Ajax-loader

Nemeskürty István könyvei a rukkolán


A ​magyar film regényét tartja kezében az olvasó - regényt, melynek egykor élt, valóságos szereplői feltalálók és vállalkozók, világsztárok és filmek "láthatatlan munkatársai", mozitulajdonosok és filmhiénák, elméletalkotók és üzletemberek, emigránsok és kurzusok kegyeltjei; és főleg: maga a film, melynek - bizonytalankodva megtett - legelső lépéseitől a háborúig követi hódító útját Nemeskürty István; országhatárokon és műfajokon keresztül, történelmi és kultúrhistóriai viharokban, művészeti mozgalmak sodrásában és politikai krízisek során. De ez a kötet a mindeddig hiányzó nagymonográfia is: a technikatörténeti kutatások (és szenzációk) mellett elmélettörténet és filmesztétika-történet is, s a művek és alkotói pályák feltárása és elemzése nyomán a közönség változásának leírása is - amely sztárokat teremt és feled el, önmagát és eszményeit keresi a filmvásznon, változtat és változik az időben. A történetírói tekintetet nem kerülik el a hagyományos művészeti ágak kölcsönhatásai, termékenyítő kapcsolatai sem: hogy mit köszönhet a modern regény a filmnek, mit a film a képzőművészeti avantgarde-nak, mi jellemzi a plakátműfajt vagy a filmzenét, hol vannak a filmdokumentum határai, mi is a rajzfilm, - efféle kérdéseken keresztül az író szemlélete példaadóan mutatkozik meg. A könyv lapjain megelevenednek az egykori Budapest és Magyarország mozijai, életre kelnek a sztárok, bálványok és eszmények, bepillanthatunk a hőskor Hollywoodjába, a tízes évek budapesti vagy Párizs környéki műtermeibe; felfedezések és bűnügyek tanúi lehetünk, monopóliumok érdekharcait követhetjük, és a filmgyártás világában láthatjuk ez eltorzuló horizont sötét tükröződését. "A képpé varázsolt idő" tehát nemcsak a magyar művelődéstörténet hézagpótló fejezete, nemcsak széles kultúrhistóriai tabló, szakkönyv és elméleti kísérlet, de élvezetes, lebilincselő olvasmány is.

Nemeskürty ​István a Rekviem egy hadseregért c. műve után a 16. század magyar történelméhez tér vissza. Az Elfelejtett évtized tíz esztendő krónikája (1542-1552), azé a tíz évé, mely alatt a magyar nemességnek módja lett volna kellő összefogásra, hogy a törököt kiűzze. A Habsburg uralkodóknak nem volt érdekük az erős, egységes Magyarország helyreállása. Magyarország háta mögött kiegyeztek a törökkel, hogy németországi belháborúikat, hódításaikat zavartalanul folytathassák. Nemeskürty István könyvében a történelmi oknyomozás nagy írói lendülettel párosul. Szomorú pátoszú, de pezsdítően izgalmas zárófejezete ez a könyv a Krónika Dózsa György tetteiről és az Ez történt Mohács után lapjain megkezdett krónikának. Nemzeti történelmünk egyik elszalasztott s talán ezért elfelejtett tíz esztendejének izgalmas felderítésére vállalkozott a neves és sikeres író.

Nincs ​még százéves múltja sem, de már évtizedek óta a legelterjedtebb, a legnagyobb nézőközönséget vonzó művészet a film. Ma annyira hozzátartozik mindennapi életünkhöz, hogy csak csodálattal tudunk visszatekinteni az évszázad elején még hőskorát élő filmművészet úttörőinek küzdelmeire, az új művészet kibontakoztatásának megújuló sikereire. Bán Róbert, Magyar Bálint, Nemeskürty István és Pánczél Lajos 1895 óta, az első mozgókép bemutatásának napjától vezetik végig az olvasót a filmművészet technikai ismertetésén, a világ legnagyobb filmjeinek és filmművészeinek során, hogy végül hazánk e téren elért eredményeivel is megismertessék. A könyv izgalmas, érdekes olvasmány, nagyon sok jól ismert és kedvelt film és filmszínész képeivel illusztrálva.

