Ajax-loader

Kurt Rieder könyvei a rukkolán


Vastag ​kabátba burkolózott, bőrnadrágokat viselő szakállas férfiak másznak felfelé a hegyoldalban. Mozdulataik elárulják, hogy mindannyian rutinos alpinisták: körültekintően, alapos mérlegelés után választják meg az útvonalat; kapkodó mozdulatot soha nem tesznek, és lankadatlan figyelemmel ügyelnek társaikra. Az európai felfedezők a csoport elején másznak, mögöttük bérelt serpák sora halad; a kistermetű, ám a hegyoldalban nagy ügyességgel mozgó segédek hátán súlyos málhák billegnek A szakállas férfiak makacsul küzdik le a métereket, ritkán szólnak egymáshoz; ilyenkor a német nyelvű szavak javát elhordja a jéghideg szél ereje, a maradékból pedig kurta tanácsok és figyelmeztetések állnak össze, melyek a mászás technikai részleteire vonatkoznak A hegycsúcsra vezető út nehéz és fáradságos, így az alpinisták, miután felértek a tetőre, először is rövid pihenőt vesznek ki. Hangosan szuszognak, lesöprik a szakállukra rakódott havat, kinyújtóztatják végtagjaikat. 6000 méter fölött a levegő ritka, így szükségük van néhány percre, hogy visszanyerjék az erőt, amit a mászás vett ki belőlük Miután összeszedték magukat, alaposabban körülnéznek. A levegő szinte fájdalmasan tiszta, és - bár a szél erősen fúj - szerencsére nem havazik, így messzire ellátnak Fejük fölé tündöklőén tiszta kék ég borul, lábaik előtt, a távolban egy kicsi falu sejlik: a hegyláncon túl, ha igazat mondanak a vázlatos térképek, egy buddhista kolostort sejtenek. A látótávolság szinte végtelen; bármerre néznek, mindenhol szűz hó fehérlik, mely alól sötéten kandikálnak ki az éles sziklák Mindannyian fáradtak, de boldogok és elégedettek, mosolyogva szólnak egymáshoz. Régi álmuk teljesedett be ezen a napon: évek óta ábrándoznak Tibet meghódításáról, és íme, megannyi kaland és fáradság után végre itt állnak, a világ tetején.

1941. ​június 27-én, a Kassa elleni bombatámadás utáni napon, Bárdossy László miniszterelnök a parlament jóváhagyása nélkül hadat üzent a Szovjetuniónak, rövidre rá pedig az Egyesült Államoknak, amely bejelentés által Magyarország hadviselő féllé vált. A Magyar Királyi Honvédség azonban nem állt készen a Vörös Hadsereg túlerejével szemben megvívandó harcra. Hazánk hadserege sem élőerő, sem katonai technológia szempontjából nem volt méltó ellenfele a vele szemben felsorakozott erőknek, így a németbarát politikájáról híres államférfi elhibázott cselekedete tragikus következményeket vont maga után.

A ​Harmadik Birodalom története tartalmaz egy mélyen fekvő, nehezen feltárható réteget, amely csak ritkán kerül napvilágra. A náci párt elöljárói, bár világi ügyekben könyörtelen racionalitással jártak el, valamennyien hithű okkultisták voltak. Adolf Hitler, Rudolf Hess, Heinrich Himmler és társaik megingathatatlanul hittek a fizikai valóságon túli erőkben, az okkult szimbolikában, a pángermán legendáriumokban, az elfeledett ősi tanokban és a mágikus rítusok gyakorlati alkalmazhatóságában.

A ​Wilhelm Emil Messerschmitt által tervezett Messerschmitt Bf 109 vadászgép a 20. század legjelentősebb harci repülőgépe. A második világháború éveiben ez a típus jelképezte a Luftwaffe haderejét, valamennyi szövetséges katona ismerte és félte a híres vadászgépet. A Messerschmitt Bf 109 különböző variánsait repülő pilóták eredményei magasan felülmúlták az egyéb hadban álló országok által rendszeresített gépeken harcoló pilóták eredményeit, a háború legnagyobb ászai ezt a konstrukciót repülték. A Luftwaffe pilótái közül 5000-nél is többen értek el 5 vagy több légi győzelmet, amely a szövetségesek értékelési rendszerében magával vonta az ász minősítést. Egyes kivételes tehetségű német pilóták egymagukban is döbbenetes veszteségeket okoztak az ellenfelek számára: Erich Hartmann 352, Gerhard Barkhorn 301, Günther Rali 275, Ottó Kittel 267, Walter Nowotny 258, Wilhelm Batz pedig 237 légi győzelmet ért el katonai pályafutása alatt. Ez a felsorolás korántsem teljes: összesen 23 német pilóta aratott diadalt a légi harcok során 200-nál több alkalommal, és további 82 pilóta ért el 100-nal több légigyőzelmet. A legnagyobb ászok egyesített győzelmei még ennél is beszédesebb eredményeket mutatnak: a második világháború 35 legeredményesebb német pilótája - többségük a Me 109 különböző variánsaival repült - összesen 6800-nál is több szövetséges repülőgépet lőtt le.

