Barion Pixel

MINDEN RENDELÉS MELLÉ EGY AJÁNDÉK KÖNYV JÁR!*

Nincsenek termékek a kosárban.

A farkas és a lány

  A lány olyan gyorsan rohant, hogy a fák elmosódottan suhantak el mellette. A tüdeje égett, a lába sajgott, de sokkal jobban félt, mint sem hogy megálljon. Félt az életétől. Félt a gondolataitól. És nem utolsó sorban, attól a valamitől, ami üldözte. Aminek lényegében csak a ragyogó zöld szemét látta, ami mintha olyan ismerős lett volna… Találgatni sem mert, mi az, de most már bőven belátta, hogy hiba volt kimennie a házuk melletti erdőbe napnyugtakor. Mégis, ekkor szerette legjobban az erdőt. Amikor a nap vörös aurát kölcsönzött a vízcseppes leveleknek. Amikor a fák hosszú árnyékokat vetettek. Amikor az erdő titokzatos lett. 

Ő sosem félt még az erdőben. Mindenki azt hajtogatta, hogy átok ül ezen a helyen, de ő szinte a magáénak tekintette. Sosem félt… Egészen mostanáig. Ahogy kifulladva futott, az erdő egyre sötétebb lett. A gallyak, amik a lába alatt szétroppantak, egyre fenyegetőbbek. A ziháló lélegzete olyan hangosan hasított az erdő rémült csendjébe, hogy szinte csendháborításnak érezte. 

Egy kidőlt fa lépett a látóhatárba. A lány arra felé vette az irányt fáradt, de riadt és ruganyos léptekkel. Nem messze mögötte egy ág roppant, ahogy az üldözője is elérte ezt a részt. A fák kicsit megritkultak, az erdő fenyegetően kihaltnak tűnt.

Végre elérte a kidőlt fát. Ugrott egy nagyot, majd elterelő hadművelet gyanánt kissé irányt váltott. Szíve a torkában dobogott, de tovább rohant. Nem törődött a rettegésével, nem törődött a sajgó bokájával, az égő tüdejével pedig legkevésbé. 

Hirtelen kiért egy tisztásra, amin egy ősöreg tölgy magasodott. Levegő után kapott. Emlékek törtek rá. Amikor az anyjával itt sétáltak. Ahogy kacagtak. Ahogy segített neki az anyja felmászni, aztán ő is felhúzta magát a majdnem vízszintes ágra, és órákig ültek ott. Ezeket az emlékeket nagyon nehezen zárta el, és az sem volt véletlen, hogy a tölgyet mindig elkerülte. A lány észre sem vette, hogy már nem fut. Dermedten állt, érzelmekkel teli sötét szemét az emlékek előhozójára, a fára szegezte. A gondolatai már rég máshol jártak. Hogy milyen szerencsés volt egykor. Hogy mosolygott egykor. Hogy az anyja még élt egykor… Ahogy együtt ültek a tölgynek egy vastag ágán órákig, és csak kacagtak. Amikor az anyja történeteket mesélt neki a csillagokról, és az erdőről, ő meg csak ámulva hallgatta. Akkor fel sem fogta mekkora kincs van a birtokában. Addig egyáltalán nem, amíg el nem vesztette. 

Ág roppant mögötte, és felrázta a lányt a bénult gondolkodásából. Megperdült, és a szemét meresztgette. Még mindig zihált. Nem akart tovább futni, se az üldözője elől, sem az emlékek elől. Nem akart menekülni az élete elől. Nem akart gyáva lenni. 

Valami fekete moccant meg az árnyékok között. Egy árnyék. Egy futó zöld pillantás. Egy másik zöld pillantás villant be neki. Egy mosoly. Egy emlék.

A lány próbált mozdulatlan maradni. Ziháló lélegzetét visszafogta, kalapáló szívét próbálta lecsendesíteni. Vett pár mély levegőt, miközben az árnyékot kutatta. De most semmi nem mozdult. Most semmit sem látott, csak a saját szívdobogását hallotta és lélegzete csengett a fülében.

A nap már rég lement. Már csak halvány vöröses derengés volt a látóhatár alján, de a fák nagyrészt eltakarták. Az erdő sötétbe borult. A fák fenyegetően tornyosultak a kis tisztás fölé, a tölgy mozdulatlanul meredezett a magasba.

Megint megmozdult valami az árnyékban. A lány azon kezdett gondolkodni, hogy szaladjon-e el ismét, esetleg kapja fel az első keze ügyébe akadó botot. De nem. Akármicsoda is ez, nem sikerült előle elfutnia eddig sem, harcolni meg végképp lehetetlennek tűnt. 