Hogyan ​lett a magyar filmipar filmművészetté - ebben a mondatban lehet összefoglalni Nemeskürty István könyvének tartalmát. Az egymondatos, szükségképpen szürke összefoglalás azonban izgalmasan érdekes életrajzot takar, a magyar film életrajzát. Hat évtizeddel ezelőtt nálunk is, másutt is "a film még a vásári mutatvány »ősállapotában« volt. Nem tudta és nem vallotta magáról, hogy művészet. Nem volt elismert nemessége, mely kötelezte volna" (Balázs Béla). Az azóta megszerzett nemesség viszont már kötelez bennünket: ideje összefoglalnunk filmművészetünk történetét. A magyar filmtörténetírásnak alig van hagyománya. Filmszakirodalmunkban számottevő írások csak a filmesztétika tárgykörében születtek. Nemeskürty István filmesztéta és irodalomtörténész saját kutatásaira támaszkodva írta meg a magyar film történetének első összefoglalását.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Negyedfél ​évtizedes munkásságából komponált kitűnő kötetet Nemeskürty István, a filmesztéta és forgatókönyvíró, fesztiválok zsűritagja és filmproducer, mozinéző és művelődéstörténész. Átfogó értekezéseket, frappáns esszéket, szenvedélyes vitairatokat, előadásokat, krónikákat, élményleírásokat olvashatunk: film és társadalom viszonyáról, a filmesztétika történetéről, szenzációs felfedezésekről, a filmművészet lehetőségeiről és útkereséseiről, válságokról és tendenciákról. A kötet így válik film- és társadalomtörténetté egyszerre, s lebilincselő olvasmánnyá. A válogatást Mándy Iván novellája vezeti be: Nemeskürty mozija.

"Az ​író történelmi esszéjében azt vizsgálja: a kiegyezés pillanatában felnőtté vált nemzedék, a levert forradalomban részt vett, majd a szükségszerűséget felismerő és ezért a kiegyezés művét megalkotó atyák (ők a kőszívü ember fiai) - egy Andrássy, egy Eötvös, egy Deák, sőt egy Tisza Kálmán - fiai (vagyis a kőszívű ember unokái) mit tettek a kiegyezés művének érvényesítése terén; milyen utat jártak, merre felé vitték az ország szekerét, meghatározták-e az ország sorsát és miképpen. Nemeskürty - akárcsak előző történeti tárgyú műveiben - olyan korszakot vesz górcső alá, amelyet a szakemberek mostohán kezelnek. Az a véleménye, hogy 1867-1896 közötti években a történészek és irodalomtudósok helytelenül ábrázolják valamiféle békebeli állóvíznek, s hogy az ebben a korszakban tevékenykedő magyar államférfiak és művészek más világot éltek és terveztek meg, mint amit mi róluk magunk elé képzelünk. Az olvasmányosan megírt könyv a szakemberek körében bizonyára vitára ad alkalmat, de a történelemkedvelő olvasót jól szórakoztatja és gondolkodásra sarkallja. "

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

A ​magyar nemzetgyűlés 1920 februárjában kimondta, hogy a függetlenné vált magyar állam királyság, majd március 1-én Horthy Miklóst választotta meg kormányzónak. A függetlem magyar királyság de facto 1944 október 15-én, a sikertelennek bizonyult "kiugrás" és a nyilas hatalomátvétel napján szűnt meg. Erről a nem egészen negyedszázados korszakról ad képet Nemeskürty. A szerző mindenekelőtt azt kívánja dokumentálni és bizonyítani, hogy az 1920-1944 közötti korszak, az úgynevezett Horthy-korszak éppen nem szolgált rá a korábbi évtizedekben kötelezően, újjabban is gyakorta emlegetett diffamáló jellemzésekre (Horthy-fasizmus stb.) Sőt! Nemeskürty ábrázolásában e negyedszázad az egyik legjelentősebb magyar politikatörténeti korszakká válik, amikor az ellenségtől körülvett, Trianon területének nagyobbik részétől, lakóinak egyharmadától megfosztott, gazdaságilag lehetetlen helyzetbe hozott ország hét év alatt konszolidálni volt képes önmagát, és nemzetközi szintű teljesítményekre volt képes; a kúltúra teljesítményeiről külön is, bőségesen szól Nemeskürty. Ezt a hatalmas teljesítményt beárnyékolja ugyan, de meg nem szüntetheti, hogy az ország - vezetői hibái, de nagyobbrész külső körülmények szorítására - háborút üzent a Hitler-ellenes koalició nagyhatalmainak. Külön is terjedelmesen foglalkozik a legvitatottabb kérdésekkel: a zsidótörvények parlamenti megszavazásával, a bécsi törvények elfogadásával, a világháborúba való belépéssel, Horthy felelősségével, a kiugrás sikertelen okaival stb. A könyv, amely a korszakra vonatkozó irodalom igen jelentős részének legfontosabb szemelvényeit hosszan idézi, minden bizonnyal az egyik legvitatottabb történeti esszék sorába kerül.