" ​Az amerikai harckocsizók ekkor úgy döntöttek, hogy kihasználják létszámfölényüket, és lerohanják az ellenséges páncélost. Mire elhalt az ágyúzás zaja, a magányos Tigris megsemmisített egy Easy-8 Shermant, és kilőtte mindhárom M10 páncélost. Jon említette, még hogy 18 becsapódási nyomot látott a Tigris felületén, még mielőtt az visszavonult az erdő mélyére. Az amerikaiak támogatást kértek. Egy új harckocsi érkezett, amelyet Jon "Tigrisgyilkosnak " nevezett.(...) Jon elmondta, hogy a "Tigrisgyilkos" két lövést adott le a Tigrisekre: az egyik elhibázta, a másik peddig hatalmas szikraesőt verve lepattant a homokpáncélról. A Tigris ráfordult a célpontra, és átlötte az M36 motorterét, és a jármű azonnal felrobbant..."

Háborús ​időkben rohamosan felgyorsul a technológiai fejlesztések tempója: a hadban álló országok szakemberei tudásuk és képzelőerejük legjavát nyújtva törekszenek arra, hogy a korábbiaknál erősebb, hatékonyabb és megbízhatóbb harci eszközöket alkossanak. A Harmadik Birodalom mérnökei soha nem látott repüléstechnikai forradalmat indítottak el: Ernst Heinkel, Alexander Lippsich, Anton Flettner, Werner von Braun és a hozzájuk hasonló férfiak nem pusztán lankadatlan munkakedvvel felvértezett tervezők voltak, hanem tőrőlmetszett géniuszok, akik képzelőerő és bátorság dolgában sem szorultak mások segítségére. Mindössze tíz évre volt szükségük, és a légcsavart rakéta- és sugárhajtóművek, a vásznazott felületeket ellenálló alumínium lemezek, a nyitott kabint nagy magasságokban történő bevetésekre tervezett, túlnyomásos pilótafülke, a csekély rombolóerővel bíró géppuskákat pedig pusztító gépágyúk és modern légiharc rakéták váltották fel. Ők voltak azok, akik mindenki mást megelőzve kiváló aerodinamikai tulajdonságokkal bíró csupaszárny repülőgépeket alkottak, és működőképes sugárhajtóműveket konstruáltak, megbízható helikoptereket terveztek, és lefektették a modern rakétatechnológia alapjait, behatoltak a sztratoszférába, és feltalálták a katapultülést, és még megannyi leleménnyel járultak hozzá a repüléstechnika fejlődéséhez. Természetes, hogy áldozatos munkájuk során nem pusztán figyelemreméltó sikereket arattak, de esetenként fatális hibákat is vétettek; ám az is megesett, hogy a zseniális kudarcokból levonható tanulságok nagyobbat lendítettek a technikai fejlődés menetén, mint akár a szerényebb diadalok.

A ​könyv, amit az Olvasó a kezében tart, megpróbálja több oldalról bemutatni az SS, illetve a Waffen-SS históriáját: egyaránt szól borzalmas rémtettekről és páratlan diadalokról; háborús bűncselekményekről és harctéri helytállásról; kikezdhetetlen bátorságról és sötét aljasságról; hűségről és árulásról, hogy az érdeklődő a vérvörös betűkkel szedett vádirat vagy elfogult propaganda helyett árnyaltabb képet alkothasson a 20. század leghíresebb, egyszersmind leghírhedtebb katonai alakulatának a történetéről.

