Ajax-loader

Gabriel García Márquez könyvei a rukkolán


"Tudom, ​mi adta az ötletet, hogy egyszer megírom egy diktátor történetét. Caracasban történt, 1958 elején, amikor Pérez Jiménez megbukott. Pérez Jiménez akkor már nem volt ott. A kormányzó junta egy mirafloresi villa szalonjában tartott ülést, és az előszobában ott voltunk valamennyien, az összes caracasi újságíró, hajnali négy óra volt: ott töltöttük az egész éjszakát, hogy megtudjuk az ország további sorsát, amely akkor dőlt el, abban a szobában. Egyszer csak, az éjszaka folyamán első ízben, kinyílt az ajtó, és kijött egy katonatiszt, tábori egyenruhában, sáros csizmában, hátrálva, géppisztolyát a szoba felé szegezve, ahol Larrazábal és a többiek éppen eldöntötték Venezuela sorsát, és elhaladt köztünk, újságírók között, hátrálva, abban a csizmában, lement a szőnyeggel borított lépcsőn, beült egy autóban, és elhajtott. Nem tudom, ki volt az a katonatiszt, csak annyit tudok, hogy Santo Domingóba emigrált. De ott, abban a pillanatban, nem is tudom, hogyan, megsejtettem, hogy mi a hatalom. Hogy ez az ember, aki elment egy hajszálnyi kontaktushiba miatt nem kapta meg a hatalmat, és hogy ha meglett volna a kontaktus, akkor ennek az embernek és az egész országnak a sorsa is másképp alakul. Hát akkor mi az a szikra, amely hatalmat gerjeszt? Mi a hatalom? Rejtély! Könyvem diktátora azt mondja róla, hogy olyan, mint "egy tündöklő szombat". " (Gabriel García Márquez)

E ​könyvet az író saját gyermekkori emlékeiből, tapasztalataiból kiindulva írta. A regény Kolumbia egy kis eldugott falujában, Macondoban játszódik. Nem jó kifejezés a "játszódik", mert ez a mű minden szempontból rendhagyó. Ahogy az író mondja: "Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelkiállapot." Ezt a falut sok száz kolumbiai falu hangulatából, az író ezekben töltött gyerekkori emlékeiből ollózta össze. A hangulatot alapvetően meghatározza az éghajlat. Állandóan száraz forróság van, az emberek a napjuk nagy részét árnyékos függőágyakban töltik, hiszen még megmozdulni is nehéz ilyenkor. Ezekben a falvakban mindent vastag por lep, amit a szél felkavar - de nincs eső, ami lemosná. Az élet hihetetlenül monoton, még az évszakok is csak alig észrevehetően változnak. Az eldugott falvacskákban semmi sem történik. Ilyen körülmények között követhetjük végig egy család történetének száz évét. A hatalmas házban, ahol a Buendíák élnek, minden megtörténhet. Az öt generáció életét végigköveti a magány. Nincs olyan tagja a családnak, aki életét valamilyen módon ne magányosan élné le. Van, amelyikük a tengert járja, másikuk szerzetes módjára elvonul a világtól, de híres, forradalmár katona is található közöttük. A család férfitagjainak két közös vonásuk van, az egyik a nevük: csak két variáció fordul elő José Arcadio és Aureliano. Ez azért is fontos, mert csak az Aureliánok magva termékeny, és viszi tovább a családot. A másik közös vonás a magány, amelynek oka abban keresendő, hogy nem tudnak szeretni. Egyikük sem szerelemből született és egyikük sem tanult meg szeretni. Ahogy az író mondja: "A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte." Végeredményben e család történetének nincs optimista kicsengése. Egyikük sem tud boldogan élni, nem találják meg helyüket a világban. Talán olyan emberekből állt az öt generáció, akiknek nincs is dolguk itt a földön, csak véletlenül pottyantak ide. Ennek ellenére a Száz év magány fantasztikus könyv. Minden megtörténhet és minden meg is történik benne. Gyerekek születnek malacfarokkal, egy asszony egész életében földet eszik, és szülei csontjait a nyakában hordja, az első José Arcadio felesége, Ursula pedig legalább 120 évig él. És történik mindez teljesen természetesen.