"A ​régi magyar irodalom feltárásának és bemutatásának első nagy korszakában egyrészt természetesnek tartották, másrészt érdemként jegyezték fel, ha egy szerző tudományos uj és értékes gondolatait élvezetesen adja elő " írja Nemeskürty István kötete egyik tanulmányában. E könyv is azt bizonyítja, hogy ezt a követelményt ő írói ars poeticájának tartja.

A ​gyakran kényesnek mondott témákhoz egykor is bátran nyúló szerző ezúttal is különös "bátorságot", felkészültséget igénylő feladatra vállalkozott - egyetlen kézikönyvben áttekinteni a magyar művelődés majd évezredes történetét. A Széchenyi-díjas tudós és publicista a tőle megszokott eredetiséggel, alapossággal és könnyedséggel közelít hatalmas témájához - avatott vezetőként kalauzolja végig olvasóját az államalapítástól a második világháborúig terjedő évszázadok művelődéstörténetének szövevényes útvesztőjén. Impozáns stílusban tekinti át múltunkat: gondos kézzel "tisztogatva meg" annak nem egy olyan mozzanatát, vonulatát, melyet - méltatlanul és igaztalanul - az utóbbi évtizedekben már-már elfeledtünk, elfeledtetni, átértékeltetni akartak velünk.

"Ez ​a könyv a könyörtelenül iramló idővel dacoló értékeket veszi számba irodalmunkból, a szokottnál inkább tekintve ki a társadalmi történetére, írók és olvasók viszonyára. Mert olvasók nélkül írók sincsenek." E sorokkal vezeti be Nemeskürty István egyszemélyes irodalomtörténetét, melynek címéül Ady egy verssorát választotta. Legutóbb, 1934-ben jelent meg egyszemélyes magyar irodalomtörténet. Szerb Antalé. Fél évszázad óta hasonlóval senki sem jelentkezett, pedig szükség van egyéni megközelítésű, merész látású, újat felfedező, személyes hangú irodalomtörténetekre. Ez a munka ilyen, s ezért lebilincselő olvasmány, mely sokakat fog a magyar irodalom szeretetére indítani, eddig nem ismert írók és művek megismerésére

Híradás ​a Mohács előtti időkről. Főhőse: a középkori Magyarország legnagyobb parasztmozgalmának, az 1514. évi parasztháborúnak vezetõje és hadvezére. Ez a könyv Dózsa György születésének 500. évfordulójára jelent meg.