Harmadik ​Birodalom gátlástalan hiénáinak névsora hosszú és változatos, mind motivációikat, mind tetteiket tekintve különböző emberek voltak ők. Ám egy dolog feltétlen közös volt bennük: a nácizmus ártatlan áldozatainak vérén híztak kövérré, magasra ívelő karrierüket emberi életek kioltásával váltották meg, vélt vagy valós sikereik mögött milliók tetemei tornyosultak. Gaztetteiket korántsem lehet egy lapon említeni (hisz még közöttük is akadtak címeres gonosztevők, vagy kirívóan szadista tömeggyilkosok), de mindahányan bűnösök voltak, méghozzá sejtjeik legmélyéig. Önös érdekeik miatt szolgálták híven azt a rendszert, amely a történelem során sosem tapasztalt szenvedést és felmérhetetlen veszteségeket okozott az emberiség számára.

Mítosz, ​legenda és valóság. A Toplitz-tó titka, az Antarktisz-expedíció és a náci arany rejtélye

A ​katonai diadalok megszerzéséhez - legyen szó szemtől szemben vívott egyéni harcról, avagy teljes hadosztályokat felvonultató kombinált hadműveletekről - számos tényező kedvező együttállása szükségeltetik. A komplex viszonyrendszer lényegére egy híres mondás világít rá: ütközet előtt semmi sem fontosabb, mint a jó haditerv, ám a csata kezdete után a haditerv már mit se számít. Eme bölcseletnek mindkét fele fontos állítást tartalmaz. Tény, hogy háború idején elhagyhatatlan a gondos tervezés, de sem az alapos mérlegelés, sem a lelkiismeretes felkészülés nem kínál egyértelmű garanciát a sikerre - létezik ugyanis egy tényező, mely bármikor képes felülírni a papírra vetett terveket, és megfordíthatja a hadművelet zajlását, avagy a bevetés menetét. A második világháború idején számtalan alkalommal megesett, hogy a szerencse - vagy éppen a balszerencse - mint a végzet mindenható keze avatkozott a történésekbe. Egyes hadműveleteket tökéletesen kiterveltek, ám ezek az előre nem látott tényezők miatt mégis elbuktak; volt, hogy számbéli túlerőben álló, stabil pozíciót élvező csapatok kapituláltak a náluknál jóval csekélyebb erőt képviselő ellenfél előtt; miként arra is akadt példa, hogy egyetlen rafinált, ám roppant kockázatos titkosszolgálati trükk döntött tízezrek sorsáról. Kialakultak olyan katasztrófahelyzetek, melyek a hősies erőfeszítéseknek és a szerencsének köszönhetően - paradox módon - feledhetetlen sikerekbe fordultak át, és arra is akadt példa, hogy azok a katonák, akik ésszerűtlenül sokat kockáztattak, és önnön képességük határán túlra merészkedtek, végül briliáns győzelmeket arattak az ellenség felett.

A ​második világháború éveiben zseniális német mérnökök szolgálták a Harmadik Birodalmat, tudásuk legjavát nyújtva. Dr. Ferdinand Porsche, Ernst Heinkel, a Horten fivérek, Willy Messerschmitt, Werner von Braun és társaik kivételes fegyvereket alkottak: a V-2 rakéta, a gázturbinával hajtott Messerschmitt 262, a „csupa szárny” Horten 229, az éjjellátó berendezéssel felszerelt Párduc harckocsi, vagy a legyőzhetetlen Királytigris páncélos oly magas szintű haditechnikát képviseltek, amellyel a szövetséges hadviselő felek egyike sem rendelkezett. A csúcstechnológia azonban önnön magában még nem garantálhatta a harctéri sikert, amely csak akkor vált kivívhatóvá, ha sokat tapasztalt és rettenthetetlenül bátor katonák gondjaira bízták ezeket a fegyvereket. A csúcstechnológiát képviselő német fegyverekből kevés került ki a hadszíntérre, ám a megfelelő személyzettel ellátott harci eszközök hatalmas károkat okoztak a szövetséges csapatok számára. Számszerileg kevesen voltak, mégis legendás fegyverekké váltak: ezek a harcjárművek, repülőgépek és tengeralattjárók voltak a csatamezők csúcsragadozói, a Harmadi Birodalom utolsó reményei.

A ​könyvből megtudhatjuk azoknak a millióknak sorsát, kiket származásuk vagy politikai hovatartozásuk miatt hurcoltak el. A könyv beszámol a brit, német, szovjet és a humánusabb amerikai koncentrációs táborokról.