„A ​hír ott volt a főoltár harmadik fülkéjében, az evangéliumi oldalon. A kőlap az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből.az építésvezető meg a körülötte lévő emberei egyben akarták kihúzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyermekkoponyához. A (...) a rücskös salétrommarta kőlapon csak a keresztnév volt olvasható: Sierva María de Todos los Ángeles, a földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt.Az építésvezető egy cseppet sem csodálkozott rajta: elmagyarázta nekem, hogy az emberi haj a halál után is tovább nő, havonta egy centimétert, így tehát a huszonkét méter nagyjából kétszáz évnek fele meg. Nekem viszont nem tűnt hétköznapinak a dolog, mert a nagyanyám gyerekkoromban mesélt nekem egy tizenkét éves márkilányról, akinek olyan hosszú volt a haja, hogy úgy húzta maga után, mint egy menyasszonyi fátylat, és aki egy veszett kutya harapásába halt bele: a Karib tenger partvidékének falvaiban csodatévő szentnek tisztelik. Abból a feltevésből elindulva, hogy a kripta az övé lehet, megtudtam írni az aznapi cikkemet, és ez a könyv is abból született.”

Az ​élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni. Ezzel a mondattal indítja útjára a Nobel-díjas Gabriel García Márquez hatalmas regényfolyamát a saját életéről. Ez a könyv az első harminc évének története, 1927-től az ötvenes évek közepéig.1950-ben az akkor huszonhárom éves újságíró Gabriel García Márquezt felkeresi édesanyja, hogy tartson vele az észak-kolumbiai Aracatacába, eladni a nagyszülői házat. Az utazás élményei adják a kezdő lökést a visszaemlékezéshez. Megismerhetjük a kis Gabo gyermekkorát és serdülő éveit, a nagyszülőket, akik nem kisebb szerepet kaptak a márquezi regényvilágban, mint a Száz év magány José Arcadiója és Ursula Buendíája. A szerző idegenvezetésében csodálhatjuk meg Macondo, vagyi Aracataca utcáit és házait, a banánültetvények munkásait, valamint a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején nagy hatású alakjainak ihletőit. A gyemekkor után pedig a bogotai tanulóévek következnek, a jogi kar, az újságírás és az elkerülhetetlen politika. Részlet a könyvből: "Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház:- Fiú! Fiú! - És rögtön utána, mint a félrevert harang: - Rumot, mert megfullad!A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet, aki ettől majd feléled talán. Juana de Freytes kisasszony, akit a Gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet. Olegariónak kellett volna elnevezniük, mert szent Olegario napja volt, de senkinek sem volt a keze ügyében a szentek könyve, így aztán gyorsan megkereszteltek az apám első nevére, a második meg José lett, az ács neve, mivel ő Aracataca védőszentje, és mivel március az ő hónapja. Juana de Freytes kisasszony egy harmadik nevet is javasolt annak emlékére, hogy világra jöttöm meghozta az általános megbékélést a családok és barátok között, de a hivatalos keresztelésemkor, három év múlva kiállított okiratba elfelejtették beírni: Gabriel José de la Concordia."

Gabriel ​García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író ebben a könyvében egy különös kalandról készített nem mindennapi riportot. Miguel Littín világhírű chilei filmrendező legújabb filmjének keletkezési körülményeit ismerjük meg, amelyek egyedülállók a filmművészet történetében. A XX.század egyik legutolsó diktatúrája kényszerítette tizenkét éve száműzetésben a kiváló filmművészt, aki megváltoztatott külsővel, csak titokban térhetett vissza hazájába. Az életveszélyt is vállalta, hogy filmet készítsen Chile valóságáról a kegyetlen diktatúra közepette. A történet bővelkedik váratlan, néha hátborzongató kalandokban, az olvasó emberileg is közel kerül a történet főbb szereplőihez. Littín mondta kalandjáról az írónak: "Nem ez a leghősibb tette életemnek, de a leginkább emberhez méltó."