A ​könyv a magyar filmművészet kezdeteitől napjainkig kalauzolja az olvasóját: több mint háromszáz filmből villant fel emlékezetes jeleneteket. "Ezek ugyan "csak" állóképek - írja Nemeskürthy István -, mégsem azonosak a fényképművészet albumokban közzétett kompozícióival. Emlékezetünk filmjével kiegészítve megmozdulhatnak és életre kelthetik a most egyetlen fotóba sűrített cselekményt. De nem csupán az egyes filmek cselekményét óhajtanánk így a néző-olvasó közreműködésével megmozdítani, hanem az immár nyolvanegynéhány éves magyar film kalandos történetének mozgóképét is szeretnénk felidézni. Mit látunk ezeken a képeken? Tájékoztató közlést, divatos idegen szóval: információt? Tényszerű eligazítást: ez és ez, ekkor és ekkor, ebben meg ebben a filmben? Képes krónikát? Fényképművészeti műalkotást? S ha azt, kinek a művét? ... Vagy talán emlékeztető jelzés csupán, ami könyvünket lapozgatva a nézegető olvasó szeme elé kerül? Mindegyik és egyik sem." A magyar filmművészet képeskönyve nemcsak visszatekintés, hanem tabló is: egyaránt bemutatja az idősebb korosztály kedvenceit és a nyolcvanas évek fiatal rendezőinek legígéretesebb teljesítményeit.

Fasiszta ​kormány fasiszta hadseregéről van szó, rablóhadjáratban részt vevőről. Talán győzelmet kívántunk volna neki? Nem, nem erről van szó! Nem a 2. magyar hadseregről, mint fasiszta katonai szervezetről, hanem az abba kényszerített, cinikusan halálba hajszolt _emberekről_ van szó. Mikor a magyarok déli szárnyához csatlakozó olasz hadsereg nem érkezett haza a Don mellől, mert ott pusztult, Olaszországban forradalmi nyugtalanság kezdődött, sztrájkok, tömegtiltakozások terjedtek el futótűzként, mintegy az 1943. nyári Mussolini-ellenes megmozdulás előjeleként. El akarták számoltatni a fasiszta kormányt: hová lettek a katonáik? Azóta - szovjet-orosz koprodukcióban! - két film is készült már erről a hadseregről, ennek sorsáról és tragédiájának politikai jelentőségéről. Nálunk akkor döbbenetes közönnyel tért napirendre az ország a katasztrófa felett. Persze hogy hírzárlat volt, persze hogy kemény volt a cenzúra és erős a politikai terror: de mégis. A mohácsinál nagyobb méretű verség huszonnégy óra alatt gyászba boríthatott volna egy országot. Nem ez történt. De a doni katasztrófa is egyik előkészítő mozzanatává vált az új Magyarország építésének. Ezek a jeltelen sírban nyugvó halott katonák is mártírjai a nép Magyarországának, Keresztury Dezső szép versének szavaival: _Áldozatunk nem a gaz jogcíme:_ _[jóra parancs._

"Visszanéz ​a magyar, sóhajtva néz vissza / Te dicső hajdankor! fényes napjaidra / Szomorú tallóján ősi hírnevének / Hej! csak úgy böngész már valamit - mesének." Az Arany Jánostól kölcsönzött cím - Daliás idők - a magyar lovagkorra utal. Lehetséges, hogy ami e könyvben az olvasó elé tárul, mesének tűnik? De a mese is egyfajta valóság. Megismerhetjük belőle a költők ábrándjait, vágyait, terveit. A "mese" Hédervári Kont Istvánról szól, akit harminckét társával együtt Zsigmond király 1388-ban lefejeztetett, mert megtagadták tőle a neki járó hódolatot, és ellene szövetkeztek. De mi húzódik e tény mögött - nyomoz. Nemeskürty István -, mi volt az a Nagy Lajos-i hagyaték, ami szembeállította a főurakat királyukkal? Talán mégsem volt mese, még ha ábránd is maradt, mint annyi más a magyar történelemben...

1594. ​május harmincadikán az Esztergomért vívó magyar és német sereg német jegyzője ezt firkantotta a "veszteséglistára": "Perierunt: Valentinus Balassi, Hungarus sed impius" - meghaltak: Balassi Bálint, istentelen magyar. Ahogy Klaniczay Tibor írja: a német jegyző "akaratlanul is amellett tanúskodott, hogy Balassi azt jelentette, amit halála évében a kor már gonosznak, istentelennek tartott: a magyar reneszánsz erőszakban, hősiességben, vérben és magasztos eszményekben, szépségben és szerelemben tobzódó világát; egy fénnyel és árnnyal teli élet és egy szerelembe álmodott világ halhatatlan költőjét." Balassi Bálint kalandregénybe illő élete egyszersmind egy páratlanul gazdag, jelentős költői pályának is foglalata. A költő mögött kirajzolódik a kor, a török világ, az önvédelmi harcok, a reneszánsz Magyarországa. Nemeskürty István, e kor kiváló ismerője sok új elemmel gazdagítja Balassi-képünket.