A ​könyv a világháború eseményeit, a Harmadik Birodalom erőszakos terjeszkedését tárgyalja, amely már a kezdetektől fogva magában hordozta a náci Németország bukásának lehetőségét – hisz nincs oly erős birodalom, amely féktelen gőgjében azt gondolhatná, hogy képes dacolni egy egész világgal és képes valamennyi ellenlábasát iga alá hajtani. Ebben a korszakban a szövetségre lépett nemzetek által fenyegetett Harmadik Birodalom összeomlása már megkerülhetetlen, természetszerűen bekövetkező folyamat volt, a totális kudarc pedig magával vonta a náci diktátor, Adolf Hitler teljes megsemmisülését.

A ​II. világháborúban megszámlálhatatlan olyan küldetést hajtottak végre különleges- és kevésbé különleges egységek, amelyek csak hatalmas - előre kalkulált - emberáldozatok árán voltak végrehajthatók. Sőt, egyes akciók esetén kifejezetten 100 %-os veszteséggel számoltak a parancsnokok. A Nors Hydro ellen tervezett meglepetésszerű támadás, vagy a Duce szöktetése, melyet Skorzeny hajtott végre maroknyi, elszánt csapatával, vagy a dühödt hajsza a Bismark hadihajó után mind-mind szinte a lehetetlenség határát súroló öngyilkos haditettek voltak. De ma már inkább történelem, a bátorság, bajtársiasság és az önfeláldozás torokszorító története...

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

„1915 ​és 1945 között a vadászpilóták társadalma alkotta a hadsereg elitjét, az ászok pedig a vadászerők ünnepelt hősei voltak. Kevés pilóta volt képes a megtisztelő titulus megszerzé­sére: ahhoz, hogy valaki ásszá váljon, olyan képességek szük­ségeltettek, melyek tízezer emberből legfeljebb egy számára adatnak meg. Azok a férfiak, kik az első világháború éveiben repülték a vászonból és fából, zongorahúrokból és vascsövek­ből összetákolt, kehes motorok által hajtott, idegtépőén bi­zonytalan masinákat, és nap-nap után veszedelmes harci missziókat teljesítettek, kivételesen bátor emberek voltak. Ám a rettenthetetlen szív, avagy a harci ösztön önmagában még vaj­mi keveset ért: ha nem társult mellé képzettség és hidegvér, úgy inkább hozott bajt a pilóta fejére, mintsem segítette győ­zelmekhez.”

Nem ​lehet elválasztani egymástól az SS-t, a Wehrmachtot, a holokausztot és az egyéb háborús bűnöket, amelyeket a Harmadik Birodalom náci vezetői, illetve az általuk sulykolt ideológiától gyakorta elvakult, a környező világ és az emberi társadalom valós jellemzőire érzéketlenné vált, gyakran alig felnőttkorba lépő német katonák követtek el 1939 és 1945 között. Vitathatatlan tény, hogy a Wehrmacht, az SS, a Kriegsmarine és a Luftwaffe vezetése, illetve a személyi állomány tagjai a korabeli, Goebbels által vezetett propagandaminisztérium hírverését meghazudtolva egyáltalán nem voltak csillogó vértezetű lovagok. A náci rezsim elképzelésével ellentétben a csatamezőkön nem ideológiák vagy egydimenziós propagandafigurák, hanem emberek álltak egymással szemben, ők döntötték el a harcok kimenetét. E könyv szereplői nem fedhetetlen hősök, hanem jól képzett és bátor, a harcok során számtalan esetben bizonyító, az ellenségtől - legyen az bármilyen nemzetiségű - soha meg nem rettenő katonák voltak, kik nem ismertek sem lehetetlent, sem elveszett helyzetet.

A ​második világháború éveiben a Harmadik Birodalom minden korábbinál nagyobb rombolóerőt képviselő fegyverek sokaságának fejlesztését finanszírozta, melyek eldönthették volna a háború kimenetelét. A különleges hadászati eszközök közt számos olyan akadt, amely a kor technikai szintjéhez mérten forradalminak számított: a megtorló fegyverek, az irányított levegő-felszín rakéták, a csupa szárnyszerkezetű lopakodó bombázógépek, az új generációs vadászgépek mind olyan fegyverek voltak, melyhez hasonlóak nem szerepeltek a szövetséges haderő gazdag haditechnikai eszköztárában. Akadtak köztük olyanok, amelyek harctéri alkalmazásra is kerültek, akadtak olyanok is, amelyek legfeljebb tervrajz formájában léteztek. A hivatalos történetírás évtizedeken át mereven elutasította a német atombomba létezésének lehetőségét is arra hivatkozva, hogy Adolf Hitler 1942 végén törölte a katonai célú nukleáris kutatásokat. A második világháború utáni évtizedekben előkerült tárgyi bizonyítékok, a titkosítás alól feloldott hivatalos dokumentumok azonban korántsem támasztják alá egyértelműen a fenti vélekedést, sőt szép számban akadnak köztük olyanok, melyek éppenséggel arra utalnak, hogy a német atomprogram nem torkollott csúfos kudarcba. Ma már tudjuk, hogy a Harmadik Birodalomban legalább négy kísérleti központban foglalkoztak az atomfegyverek kutatásával, és igazolást nyert az a feltételezés is, miszerint Németország rendelkezett sugárzóanyag előállításához szükséges atomreaktorral, amely lehetővé tette a radioaktív uránérc előállítását, és végső soron a náci atombomba előállítását...