Gabriel ​García Márquez legújabb regénye egy aggastyán és egy fiatal lány lehetetlen szerelméről szól. Az író műveiből jól ismert karib kisvárosi környezetben játszódó történet fiktív, de az önirónia nagyon is valóságos, és a regény minden sorát áthatja. Márquez új regénye nemzetközi irodalmi szenzáció, amely a memoárkötetek írása közben, divertimentóként született.

A ​mi házunk messze volt a főtértől, egy mangófaligetben, a folyónál. Margot húgom a folyóparton ment végig; az emberek olyan izgalomban voltak a püspök érkezése miatt, hogy minden más megszűnt számukra. A fekvő betegeket mindenütt kitették a kapuba, hogy megkapják az Isten orvosságát, és szaladtak az asszonyok, hozták a pulykát, a malacot meg a többi ennivalót a házak udvarából, a folyó túlsó partja felől pedig felvirágozott csónakok közeledtek. De aztán, amikor a püspök elhajózott az orruk előtt, és még a lába nyomát se hagyta ott nekik emlékbe, a másik hír, mely addig kicsire zsugorodva lapult meg, hirtelen nőni kezdett, és visszanyerte botrányméretét. Margot húgomra ekkor zúdult rá, teljes súlyával: a szép Angela Vicariót, akinek az előző napon volt az esküvője, a férje visszavitte a szülői házba, mert azt kellett tapasztalnia, hogy már nem szűz. "Úgy éreztem, hogy énalattam nyílik meg menten a föld - mondta a húgom. - De bárhogy hányták-vetették a dolgot, senki se tudta elképzelni, hogy a szegény Santiago Nasar hogyan keveredhetett bele az ügybe." Csak azt tudták biztosan, hogy az Angela Vicario két bátyja már elindult, hogy megölje.

A ​rothadás bűze lengi be a híres-nevezetes Macondótól nem messze fekvő falut, amely a kolumbiai polgárháború után néhány évvel látszólag békésen szunnyadozik. Ezt a feszült csendet, a baljós nyugalmat zavarják meg a rejtélyes falragaszok, amelyek reggelente megjelennek itt-ott a házak falán, s bár titkot nem árulnak el senkiről csupa olyasmit tesznek közhírré, ami már úgyis jó ideje közszájon forog -, ezek a falragaszok indítják el az események végzetes láncolatát. "Nem a falragaszok okoznak álmatlanságot az embereknek, hanem a falragaszoktól való félelem" - mondja az egyik szereplő, s lassanként azt is megtudjuk, mi is táplálja igazából a falubeliek félelmeit: a rothadás bűze (melyet egy bozótban fennakadt tehén áraszt) már-már emberi alakot ölt, amikor az elöljáró, a véres polgárháborúban győztes új hatalom helyi képviselője rászabadítja a terrort a falura.

A ​csodálatos történet 1880-ban kezdődik, amikor a gyönyörű Fermina élvezhetné életét, helyette választania kell két udvarlója között, a jóképű Florentino Ariza és a népszerű Juvenal Urbino doktor között. Ez a gyötrődés és háromszög csaknem 50 éven át tart. A meghökkentő befejezésű szerelmi történet egy buja, lüktető, letűnt világban játszódik, melyet egyaránt uralnak a misztikus események és a sztentori hangú bölömbikák; ahol a tengerben olykor még feltűnik egy éneklő vízitehén keblén a borjával, vagy egy gyönyörű vízihulla; ahol még a legjózanabb gondolkodású embernek is természetesnek tűnik, hogy a tárgyak olykor elsétálnak a helyükről. Teljesen más világ ez, mint a mi közép-európai, misztikumtól mentes és romantikátlan valóságunk.