Gondolatforgácsaimat ​egy engem évtizedek óta kínzó, ám megoldani nem sikerült kérdés köré csoportosítottam: miért szűnt meg a regnum, a magyar állam 1541-ben, bár a nemzetet a közakarat a nyelv segítségével fenntartotta, sőt koronként fel is virágoztatta? Noha a honfoglaláskor egy nemzetség tagjaiból nemzett népességet tekintettek nemzetnek, a viszonylag hamar egybeolvadt törzsek, általánossá terjed vén köztük a magyar nyelv és az abból fakadó gondolkodásmód, a regnum lakóit mind a nemzet tagjainak ismerték el, akkor is, ha később fogadták be vagy telepítették őket: például a ma németnek, olasznak, szlávnak, arabnak, töröknek, kunnak, besenyőnek nevezett népcsoportokat. Ez akkor is igaz, ha a nemesség hajlamos volt önmagát, főleg országgyűlések alkalmából, a nemzet kiváltságos tagjának tekinteni. Csakhogy a nemesség ősei már Szent István óta szomszéd népek leszármazottai voltak! Különösen nyugtalanító kérdés, hogy az 1920-ban újjáalakult magyar állam a kezdeti, másfél évtizedes eredményes önépítés és önszervezés után miért szolgáltatta ki magát feltétel nélkül egy nála erősebb, átmenetileg sikeres hatalomnak, miért vált annak fegyveres szövetségesévé két világbirodalom (Szovjetunió, USA) ellenében? A háborús vereség pillanataiban miért nem igyekezett kibújni a hurokból, mint ugyanakkor mások, például Románia? Vagy ha az akkori kormány, ügyetlenül ugyan, de igyekezett, miért ragaszkodott mégis a nemzet, az országlakosság a vesztes, hűtlen, Hitler vezette "náci" Németországhoz, vállalva a pusztulást és a büntetést? 1989-től kezdve pedig miért nem sikerül a nemzet államának ténylegesen, egységesen kormányzott országgá válnia? Botrány botrányt követ. Hová jutottunk? Önhibánkból, de miért? A végső válasz író és olvasó együttgondolkodásából születhet meg.