A ​német tengeralattjáró-flotta elsöprő diadalokkal és véres kudarcokkal teljes története a második világháború hadi krónikájának lebilincselő, drámai eseményekben gazdag fejezete. 1939 és 1945 között a német búvárnaszádok körülbelül 2900 kereskedelmi hajót süllyesztettek el, amelyek összesített vízkiszorítása meghaladta a 14 315 000 bruttóregisztertonnát (összehasonlításképpen: az elsüllyesztett hajók összesített vízkiszorítása mintegy 302 darab Titanic méretű hajót tesz ki). Rettenetes veszteség volt ez: Winston Churchill személyes számításai szerint a búvárnaszádok a háború során a szövetséges kereskedelmi flotta szállítókapacitásának hozzávetőlegesen 68 százalékát küldték hullámsírba. A tenger könyörtelen acélfarkasai azonban nem csupán a kereskedelmi egységek, de a szövetséges haditengerészet hajói ellenében is kimagasló eredményeket értek el. A második világháború éveiben a Kriegsmarine búvárnaszádjai 145 ellenséges hadihajót süllyesztettek el, köztük olyan, korábban legyőzhetetlennek tartott egységeket, mint a 31100 tonnás HMS Barham csatahajó, a 22600 tonnás HMS Ark Royal repülőgéphordozó, a 29150 tonnás HMS Royal Oak csatahajó, vagy a 22500 tonnás HMS Courageous repülőgéphordozó. A tengeralattjáró flotta azonban rettenetes árat fizetett ezekért a fényes diadalokért. A második világháború éveiben összesen 1170 német búvárnaszád teljesített szolgálatot a Kriegsmarine kötelékében, közülük 751 pusztult el harci cselekmény közben.

A ​Harmadik Birodalom krónikája az emberiség történelmének legsötétebb és leginkább megrázó, egyszersmind nyomasztó, máig érvényes tanulságokkal terhes története. Adolf Hitler, a karizmatikus diktátor politikai pályája minden szempontból egyedi és példa nélkül álló. Annak ellenére, hogy a húszas években még semmiféle erőforrással vagy támogatással nem rendelkezett, páratlan következetességgel és kitartással váltotta valóra beteges elképzeléseit és a Nemzetiszocialista Munkáspártot egyetlen évtized leforgása alatt egy jelentéktelen, perifériális politikai csoportosulásból Németország vezető, majd egyetlen pártjává tette. Adolf Hitler vezetésével a nácik létrehozták a totalitárius államot, amely lépésről-lépésre terjesztette ki hatalmát: befolyása alá hajtotta a hadsereget és az igazságszolgáltatást, az oktatásügyet és az ifjúsági mozgalmakat, majd felszámolta az emberi magánszférát - így az élet valamennyi területét kontrollálta. A „Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása" két részben tárgyalja a náci Németország történetét. Az első rész főleg az 1933. és 1938. közötti időszakot veszi górcső alá, a kétségek nélküli növekedés éveit, amelyek során Adolf Hitler szinte bárminemű külpolitikai befolyástól függetlenül építette fel az általa megálmodott pokoli birodalmat. Ebben az időszakban az európai nagyhatalmak - bár számos esetben kerültek összetűzésbe a náci vezetéssel - legitim partnerként ismerték el az Adolf Hitler által vezetett Németországot és felettébb meglepő módon roppant toleráns viselkedést tanúsítottak a Harmadik Birodalom irányába. Németország vezetése pedig - annak ellenére, hogy a kodifikált jog és egyéb módszerek által számtalan esetben tiporta porba az egyetemes emberi értékeket - szabadon gyakorolhatta a náci elveket és képes volt rá, hogy a német társadalom egészét a hitleri elképzelések által megszabott kényszerzubbonyba erőltesse. Németország nácifikálásának folyamata aljasán rafinált, ám roppant hatékony politikai és félkatonai eszközökkel, a kívülállók számára törvényesnek látszó úton zajlott le.