Ismerős ​világ tárul az olvasó elé, az a sajátosan márquezi csodavilág, mellyel a Száz év magányban találkozott először a magyar olvasó. A motívumok és a képek műről műre vándorolnak, hősei, színhelyei rendszeresen visszatérnek: a kolumbiai író úgy beszél alakjairól, ahogy baráti társaságban szoktunk távollevő, közös ismerősökről. Úgy is mondhatnánk: a Száz év magány total planban mutatja be García Márquez világát, a novellák pedig közelképekben a legérdekesebb részleteket. Mi is ennek az írói világnak a titka? Tán az, hogy García Márquez úgy számol be csodálatos, valószínűtlen dolgokról, mintha a legtermészetesebb események lennének, ugyanakkor körülményesen, a rendkívüli történéseknek kijáró áhítattal és alapossággal ír le mindennapos apróságokat. Ezzel teremt sajátos belső feszültséget és sejtelmességet.

„Másodszor ​vagyok ebben a szobában. Tíz éve, amikor először jártam itt, ugyanígy volt minden. Olyan, mintha azóta hozzá sem nyúlt volna semmihez, mintha - az óta a távoli reggel óta, amikor ideköltözött Memével - többé nem törődött volna a saját életével. A papírjai ugyanitt hevertek. Az asztal s az a néhány ócska ruhadarab is épp ott volt, ahol most. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a Kölyökkel átjöttünk hozzá, hogy helyreállítsuk a békét a hatóság és e között az ember között. Akkorra a banántársaság már teljesen kifacsart bennünket, továbbállt Macondóból, és magával vitte a nekünk hozott szemét szemetjét. S velük a söpredék is odébbállt, s az 1915-ös virágzó Macondónak nyoma sem maradt. Egy tönkrement falu maradt itt nekünk, négy sötét, nyomorúságos bolttal; az emberek ingerültek voltak, nem akadt munka, a virágzó múlt emléke gyötörte őket meg a lesújtó, pangó jelen keserűsége. Jövőjük pedig egyáltalán nem volt, csak egy közelgő, baljós, fenyegető vasárnap, mikorra kitűzték a választásokat."

1830 ​ősze táján, egy kis gőzhajón, mely a Magdalena folyón lefelé igyekszik, Santa Marta felé, Simón Bolívar képzeletben újra átéli a hajdani csaták dicső napjait és a hajdani szerelmek viharos éjszakáit. Az élet lassan elszáll belőle, s életével együtt egy nagy utópiának is vége. De ő, a „Felszabadító” máig is a kontinens egységének és függetlenségének jelképe. Törvényszerű volt, hogy Latin-Amerika legnagyobb írója előbb-utóbb szembesüljön Latin-Amerika történelmének legnagyobb alakjával, és faggatni kezdje. Ő, a nagy mítoszteremtő most visszafelé teszi meg az utat: a mítoszokból bontja ki az egykori embert, és úgy állítja elénk a maga esendőségében, megható illúziók között, hogy elhisszük neki: Simón Bolívar csakis ilyen lehetett. Mindent elhiszünk neki.

One ​Hundred Years of Solitude tells the story of the rise and fall, birth and death of the mythical town of Macondo through the history of the Buendía family. Inventive, amusing, magnetic, sad, and alive with unforgettable men and women -- brimming with truth, compassion, and a lyrical magic that strikes the soul -- this novel is a masterpiece in the art of fiction.

Hundert ​Jahre Einsamkeit ist die Geschichte vom Aufstieg und Niedergang der Familie Buendia und des von ihr gegründeten Dorfes Macondo. Der Schreibstil ist sehr aktionsbetont. Man kann kaum einen Satz entfernen ohne gleichzeitig Handlung auszuklammern. Allerdings ist die Handlung so sprunghaft, dass es andrerseits nichts ausmachen würde (man würde das Fehlen des Satzes kaum bemerken). Die Handlung fließt ohne Spannung dahin. Beim Leser wird kein Mitgefühl für handelnde Personen erzeugt. Er ist nicht interessiert, den Fortgang der Geschichte zu erfahren. Durch den aktionsbetonten Stil ist es aber auch nie kleinräumig langweilig (eher schon bezogen auf den Gesamthandlungsablauf). Zwei nette Einfälle notierte ich mir.

