Ajax-loader

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij könyvei a rukkolán


1849-ben ​Dosztojevszkijt politikai összeesküvésben való részvétele miatt halálra ítélik, amit az utolsó pillanatban kihirdetett cári kegyelem katonai őrizetre változtat. "A holtak házából" az író csak tíz esztendő múlva, 1859-ben szabadul. A regény a személyes tapasztalat hitelével számol be a szibériai fegyenctelepek életéről. Mai szemmel olvasva a művet, nem annyira a benne leírt állapotok (a zsúfolt barakkok, az éjjel-nappal csörgő bilincsek, a káposztalevesben úszkáló csótányok) alig elviselhető nyomorúsága a legmegrázóbb, sokkal inkább annak az embernek a gyötrelme, aki számot ad minderről. Dosztojevszkij csak annyira távolítja el saját személyétől a feljegyzéseket, amennyire a kor irodalmi konvenciói megkövetelik: rövid szerzői előszóban közli, hogy a kéziratot egy Szibériában elhunyt nemesember hagyatékában találta, akit gyilkosság miatt kényszermunkára ítéltek. Maguknak a feljegyzéseknek főhőse viszont nem elsősorban abban különbözik a többiektől, hogy nemesember - más nemesek is vannak a fegyenctelepen -, hanem abban, hogy komolyan vesz bizonyos erkölcsi normákat, amelyeknek pedig itt semmi jelentőségük nincs. A telepen mindent az életben maradás szigorú racionalitása hat át, és ez szinte elképzelhetetlen úgy, hogy az ember ne váljék embergyűlölővé. Ez a tétje a feljegyzéseket papírra vető főhős belső küzdelmének, ez teszi hitelessé tíz éven át nem lankadó kíváncsi figyelmét a többiek iránt, amivel a visszataszító vonások mellett felfedezi az értékeset is, az őrök kijátszásában megnyilatkozó népi furfang megannyi változatát, vagy az emberi méltóságért érzett örök sóvárgás szüntelen - és sokszor torz formákban kiütköző - jelenlétét. Dosztojevszkij művének kivételes jelentősége többek közt éppen abban van, hogy főhőse pontosan látja-ábrázolja a fegyenctelep valamennyi figuráját, mégsem veszíti el a megértés és együttérzés képességét.

Akárcsak ​a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb - s egész életművét betetőző - alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. "A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát - írja a mű alapeszméjéről Sőtér István -, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket."

Dosztojevszkij ​emberbarátsága nem filantrópia, állásfoglalása nem elfordulás a küzdéstől. Dosztojevszkij egészen, ízig-vérig társadalomhoz forduló művész, ez élteti túl a maga korán, s ez viszi közel megrendítő művét, a Bűn és bűnhődést a ma emberéhez. Ez a regény a mély ellentmondásokkal küzdő s meghasonlott lelkű géniusz legzártabb, legművészibb gonddal szerkesztett alkotása. Nyilván ez a körülmény magyarázza, hogy világszerte a Bűn és bűnhődés lett életműve legismertebb darabja. A páratlan lélekábrázolás, az emberi jellemek szuggesztív erejű rajza, a magával ragadó stílus, a mesteri kompozíció, a kapitalista nagy város sikátorainak, piszkos bérkaszárnyáinak, fojtott levegőjű odúinak szorongatóan hiteles képe az írásművészet halhatatlan alkotásai közé emeli ezt a művet. A "detektívregényből" így lesz klasszikus remek, minden idők egyik legmegrázóbb lélekrajzregénye.

Egy ​vidéki fiatalember felkerül a fővárosba. Túl érzékeny idegrendszere, különleges életfelfogása, hallatlan pénzvágya, szenvedélyes rajongó szerelme meghökkentő és kellemetlen kalandokba sodorja. Az író szinte félelmetes lélekelemzéssel fedezi fel, leplezi le a gondolatok, érzelmek, cselekedetek belsőő mechanizmusát. Felvonultatja kora társadalmának jellegzetes figuráit is: a regény bírálat, bírálata a pénz, a gazdagság után futó színes, kavargó tömegnek, amelynek méhében azonban már ott forronganak a tisztulást jelentő eszmék és áramlatok.

