam, hogy az emberek azt szokták mondani, hogy:” Rend a lelke mindennek.” Valami hiba csúszhatott ezek szerint az én emberembe, mert kicsit sem törekszik a rendre. Sőt, szerintem ilyet még nem látott senki. Ha el is szánja magát, hogy rendet rak, nemhogy rendezettség lesz belőle, hanem még nagyobb felfordulás.   Mostanában kezdtem megérteni, hogy a felfordulás benne is megvan. De persze engem ez cseppet sem vigasztal, mert minden egyes szétszórt tárgyának alakjába el kell rejtőzzek – és lássuk be –, ennyi felé figyelni még nekem is megterhelő. 

         Aztán teltek hónapok és évek, valami megváltozott. Észrevettem, hogy a négy falon kívül mindig mosolyog, de a négy fal között már nem. Talán a falaknak van valami különös hatása? Nekem ilyen jellegű tünetem eddig még nem volt, pedig én gyakran járok-kelek rajtuk. A másik furcsaság, hogy egyre gyakrabban beszél álmában, ami idegesítő, mert fáradtan én sem vagyok valami használható.

         Egy éjjel azt hittem hozzám beszél, mert nagyon magyarázott valamit róla és róla, és hogy mi történt, olyannyira, hogy láttam belesajdul a szíve és a szemét szinte nem is láttam, mert csupa könny volt az arca, a haja pedig rátapadt. Aztán, mikor közelebb hajoltam, akkor jöttem rá, hogy álmodik, s felébresztettem volna, de nincs hatalmam ilyesmire. Végül felébredt magától, s jött a redőnyfelhúzás majd a villanyfelkapcsolás, és én csak néztem. Könyörögtem magamban, hogy feküdjön már le, mert ezt rém fárasztó nap mint nap eljátszani.  

         Aztán rájöttem, hogy valami nincs rendben, s nem morgolódtam többet, csak néztem. Eszébe jutott egy módszer, amit gyakran kipróbált. Egy pulóvert terített szét az ágyon, s annak közepébe hajtotta a fejét, gondosan maga köré tekerte mind a két ujját, s így próbálta nyugtatni magát. Olyan volt, mintha valaki átölelné. Ezt látva megkérdeztem volna tőle, hogy miért nem úgy alszik, hogy a pulóvert egy másik ember viseli? 

         De nem kérdezhetek, mert még mindig nem vagyok más, csak egy árnyék vagyok a falon. 

9022 Győr, Bisinger sétány 18. [email protected]
MINDEN RENDELÉS MELLÉ EGY AJÁNDÉK KÖNYV JÁR!*
*kivéve e-könyv