Gabriel ​García Márquez kolumbiai írót elsősorban regényeiből ismerjük, hiszen az idén negyedszázados Száz év magány és az 1990-ben megjelent Szerelem a kolera idején is hatalmas sikert aratott. A regényíró García Márquez mellett ezért kissé háttérbe is szorult az elbeszélő García Márquez. Pedig a negyvenes-ötvenes években megjelenő első írásaiban már ott szunnyadnak a későbbi nagy művek csírái. Kötetünk, amellyel a hazánkba látogató kolumbiai írót köszöntjük, az elmúlt évtizedekben magyarul megjelent elbeszélésekből és kisregényekből válogat, s néhány eddig ismeretlen írást is közöl. Szeretnénk az olvasót bevezetni García Márquez vegykonyhájába, hogy láthassa, miképpen formálódott lépésről lépésre, hogyan épült föl az élmények mozaikkockáiból a Száz év magány mágikus világa,

Angela ​Vicario hason feküdt az ebédlő díványán, a pofonoktól dagadt arccal, de már nem zokogott. Pedro Vicario, két bátyja közül a határozottabb egyéniség, derékon kapta, fölemelte a díványról, és az ebédlőasztalra ültette. - Na, kislány - mondta, remegve a dühtől -, mondd meg, hogy ki volt. És ő nem kérette magát, már nyitotta is a száját. Épp csak körülfürkészett a homályban, és máris rátalált a sok-sok evilági meg túlvilági, ki tudja milyen név közt, biztos kézzel célba vette, és egyetlen nyíllövéssel a falhoz szögezte, mint egy pillangót, amely immár mozdulni se tudott, és amelynek sorsa öröktől fogva meg volt írva. - Santiago Nasar - mondta.

"Az ​őr letett egy matracot az ágy mellé, és egy perc múlva már mélyen horkolt; időnként fütyült is hozzá. Késő este volt már. Pacho a sötétben fekve döbbent rá, hogy ez csak az első éjszaka, és ki tudja, hány jön még utána, hiszen bármi megtörténhet vele. María Victoriára gondolt - vagyis Mariavére, ahogy a barátaik hívták - csinos, okos és remek feleségére, aki akkor már két gyerek anyja volt: a húsz hónapos Benjamíné és a héthónapos Gabrielé. Valahol a közelben kukorékolni kezdett egy kakas; Pacho elképedt, hogy milyen rosszul jár a kakas órája. Csak egy tébolyodott kakas kukorékol este tízkor, gondolta. Pacho Santos érzelmes, lobbanékony és könnyen elérzékenyülő ember volt: apjának tökéletes mása. Andrés Escabi, Pacho húgának, Juanitának a férje nem sokkal azelőtt halt meg egy repülőgép-szerencsétlenségben: a Kiadatás Alá Esők felrobbantották a gépet. Pacho akkor, a lesújtó hírre összegyűlt családtagok előtt olyat mondott, amitől mindenkinek végigfutott a hátán a hideg: - Decemberig még valaki meg fog halni közülünk."

Az ​időtlen kisváros és a nyomort nemes méltósággal viselő öregember története.A Kiadó eddig nehezen hozzáférhető, új kötetekkel bővíti klasszikus Márquez-sorozatát, amelynek keretében korábban a világsikerű Száz év magány, Szerelem a kolera idején, Tizenkét vándornovella, vagy legutóbb Márquez önéletrajzi regénye, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet is megjelent.A kiadó célja, hogy a méltán népszerű sorozatot még teljesebbé téve, három újabb darabbal egészítse ki a Nobel-díjas író remekműveinek sorát. A sorozat újabb darabjai: három kisregény, három mítoszteremtő történet, amelyek az unalmasnak tűnő, de fojtogató légkörű, képzeletbeli Macondóban játszódnak.