És ekkor előlépett. Egy farkas volt. Fekete bundája selymesnek tűnt, ragyogó zöld szemében értelem villant. Nem vicsorított. Még csak közelebb sem lépett. Állt ott és a lányra szegezte a szemét. Csak állt és nézett. A lány viszonozta a pillantást, bár meglehet, az ő szemében sokkal több félelem volt, mint a farkaséban. Farkas… Erre számított a legkevésbé. Mégis mit keres itt egy farkas?! Hiszen az országban sincs sok, nemhogy egy nagyon kicsi erdőben. De mégis az volt. Nem hasonlított semmilyen más állatra, amit a lány eddig látott vagy amiről eddig csak hallott. Határozottan farkas volt. De nem tűnt agresszívnek. Inkább… Kíváncsinak. Igen, határozottan kíváncsiság villant a szemében, amikor óvatosan közelebb lépett. Csak egy kis lépés volt, de a lány még ettől is összerezzent. Nem a félelemtől, inkább a meglepetéstől. Nem tudta volna megmondani, miért, de ő sem félt már. Legalábbis nem rettegett. Inkább afféle fásult nyugtalanságot érzett. De ez egy farkassal szemben nyilván okkal történt. 

A farkas még egyet lépett előre. A szeme továbbra is mélyen a lány tekintetébe mélyedt, aki nem tudta levenni a pillantását a zöld tökéletes árnyalatáról. Ami ugyanolyan volt, mint az anyjáé. Az állat oldalra billentette a fejét, majd még egy lépést közeledett. Már csak két méter lehetett közöttük, de a lány nem moccant. Azzal nyugtatta magát, hogyha a farkas meg akarná őt ölni, már rég megtette volna. Több száz alkalma lett volna rá, kezdve az ő hisztérikus, és rettegéssel teli rohanásával, befejezve a leblokkolásánál a tölgy előtt. Most a lány mozdult meg. Előrébb lépett és előre nyújtotta a jobb kezét. Csak lassan… Látta, hogy az állat megretten és hátrál. A lány vett egy mély lélegzetet és énekelni kezdett. Az anyja mindig énekelt neki. Ugyanezt a csendes, megnyugtató dalt. A lánynak megremegett a hangja és a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe.  A fájdalomtól, ami ötvennégy napja folyamatosan kísértette. A lelke vérzett, de a dal szirén énekként hagyta el az ajkát. Fájt, elképesztően sajgott neki az anyja hiánya. De ezzel a dallal az anyja mindig lenyugtatta. A hangja remegése elmúlt, hangosabban és magabiztosabban folytatta. Közben lassú lépésekkel közeledett a riadt állathoz. A hol mély hol magas búgó hangja megnyugtatta a farkast, aki bizonytalanul megint a lány felé lépett. Zöld szemében rengeteg érzelem lángolt. Amikor a lány elérte a dal legmagasabb részét, kicsit megbicsaklott a hangja. Eszébe jutott, hogy az anyja mennyire bájosan mosolygott és a zöld szeme hogy ragyogott ennél a résznél mindig, és egy könnycsepp csordult ki az égő szeméből. De nem hagyta abba. Makacsul folytatta a gyönyörű nyugtató dal éneklését, míg már csak a visszhang maradt. A farkas nem mozdult. Fenségesen, felemelt fejjel nézett a lányra. A pillanat mintha megfagyott volna, ahogy az állat és az ember, ahogy a farkas és a lány egymásra nézett. A farkas szemében lévő gyász összhangba talált a lány fájdalmával. Mindketten elveszítettek valamit vagy valakit, aki fontos nekik. A farkas még feljebb emelte a fejét, majd kifürkészhetetlen pillantással közelebb lépett. A lány is. Már csak fél méter lehetett köztük, de a farkas még mindig a lány sötét pillantásába mélyedt, a lány pedig az állat zöld szemébe. Végül a lány kinyújtotta a kezét, és megérintette a farkas puha szőrét az állat homlokánál. A farkas összerezzent, de nem húzódott el. És a lány ötvennégy napja először nyugalmat érzett. Mintha hazaérkezett volna. A fájdalom, ami mindig nyomta a lelkét, könnyebb lett. Majd teljesen eltűnt. És a lelke megpihent.

9022 Győr, Bisinger sétány 18. [email protected]
MINDEN RENDELÉS MELLÉ EGY AJÁNDÉK KÖNYV JÁR!*
*kivéve e-könyv