„…egyfelől ​féltem, másfelől égett a szívem, és talán az oldalamon is kifakadt volna, ha az számot fel nem tátottam volna” – a magyar irodalom egyik legszebb írói vallomását Bornemisza Péter 1577-ben, az Ördögi kísírtetek megírása évében fogalmazta meg. A lelkipásztor, aki ötkötetes, majd egykötetes prédikációskönyvében az ünnepekre íródott beszédekben a bibliai történetek fölidézésével remekbe szabott novellák sorát alkotta meg, aki a mélylélektan minden eszközét fölhasználva kora emberét a középpontba állítva az élet, az emberi természet megannyi bonyolult szálát követve nyomoz érzelmek és cselekedetek indítóokai után, aki írásaiban az uralkodót sérti, megjárja a börtönt, akinek magas pártfogók egyengetik útját, aki az Elektrá -t úgy magyarítja, hogy korára és hazájára aktualizálja, akinek pályája világ versekkel indul – korának európai méretű prózaírója volt. Életének regényes fordulatai – megalázottságok, családi életének veszteségekkel terhes eseményei – nem térítik le arról az útról, amelyet önmagának kijelölt. Barátai és a hozzá betérő ismerősei nyitott ajtókra és érdeklődő figyelemre számíthattak, mások gndjait éppúgy megörökítette műveiben, mint önmaga keserűségeit, önmagával való viaskodásait. Nemre és rangra való tekintet nélkül került mindenki a tollára. Hogy mi volt az a belső indíték, ami Bornemiszát írásra késztette, pontosan megfogalmazza: „Hogy penig níhol ki is neveztem az szömélyökben, nagy urakban, asszonyokban, nemesekben, bölcsekben, nagyokban, kicsinyekben, azért míeltem: hogy ne vélné valaki, hogy ez utálatosságokra a sátán csak ez világnak az gazzát vinné, és magát senki nem vélné jobbnak másnál: hanem meggondolná, hogy ő is ember…” Nemeskürty István új Bornemisza-könyve oknyomozó kutatás. Mint egy regény, úgy olvasható ez a tanulmány, amely a Bornemisza-sorok mögé akar látni és láttatni. A kor mindennapjainak fölfedése, a korszak politikai helyzetképe, az európai irodalmi párhuzamok, Bornemisza magánéletének fordulatai ott rejlenek a több kötetes életműben. Nemeskürty István arra vállalkozott, hogy ezeket a rejtett vonatkozásokat napfényre hozza, és ezzel ne csak Bornemisza Péter életrajzát, ne csak a korszak társadalmi, politikai vetületét, hanem a magyar próza kezdetét is megvilágítsa. És mindezzel azt bizonyítsa, hogy ekkora, a magyar próza születésekor, Bornemisza, akit első prózaírónk egyikének tekinthetünk, a kor legjelentősebb gondolkodó íróival egy szinten írt és gondolkodott. Ugyanazok a kétségek gyötörték, nyugtalanították, mint Avilai Szent Teréziát; a Giordano Bruno műveiből vett idézetek meghökkentve rácsengnek Bornemisza soraira; és nyomon követhetjük Szent Ágoston hatását is. Nemeskürty István Bornemisza Péter születésének négyszázötvenedik (1985), halálának négyszázadik (1984) évfordulójára írott tanulmánya korunk olvasójához hozza közel a reneszánsz próza magyar mesterét.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ez ​a mű nem száraz történettudományi értekezés, hanem - mint ahogy azt már Nemeskürty Istvántól megszoktuk - lebilincselően izgalmas, nagyszerű olvasmány, mely hozzásegíthet ahhoz, hogy múl­tunkat végigkísérve jobban megérthessük jelenünket. A szerző Magyarország történetét dolgozza fel, időrendben ha­ladva a honfoglalástól egészen 1947-ig, a párizsi békéig. így olvashatunk az államalapító Szent Istvánról és a többi Árpád-házi király uralkodásá­ról, az Anjouk koráról, a Hunyadiak dicsőségéről, a török megszállásról és a három részre szakadt ország keserveiről. A szerző elénk tárja a ku­ruc világot, részletesen bemutatja a Habsburg Birodalmat, ír a jakobi­nus mozgalomról, a napóleoni háborúkról, a reformkorról, valamint a 48-as polgári forradalomról és szabadságharcról, majd az ezt követő ki­egyezésről. Külön fejezet szól az első világháború tragédiájáról, majd pedig a trianoni békétől a párizsi békéig terjedő történelmi időszakról.

A ​régi magyar irodalom sajnálatos módon mindinkább kiszorul az iskolai oktatásból és az olvasói köztudatból. Ez a helyzet is indokolttá teszi, hogy minél több olvasóhoz jusson el Nemeskürty István könyve. A szerző a magyar irodalom kibontakozásának regényes életrajzát írta meg. A költeményeket, prózai és drámai munkákat a kortárs szemével is láttatja, s ezzel érzékelteti a magyar irodalom épületének növekedését tégláról téglára.

A ​nagyvilág nem kedvel bennünket. Legkevésbé belőlünk meggazdagodott szomszédaink. Bár nekik alighanem sikerülni fog zsírosabb falatokhoz jutni a közös tálból. Őrizzük féltékeny gonddal nyelvünket, kultúránkat. Nézzünk mindig az állam vezetőinek körmére. Ne tehessék azt, ami nekünk káros, és csak nekik hasznos. Ne engedjük el Isten kezét. Ne tűrjünk el mindent a parancsolgatóktól. Nézzünk bátran a világ hatalmasságainak szemébe, és ne mulasszuk el az országunkat kormányzó bárkiket figyelmeztetni arra, hogy létezik náluk nagyobb erő is: Isten akarata. És a mi hitünk. (Nemeskürty István)