A ​címmel ellentétben huszonkét beszédet tartalmaz a kötet, és Márquez maga válogatta őket. Az elsőt még 1944-ben mondta el (tizenhét éves volt ekkor!), az utolsót 2007-ben - egy egész élet, egy koherens írói világszemlélet rajzolódik ki belőlük. Márquez saját bevallása szerint két dologtól ódzkodott leginkább: a díjaktól és a beszédektől. Díjakból jócskán kijutott neki, a beszédekről pedig ez a kötet tanúskodik: vérbeli Márquez-írások ezek a szövegek is. Szenvedélyesek, elkötelezettek, hatásosak: minden mozzanatukban magukon viselik a világ egyik legnagyobb élő írójának összetéveszthetetlen kézjegyét.

"- ​Ma szerencsésnek tartom magam, ha egy jó bekezdést tudok írni egy munkanap alatt. Az idők során az írás gyötrelemmé vált. - Miért? Az ember azt hinné, minél jobban birtokában vagy a mesterségnek, annál könnyebben kellene mennie az írásnak. - Az a helyzet, hogy növekszik a felelősségérzet. Az embernek az az érzése, hogy minden betű, amelyet leír, nagyobb visszhangot kelt, sokkal több embernek szól. - Ez talán a hírnév következménye. Ennyire kényelmetlen ez neked? - Zavar; a legrosszabb, ami megeshet egy olyan emberrel, akit nem a sikervágy hajt, és egy olyan kontinensen, amely nem volt felkészülve arra, hogy sikeres írói legyenek, az, ha a könyveit úgy veszik, mint a sült kolbászt. Utálom, ha nyilvános látványossággá kell válnom. Utálom a televíziót, a kongresszusokat, a konferenciákat, a kerekasztalokat... - Az interjúkat. - Azokat is. Nem, a sikert senkinek sem kívánom. Az történik az emberrel, ami az alpinistákkal, akik meghalnak azért, hogy feljussanak a csúcsra, és amikor fölérnek, mit csinálnak? Leereszkednek, igyekeznek diszkréten leereszkedni, a lehető legnagyobb méltósággal."

Gabriel ​GarcÝa Mßrquez' erster Roman, den er bereits mit 19 Jahren schrieb, f³hrt in die unverwechselbare Welt von Macondo. Ein alter unbeugsamer Oberst, seine Tochter Isabel und sein neunjõhriger Enkel erzõhlen von den Geschehnissen, nachdem B³rgerkriege, Bananenboom und Naturkatastrophen ³ber das in der Hitze verfallende Dorf hinweggefegt sind. " Ein Roman, durchaus eigenstõndig, knapp und brillant, auf dem Weg zur Meisterschaft." Frankfurter Rundschau

Egy ​hajótörött története, aki tíz napig hánykolódott egy mentőcsónakban, étlen-szomjan, aztán a haza hősének kiáltották ki, szépségkirálynők illették csókjukkal, reklámkampányokban meggazdagodott, majd a kormány elfordult tőle, és egyszer s mindenkorra elfelejtették...

"Egyik ​városnak se volt már semmi köze ahhoz, ami bennem élt róluk. Mindegyik, akárcsak az egész mai Európa, döbbenetes változáson esett át: a valóságos emlékeim a memóriám által teremtett kísérteteknek tűntek, a hamis emlékeim pedig olyan meggyőzőek voltak, hogy kiszorították a valóságot. Így aztán képtelen voltam megállapítani, hogy a csalódás és a nosztalgia közt hol húzódik a határ. Ez lett a végső megoldás. Mert végre megtaláltam azt, ami a legjobban hiányzott ahhoz, hogy be tudjam fejezni a könyvet, és amit csak az évek múlása adhatott meg: az idő távlatát. E kalandos útról hazatérve újra átírtam minden novellát, az elejétől a végéig, nyolc lázas hónap alatt, amikor nem kellett eltűnődnöm azon, hogy hol ér véget az igazi és hol kezdődik a képzelt valóság, mert akkor már az a jótékony és hasznos gyanú élt bennem, hogy abból, amit húsz évvel ezelőtt Európában átéltem, talán semmi sem igaz. Ettől olyan könnyen ment az írás, hogy olykor már úgy éreztem, csakis a mesélés gyönyörűségéért írok, ami talán az az emberi állapot, amely a legközelebb áll a levitációhoz."