Az ​észak-afrikai harcokban számos kivételes parancsnok bizonyíthatta hozzáértését, ám kétségtelen, hogy a sivatagi csatározás legkiválóbb hadvezére a DAK élén álló Erwin Rommel volt. A tábornagy alakja óriásként magasodott a front fölé, ellenfelei olyannyira rettegték őt, hogy különleges kommandót küldtek elveszejtésére. Erwin Rommel sajátos modora és eredeti harcászati elképzelései okán meglehetősen népszerűtlen volt az OKW berkein belül, ám a tengelyhatalmi csapatok katonái páratlan tisztelettel övezték személyét. Rommel taktikai zsenialitása, tiszti kvalitásai, illetve emberi nagysága okán vált legendává: a remek hadvezér páratlan hatékonysággal vezette csapatait, rettenetes áron mért, tankönyvbe illő leckéket adott az ellenség számára a modern hadviselés fortélyait és a harckocsik alkalmazását illetően, mindemellett lovagiasságból is példát mutatott.

A ​III. Birodalom krónikája az emberiség történelmének egyik legmegrázóbb története. Adolf Hitler és az általa felépített birodalom sorsa mindörökre összefonódott: a felemelkedést diadalok, a megingást agónia, majd az elkerülhetetlenné vált kárhozat követte.

A ​második világháború története során a hadviselő felek számos merész és szokatlan, esetenként akár vakmerőnek is nevezhető hadműveletet terveltek ki és hajtottak végre. A leghíresebb katonai akciókat a kínzó szükségszerűség hívta életre, és a legendássá vált hadműveletektől nem kevesebbet vártak, mint komoly stratégiai előnyök megszerzését, esetenként a háború menetének a megfordítását. A leghíresebb hadműveletek terveit zseniális stratégák fogalmazták meg, az ambiciózus törekvések végrehajtásához szükséges harcászati eszközöket kimagasló tehetséggel és hozzáértéssel bíró mérnökök hozták létre, a nagy körültekintéssel kidolgozott akciókat pedig kiválóan képzett és bátor katonák hajtották végre. Egyes hadműveletek a felvonultatott haditechnika különlegessége és kísérleti jellege, a szokatlanul merész, esetenként akár formabontónak is nevezhető tervezés, az akciót végrehajtó katonák kimagasló bátorsága, emberfeletti kitartása és a hadművelet stratégiai szerepe miatt válhattak legendássá. Ezen fegyveres konfrontációk nem minden esetben váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: egyesek sikerrel jártak, mások véres kudarcba torkollottak, megint más hadműveletek pedig csak ellentmondásos, vagy a vártnál jóval szerényebb eredményeket hoztak.

Rudel, ​Galland, Carius, Hartman, Wittman, Skorzeny, Kretschmer, Peiper, Schnaufer, Dönitz, Mölders, Giskes... : róluk nemcsak a katonák, de a civilek is jól tudták, hogy rettenthetetlen harcosok. Kimagasló teljesítményükkel vívták ki maguknak a hadvezetés tárgyiasult elismerését, a Lovagkeresztet. Ennek a kitüntetésnek a megítélését szerfelett szigorú eljárás igazgatta, amely eljárás során nem a katonai rendfokozat vagy a politikai megfontolások, hanem csak és kizárólag a hősiesség számított. Egyszerű közlegény éppúgy részesült a kitüntetésben, mint a hadvezetés tagjai. A kitüntetett személyek nevét minden fegyvernemnél ismertették, a napiparancs külön kitért azokra a harcosokra és az általuk végrehajtott haditettekre, akik részesültek eme megtiszteltetésben. A könyvben szereplő személyek a nácizmus diadalra viteléért, ördögien gonosz célok beteljesítéséért harcoltak, ám ennek ellenére is megilleti őket a tisztelet: halált megvető bátorsággal küzdő frontharcosok voltak, akik nem ismertek lehetetlent, és a legreménytelenebb körülmények között sem futamodtak meg.