Valkovszkij ​herceg jószágigazgatójának lánya Natalja és a herceg fia Alekszej között szenvedélyes szerelem szövődik. Ám Natalja se nem gazdag se nem előkelő, Valkovszkij herceg számára csak egy "kitartott nő". Alekszejnek a gazdag gróf lányát, Katyerina Fedorovnát kell feleségül vennie, hogy pénzt vigyen az elszegényedett hercegi familiába. Hogy tönkre tegye Natalja családját a herceg, lopással vádolja jószágigazgatóját és elűzi a birtokról. Az önérzetében sértett Nyikolaj Nyikolajev lányát okolja mindenért és kitagadja. Ványa, Natalja elhagyott vőlegénye, mint fivére istápolja a lányt és követi annak sorsát. De találkozása egy súlyosan szívbeteg, elárvult fiatal lánnyal sötét titok birtokába juttatja. S bár a herceg ördögi tervvel áll elő, valójában nem kell már semmit tennie: az emberi gyengeség, a hiúság, a gyávaság a hazugság és a képmutatás megteszi a magáét. Megtöri, megalázza és megszomorítja a történet szereplőinek szívét. Vesztesekét és a győztesekét egyaránt... Dosztojevszkij regénye bepillantást enged Pétervár poklának sötét bugyraiba. A hideg, havas tájban és a szűk belső terekben szinte tapintható a fájdalom...

A ​Feljegyzések az egérlyukból talán az író művészi szempontból legtökéletesebb, legérettebb alkotása. "Odúlakó" hőse rendkívül érdekes figura, aki felismerve a környező világ zűrzavarát, a társadalom fonákságait, feljogosítva érzi magát a hitványságra, hiszen csak azt adja vissza, amit az élettől kapott. Az író azonban nem azonosítja magát odúlakó hősével, s ha szánja is őt, nem fogadja el az egyént az egész világgal szembeállító, abszurd filozófiáját.

Az ​író így vallott a Bűn és bűnhődés mellett mindmáig legnagyobb hatású és legnépszerűbb művéről: "Egy tökéletes szépségű embert szeretnék ábrázolni. De nincs ennél nehezebb a világon, különösen most... A szép az eszményi, de se a mi eszményünk, se a civilizált Európáé nincs még kidolgozva. Csak egy tökéletesen szép személyiség van a világon: Krisztus..." Dosztojevszkij tehát félreérthetetlenül kimondja, hogy művének hőse, Miskin herceg nem más, mint a XIX. század orosz társadalmába helyezett "földöntúli jellemű" lény. Vajon mit hozhat a világnak ez az eszményi szépségű ember? Elcsitíthajta-e a szenvedélyeket, diadalmaskodhat-e a pénz, az önzés hatalma felett, és egyesítheti-e embertársait a szenvedés és a szeretet jegyében? ... Ezt a kérdést tárja az olvasó elé gyönyörű regényében az író. S a sokszálú történet elbeszélése során a maga teljességében mutatkozik meg a géniusz írásművészete: előttünk áll mind a tragikus, mind a lírikus, mind a szatírikus Dosztojevszkij.