Mi ​történt Mohács után? A legtöbben úgy képzelik, hogy "nemzeti nagylétünk nagy temetője" után egy csapásra vesztette el az ország erejét és függetlenségét. Pedig Mohács után hat héttel már egyetlen idegen katona sem volt az ország területén, és amíg a lófarkas török zászló "véglegesen" fölkerült a budai vár fokára - éppen tizenöt izgalmas esztendő telt el. Több történt most, mint máskor egy évszázad alatt. Az ország hirtelen két világ: a mohamedán kelet és európai monarchiák világméretű küzdelmének tengelyébe került. Világhódító hadseregek vonultak át területén. Azok az ellentmondások, melyek a középkori magyar állam bukásához vezettek, látványosan bontakoztak ki. Két király jelenik meg a történelem színpadán; először vetődik fel létkérdésként a külpolitikai orientáció kétféle koncepciója: a nyugati és a keleti; most találkozunk először az Erdély létét biztosító "hintapolitikával"; és mindez hihetetlenül látványos pikareszkregény-szerű formában, ahol családok rövid évek alatt elsüllyednek, vagy felemelkednek, amikor másfél évtizeden belül a legvégletesebb történelmi jelenetek követik egymást, a magyar király hol kezet csókol a szultánnak a mohácsi csatamezőn, hol közvetlenül a francia és angol uralkodókkal köti szerződéseit. A lovagi virtus utolsó nagy fellobbanásai váltakoznak bohózatba illő komikus jelenetekkel: nevetnünk kell egy-egy cervantesi magánakción, és eláll a lélegzetünk, mikor V. Károly 80000 zsoldosa a török üldözése közben megáll a magyar határon, jeléül annak, hogy Európa urai a "zűrös" és "tárgyalóképtelen" magyar királyságot "leírták" az európai közösségből, és a hadműveleti terület szerepét szánták neki. Erről a másfél évtizedről tudósít ez a könyv, amely egyszerre nevezhető hiteles történettudományi műnek és izgalmas történelmi "riportregénynek".

A ​huszadik század keserves száz éve volt a magyarságnak. Vesztett háborúk, idegen megszállás, belső elnyomás, feleknek, üldö­zöttség, magunkra hagyatottság. A ránk zú­duló csapások sorát az 1920 júniusában ránk erőszakolt versalliesi-trianoni békeszerződés­től szoktak számítani. Évtizedekig említeni se volt szabad. Ebben a tanulmányban azt vizs­gálom, mikor, mennyiben, miképp voltunk -(voltunk-e?) - tragédiánk kiváltó okai? Zrínyi szavával: csak a feltárt seb gyógyul, az ellep­lezett elgennyed. Történelmünk ezer évét is áttekintem abból a szempontból, hogy mit tu­dott rólunk bizonyíthatóan Nyugat-Európa? Azért Nyugat-Európa, mert napjainkban egyebet se hallunk, mint hogy ki kell érde-melnimk a nyiigat^nrópai országok létre-hozta közösségbe jutást. Azért is időszerű ez : az elmélkedő önfeltárás, mert hazánk éppen a huszadik századot lezáró és az új évezre­det megelőző évtizedben süllyedt ijesztően mélyre. Amikor pedig szabaddá váltunk. Mit tehetnénk? Mindent el kell követnünk, hogy ne mondhassuk, hogy senki se mondhassa: nincsen számunkra hely a nagyvilágon

A ​legelső ránk maradt leírás a magyar honfoglalásról, III. Béla király önmagát P. kezdőbetűvel jelölő udvari főhivatalnokának műve az 1200-as évek elején, háromszáz esztendővel az események után tehát azt véli tudni a magyarokról, hogy ők, pontosabban vezéreik a hun Attila király leszármazottai, mintegy örökösei.

Képzeljük ​el a kínos látványt, amikor Jellasics és katonái előtt feltűnt a magyar függetlenség és a magyar főváros védelmére felsorakozott sereg, ugyanabban a császári egyenruhában, mint amilyen az övék volt.