A ​II. világháború kimenetele - alapvetően - véres csaták során dőlt el, ám a színfalak mögött csendes, ám nem kevésbé ádáz és könyörtelen küzdelem zajlott, melyben bátor férfiak és nők teljesítettek veszélyes szolgálatot. Az Abwehr, a KGB, a SIS, vagy a SOE által végzett titkos hadműveletek tekintélyes részét még ma is homály fedi. Ügynökeink tevékenysége rendkívül kockázatos volt, legtöbbször az ellenséges vonalak mögött kellett helytállniuk, a felderített és letartóztatott kémek pedig nem számíthattak kegyelemre: kényszervallatás, kínzás és halálbüntetés várt rájuk. A II. világháború mesterkémei közül sokakat nem ismerhet az utókor, sokan még évtizedek múltán sem fedhették fel a teljes valóságot, míg mások a sírba vitték a titkaikat...

Az ​első világháborút lezáró békeszerződések számos, Németországra vonatkozó szankciója között a hadsereg személyi és technikai állományával kapcsolatos megkötések is szerepeltek. Adolf Hitler hatalomra jutását követően azonban a hadvezetés sorra játszotta ki ezeket a korlátozásokat, eleinte civil programoknak álcázva a fegyverfejlesztéseket, majd az évek múlásával egyre nyíltabban, arrogánsán és agresszíven felvállalva azokat. A Heereswaffenamt a harmincas évek második felében nagyon komoly anyagi, illetve humán erőforrásokat fordított a modern harceszközök fejlesztésére, amely eredményeképpen modern kézifegyverek, harcjárművek és repülőgépek születtek a rajzasztalokon, illetve kerültek sorozatgyártásra. A második világháború első szakaszában a jól megválasztott stratégia mellett ezek a fegyverek biztosították a Harmadik Birodalom hadseregének ütőképességét. A háborús készülődés jegyében a HWA és az OKL főleg a támadásra alkalmas fegyverek megalkotására vonatkozó programokat részesítette előnyben, a védekezésre alkalmas fegyverek fejlesztése csak másodlagos jelentőséggel bírt a hadvezetés számára. 1941-re azonban, ahogy a német hadsereg addigi fölénye megingott, majd fokozatosan elenyészett, egyre nagyobb szerepet kaptak a különböző védekező fegyverek is.

"Minden ​jól kezdődött.Az aknákat,az akadályokat és a parti ütegeket már java részben leküzdöttük.Nagy arányokban és igen eredményesen vetettük be ejtőernyős csapatokat.A gyalogság partraszállása gyorsan halad,sok harckocsi és önjáró löveg már a parton van."1944.június 6.Churchill miniszterelnök Sztálin marsallnak. Egy lebilincselően hiteles dokumentum könyv a partraszállásról eredeti fényképekkel kiegészítve.

Adolf ​Hitler sohasem építhette volna fel a Harmadik birodalmat, a náci rezsim pedig sohasem működhetett volna olyan elrettentő hatékonysággal a végtelenül lojális, fanatizmusig elhivatott szolgálók intenzív támogatása nélkül: a náci terrorgépezet létrehozásához és működtetéséhez elkötelezett politikai vezetők és katonatisztek, sajtómunkások és közhivatalnokok, orvosok és bírók, különleges szakértők és titkosügynökök szükségeltettek. A hatalom megszerzése és az ellenzéki erők megsemmisítése, a papírra vetett fajpolitikai törekvések gyakorlati megvalósítása és a koncentrációs táborok felépítése, a második világháború kirobbantása és a Végső megoldás végrehajtása nem történhetett volna meg, ha Adolf Hitler mögött nem állnak olyan tervezők és végrehajtók, akik megingathatatlan hűséggel teljesítik a Führer akaratát - ők voltak a náci rezsim szilárd pillérei.

A ​végtelen tenger ritkán tesz barátságos gesztust az ember felé, ellenben ezeregy halálos veszedelmet tartogat a hajózok számára: az, ki helytáll az ellenséges körülmények közepette, megingathatatlan bátorságról és kivételes erőről tesz tanúbizonyságot. Nincs rossz idő, csak kicsi hajó - ironizálnak a tengerészek, midőn szembekerülnek a szeszélyes időjárás heves dühkitöréseivel, hisz tudják jól, hogy a házmagasságú hullámok, a sodró erejű viharok, az éles zátonyok, a zord hideg és az acéltestben megkapaszkodó jég még a leghatalmasabb hajóban is rettenetes károkat okozhat, szerencsétlenebb esetben akár a pusztulásba is ránthatja azt. Ezért a nyílt tengeren való hajózás merész, kitűnően képzett és szélsőséges viszonyok közt is józan gondolkodású férfiakat kíván: mikor teremtett lélek sem tartózkodik száz és ezer tengeri mérföldnyi távolságra, a hajó pedig kiszolgáltatott a természet erőivel szemben, akkor minden döntésnek mázsás súlya van, és akár a legkisebb hiba, a legapróbb figyelmetlenség is katasztrofális következményeket vonhat maga után.