`Bon ​Voyage, Mr President' is a short story collection from Marquez that offers a brief introduction to his style and which features four stories from his book `Strange Pilgrims'. The first story follows an ousted South American President as he receives medical treatment in Geneva, the second is a short episode about a beautiful woman on a plane and how a fellow passenger falls in love with her despite her aloofness, the third is a terrifying story about a woman who gets mistakenly admitted to a mental asylum and no-one will believe she is sane and wants to get out and the last story is a fantasy piece about some boys who swim and dive in electrical light! Each story is wonderfully written in Marquez's unique style and whilst they are not as fantastical as his novels (except the last story) they are all just as superbly crafted and written. This is a lovely collection to dip into at odd moments and offers a short introduction to Marquez's writing that will only serve to whet your appetite to go off and explore more.

'César ​Montero was dreaming about elephants. He'd seen them at the movies on Sunday . . . ' Only moments later, César is led away by police as they clear the crowds away from the man he has just killed. But César is not the only man to be riled by the rumours being spread in his Colombian hometown - under the cover of darkness, someone creeps through the streets sticking malicious posters to walls and doors. Each night the respectable townsfolk retire to their beds fearful that they will be the subject of the following morning's lampoons. As paranoia seeps through the town and the delicate veil of tranquility begins to slip, can the perpetrator be uncovered before accusation and violence leave the inhabitants' sanity in tatters?

Vivir ​para contarlaes, probablemente, el libro más esperado de la década, compendio y recreación de un tiempo crucial en la vida de Gabriel García Márquez. En este apasionante relato, el premio Nobel colombiano ofrece la memoria de sus años de infancia y juventud, aquellos en los que se fundaría el imaginario que, con el tiempo, daría lugar a algunos de los relatos y novelas fundamentales en la literatura en lengua española del siglo XX. Estamos ante la novela de una vida a través de cuyas páginas García Márquez va descubriendo ecos de personajes e historias que han poblado obras comoCien años de soledad, El amor en los tiempos del cólera, El coronel no tiene quien le escribaoCrónica de una muerte anunciaday conviertenVivir para contarlaen una guía de lectura para toda su obra, en acompañante imprescindible para iluminar pasajes inolvidables que, tras la lectura de estas memorias, adquieren una nueva perspectiva.

1967. ​En Buenos Aires aparece la novela de un escritor colombiano de cuarenta años. No queda hoy lengua literaria a la que no haya sido traducida. Cien años de soledad cautiva a los lectores de cualquier condición. A propósito de esta edición se aclara: "Desvelar la magia de su prosa, acotar las arenas movedizas de su particular quehacer literario son tareas tan imposibles como dañinas; sí agradecerá el lector, en cambio, la aclaración de ciertas alusiones, la comprobación de la densidad que subyace a un texto aparentemente diáfano. No nos engañemos: son millones las páginas que se han inspirado en la novela, pero ante ella al lector no le queda otra actitud que la misma lectura devoradora y deslumbrada del último de los Aurelianos.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Pablo Escobàr, il più potente boss del narcotraffico mondiale, proprio non ci sta ad accettare che in Colombia viga la nuova legge che permette di estradare lui ed il suo gruppo detto, appunto, degli “estradabili” in un carcere degli Stati Uniti. Bisogna reagire, fare qualcosa, farsi sentire e possibilmente inventarsi una reazione eclatante, di quelle che rimangano sui giornali per giorni, mesi. La decisione cade su un’azione senza precedenti in Colombia, tale da mandare in tilt un intero apparato di sicurezza, i sistemi di polizia: rapire dieci personalità di spicco della società Colombiana, paralizzando l’attenzione del paese su questa azione spettacolare, costringendo lo Stato a trattare, concentrare tutta l’informazione su di lui per un consumato vizio di potere, egocentrismo, vanità. Dall’altro lato ci sono uomini e donne, prelevati a forza da casa, dalle loro automobili sotto gli occhi atterriti dei figli, dei coniugi. Trasferiti bendati in una sarabanda di spari ed azioni che rispondono ai più classici schemi dei sequestri di persona, vivono la loro prigionia dentro celle fetide, su pavimenti luridi e freddi in una dimensione in cui l’umanità non è di casa mentre fuori si contratta sul loro destino. I giorni si trasformano in mesi, la rigidità della segregazione si allenta, ma non la violenza e la brutalità dei carcerieri, sottili aguzzini, grevi e volgari: ai prigionieri è consentito prepararsi il caffè, girare liberamente per la cella, ma sono anche costretti a guardare film violenti o pornografici. C’è un lavoro, neanche tanto sottile, di snaturamento, disumanizzazione, alienazione, abbrutimento. Non tutti torneranno, alcuni pagheranno il prezzo di questa follia con la vita…