Miképpen ​illeszkedett Magyarország hétszáz éven át az európai kultúrába? Ezt vizsgálta másfél évig jelentkező beszélgetéseiben- A magyar művelődés századai- című rádióműsor. A vizsgálódás széles körű volt: irodalom, zene, építkezés, iskola, a mindennapok kultúrája egyaránt tárgya volt 13 tudós "nyájas beszélgetéseinek" (Rotterdami Erasmus szavaival jellemezte a művelődéstörténeti sorozat kitalálója, Nemeskürty István is könyve műfaját! Így nemcsak a régi magyar irodalom alkotásai szemléltették kultúránk adott helyzetét, nemcsak a zene - amit a könyv természetesen nem tud hallhatóvá tenni -, hanem sok más is.

A ​Mi történt velünk? című könyv az 1996-ban megjelent Meddig várjunk? című kötet gondola­ti folytatása, amely a XX. század elejétől a 2002 tavaszán történt választásokig, illetve az azóta eltelt időszak alatt kialakult helyzetet elemzi. A korábbi könyvhöz hasonlóan ez a történelmi önvizsgálat is azon elmélkedik: van-e felelőssé­günk sorsunk alakulásában, nemzeti tragédiá­ink fájdalmasan hosszú sorában? Mi bátorította ellenfeleinket az országot csonkító lépésekre, mi­ért igyekeznek időről időre kitagadni bennünket Európából, ahová aztán kegyelmi kérvények be­adása és bűnbánó fogadkozások, sűrű bocsánat­kérések után hajlandóak kegyesen visszafogadni? A bennünket ért sérelmek jogos felhánytorgatásán túl létérdekünk, hogy magunkba szállva, kímélet­len őszinteséggel nézzünk szembe mulasztásaink­kal, hibáinkkal. A magyar társadalom szétzüllő-ben van, holott minden erőnkkel az évezred első évszázadának teendőire kellene felkészülnünk. Magyarország a honfoglalás után háromszáz év­vel már nagyhatalommá fejlődött. De hol tartunk ma? Mi történt velünk?

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Az ​erdélyi magyarság helyzete egyre inkább foglalkoztatja hazánk közvéleményét. Súlyosodó körülményeik a tárgyilagosságra törekvő emberekben is indulatokat gerjesztenek. Ugyanakkor Erdély sorsával, az utóbbi hetvenegynéhány esztendő eseményeivel, tényeivel mind kevesebben vannak tisztában. Mi történt? Mikor? Hogyan? Miért? Ez a könyv ilyen és hasonló kérdésekre ad választ. Tényeket, adatokat rögzít. Kerüli az indulatokat keltő vagy fokozó érzelmi mozzanatokat. A tisztánlátást igyekszik segíteni. Erre nagy szükség van. Számos okmány, adat, tény ebben az összefüggésben először lát napvilágot. Ez az olvasókönyv arra törekszik: minél békésebb, emberségesebb, civilizáltabb körülmények között vívhassa ki elemi jogait az erdélyi magyarság.

Amikor ​a tizennyolc és féléves Federico Fellini a kínnal-keservvel megszerzett érettségi bizonyítvány birtokában 1938 őszén élete első drámai fordulataként eltávozott szülei házából, Riminiből, és a nagyvilágot jelentő Firenzébe utazott, még nem akart filmrendező lenni. Élete álma az újságírás volt. "...Filmek csak annyiban hatottak rám, hogy egy sor amerikai filmben az újságírók mind nagyszerű fickók voltak - ezért hát én is föltettem magamban, hogy újságíró leszek" - vallotta később. Hogyan lett mégis rendező önmagához következetes művész, akit nem érdekelnek a divatáramlatok, s aki makacsul mindig arról beszél a mozgóképek nyelvén, ami igazán érdekli, s ami élménye? A mai sokat firtatott moziválságban tömegek nézik meg filmjeit, ami azt jelenti, hogy az elidegenedettnek hirdetett világban is kapcsolatot tud teremteni a közönséggel. Erről az izgalmas művészi pályáról ad képet sorozatunk e kötete.