1917 ​novemberében járunk. Immáron két és fél éve dühöng a világháború. Ez a háború nem hasonlított a korábbi fegyveres konfliktusokra: merev frontvonalak mögül néztek farkasszemet a szembenálló felek, kik alig minimális stratégiai előnyökért is döbbenetes áldozatokkal fizettek. A csatamezőt szögesdrótból vont akadályok, aknazárak, műszaki akadályok, nap-nap után szaporodó lövészárkok szabdalták fel, amelyek ellehetetlenítették a gyalogság és a lovasság hatékony alkalmazását. A támadásra parancsolt rohamcsapatokat áthatolhatatlan géppuskatűz állította meg, a lovasság mint fegyvernem nemkülönben értékét vesztette a jól kiépített védelmi vonalakkal szemben: megesett, hogy néhány kilométernyi sártenger elhódítása is százezer katona életébe került. Ezt a háborút hagyományos fegyverekkel megnyerni nem lehetett: új, a kézifegyverek tüzével szemben ellenálló, az árkok és a műszaki akadályok leküzdésére képes, nagy tűzerővel bíró haditechnikai eszközökre volt szükség. Egy olyan fegyverre, amely képes stratégiai előnyökhöz juttatni birtokosait, és amely képes eldönteni az évek óta húzódó, elképesztő véráldozatokkal járó, kilátástalanná vált harcok menetét.

Mint ​a cím is mutatja, a könyv a II. világháború legnagyobb katonai kudarcairól szól. Nem volt ettől mentes Erwin Rommel sem, az egyik legzseniálisabbnak tartott hadvezér, aki lehetetlennek tartotta a normandiai partraszállást, s ezért elutazott nyaralni...

A ​Kongresszusi Érdemrend a legmagasabb kitüntetés, amit az Amerikai Egyesült Államok hadseregében szolgáló katona kaphat; neve onnan ered, hogy a kitüntetést az elnök adományozza a kongresszus nevében. A Kongresszusi Érdemrendet 1861-ben alapították; az adományozás jogát eleinte a haditengerészet katonáira korlátozták, majd később kiterjesztették a fegyveres erők valamennyi tagjára. A Parti őrség katonái éppúgy kiérdemelhették a Kongresz-szusi Érdemrendet, mint a tengerészgyalogosok, vagy a légierő pilótái; a tisztek és a sorállomány tagjai egyaránt felterjeszthe-tők voltak a magas elismerésre. A Kongresszusi Érdemrendet csakis azok a katonák kaphatták meg, akik a legbátrabbak közül is kiemelkedtek. Az adományozás nem függött rendfokozattól vagy beosztástól, egyetlen szempont számított csupán: a szolgálati esküben foglalt kötelességeket messze meghaladó hősiesség. Olyan katonákat terjesztettek fel a kitüntetésre, akik saját testi épségükkel mit sem törődve, megsemmisítő ellenséges tűzben törtek előre; akik gyilkos párbajokat vívtak a levegőben, és ellenséges pilóták sokasága felett diadalmaskodtak; akik kiemelkedő eredményekkel harcoltak a japán hadiflotta ellenében; akik ezer meg egy veszéllyel dacolva, bevehetetlennek tartott bunkereket és állásokat számoltak fel. A Kongresszusi Érdemrend megszerzéséhez nem kevesebbet, mint a lehetetlent kellett megcselekedni, ezért viselése minden másnál nagyobb dicsőségnek számított: azok, akik feltűzhették a kitüntetést, bármerre jártak is életük során, a háborús hősöknek kijáró fogadtatásban részesültek. A második világháború éveiben összesen 440 Kongresszusi Érdemrendet adtak át-250 esetben posztumusz adományozás történt.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

A ​II. világháború páncélosai A Szovjetunió páncélosai AZ Egyesült Királyság páncélosai AZ Amerikai Egyesült Államok páncélosai

Kollekciók