Non ancora vecchio ma stremato dalle malattie, dalle delusioni e dal tradimento, il generale Simón Bolívar, "el Libertador", l'uomo che ha scosso l'America Latina dal giogo spagnolo, rivive come in un sogno i giorni eroici delle sue battaglie e le appassionate notti dei suoi numerosi amori. Nel lungo viaggio che lo riporta nei luoghi che lo videro trionfatore, Bolívar, ormai morente e circondato solo da un pugno di seguaci, riflette sul fallimento dell'ideale che ha perseguitato per tutta la vita: l'unità politica delle terre che lui ha liberato e che gruppi di profittatori dominano ormai senza possibilità di riscatto. Un romanzo epico e drammatico, velato di una tristezza fatale e pervaso da un poetico senso di ineluttabilità del destino con il quale García Márquez rende onore al più illustre e sfortunato degli eroi del suo paese.

General ​Simón Bolívar, one of the Western Hemisphere’s supreme heroes, embarks on a seven-month voyage down the Magdalena River. Forced from power, made old and ill by the pressures of war, passion, victory, and betrayal, the General examines his life, confronting the phantoms of his past, reliving the campaigns that brought him renown, and remembering the women he loved for a night or a lifetime. On a journey that is at once a fantasy of triumphal progress and a nightmare of loss and delusions, we come to know the Liberator—the dazzling orchestrator of political and military intrigue, as well as the lover, the libertine, the fighter capable of heroism, mercy, and ruthlessness.

Dutch ​translation of Marquez short stories.

"A ​Very Old Man with Enormous Wings" begins with a husband and wife, Pelayo and Elisenda, who find a very old man in their courtyard one stormy afternoon. Amazed, they gaze at the enormous wings attached to the body of the old man as he struggles to get up from the mud. The couple attempts to communicate with the old man, but are unable to because he speaks a different language (which is never identified.) A neighbor comes by and lets them know that the old man is an angel who has come to take their sick child. Unsure of what to do, Pelayo decides to lock the angel in a chicken coop overnight. Early the next morning the local priest, Father Gonzaga, comes to the home, followed by the rest of the community, to test the old man and determine whether or not he truly is an angel. Ultimately, Father Gonzaga finds many reasons why the man cannot be an angel, such as the fact that the old man cannot understand Latin, and also because he has too many mortal characteristics. Elisenda, tired of having so many people at her house, decides to charge an entrance fee to see the angel. The family becomes rich and builds a mansion with the money they have collected. The crowd soon loses interest in the angel because another freak has risen to fame. The new attraction is a woman who disobeyed her...

En ​Barcelona, una prostituta que va entrando en la vejez entrena su perro a llorar ante la tumba que ha escogido para sí misma. En Viena, una mujer se vale de su don de ver el futuro para convertirse en la adivina de una familia rica. En Ginebra, el conductor de una ambulancia y su esposa acogen al abandonado y aparentemente moribundo ex presidente de un país caribeño, sólo para descubrir que sus ambiciones políticas siguen intactas. En estos doce relatos magistrales acerca de las vidas de latinoamericanos en Europa, García Márquez logra transmitir la amalgama de melancolía, tenacidad, pena y ambición que forma la experiencia del emigrante.