A ​kötet három nagyszerű orosz író, Turgenyev, Dosztojevszkij és Kuprin egy-egy kisregényét ajánlja az olvasó figyelmébe. A múlt század végi orosz próza remekművét összekapcsoló közös téma a szerelem, a szerelmet megelőző, homályos sejtésekkel, epekedéssel teli, izgatott állapot, amelyet sosem felejt el az ember. Az első, az igazi, a tiszta szerelem romlatlan szenvedélye, az önfeláldozó, boldog önfeledtségbe ringató édes szerelem és a csalódásokkal, kétségekkel, féltékenységgel gyötrő, boldogtalanságot hozó, lelket megelőző szerelem. Turgenyev líraian szép kisregényének kamasz hőse éppen átlépi azt a határt, amelyen túl nem fiatal fiú többé, hanem szerelmes férfi, aki egyszerre érzi a szenvedélyt és a szenvedést. Akit öl a bú, ha nincs a vágyott nő mellett, de a közelében sem lel nyugtot, akinek nem fog az esze, ügyetlen, tétova, akit gyötör a féltékenység, és önnön sutaságának, jelentéktelenségének tudata kínoz. Dosztojevszkij remekének ifjú hőse magányosan kóborol Pétervár utcáin, amelyek a fehér éjszakák varázslatos fényében fürdenek. Ilyenkor olyan fájdalmasan csodásak az éjszakák, amilyenek csak akkor lehetnek, amikor az ember fiatal. S bár elhagyott és sebezhető, de mégis reménykedve, ábrándosan kitárja lelkét, amely igaz szerelemre, mindent elsöprő érzésekre szomjazik. Kuprin boszorkánya, Oleszja természetes, romlatlan bájával, lényéből áradó finomságával és őszinteségével ejti rabul a férfit, akit ezután láthatatlan szálak fűznek a lányhoz. Csendes és édes fájdalom lengi körül mesebelien varázslatos pillanataikat, s bár mindketten egész lényükkel vágyódnak egymás után, a másik legjelentéktelenebb mozdulatára, szavára, mégis sejtik, hogy szerelmük önfeláldozást kíván. Ám ahogy Dosztojevszkij hőse mondja, az üdvösség egyetlen perce egy egész életre elég.

A ​XIX. században, amikor szinte divattá vált a hasonmás-téma, a fiatal Dosztojevszkij fantáziáját is megragadja, és Chamissóhoz, Hoffmannhoz, Gogolhoz hasonlóan ő is megalkotja a maga kettévált életű, megkettőződött tudatú hősét, a tragikus és egyben humoros sorsú Goljadkin urat. A szerencsétlen, balsikerekkel és megaláztatásokkal terhes életű kishivatalnok harca a "másikkal", a sikerekben gazdag, pénzzel, életkedvvel, beteljesült szerelemmel, kitüntetésekkel rendelkező fiatalabb önmagával, törvényszerűen kudarcba, tragédiába torkollik. Az író a drámát szinte teljesen belülről ábrázolja, realizmusa úgy villog, hogy irónia és belső megjelenítés szövődik teljesen egymásba.Az emberi lélek legnagyobb ellenfelével - önmagával: ez a tárgya Goljadkin címzetes tanácsnok út történetének. A lélektani ihletésű epika remeklése csak látszólag fantasztikus történet - valójában, mint az igazi lángelmének minden alkotása, mindnyájunk mindennapi története.

Dosztojevszkij ​önmagát elsősorban regényírónak tekintette. Nagylélegzetű, sokkötetes regényeibe igyekezett belesűríteni mindazt, amit ellentmondásos koráról meglátott, amit az ember sorsáról és lehetőségeiről gondolt. Ám a nagy művekkel egyidőben kisebb terjedelmű írások is születtek. Bár kisregényei, elbeszélései - az érdekes tartalom mellett - belsőleg egységesek és szerkezetileg nagyon tiszták, az író életében kevesen figyelnek fel rájuk. Napjainkban a kutatók - és az olvasó is - gyakran vélekednek úgy, hogy éppen ezek Dosztojevszkij legtökéletesebb alkotásai. Kötetünkben négy kisregényt nyújtunk át az olvasónak, de a hősök mögött, a mélyben valahol, azonos hős, az "odúlakó" rejtőzik, akiről az író azt mondta, hogy "ez a legfontosabb ember az egész orosz világban". Se nem jó, se nem rossz, elég okos ahhoz, hogy a környező világ ésszerűtlenségét felismerje, de ebből azt a következtetést vonja le, hogy neki is joga van aljasnak lenni, másokat megkínozni. Hangulatai, érzései szinte pillanatonként változnak. Amikor barátkozik, már gyűlöl, és legmélyebb megaláztatása pillanataiban is szereti ellenségét. A kisregényeket nem laboratóriumi csendben, hanem tragikus megaláztatások, kudarcok, betegség, csődök közepette alkotta meg az író, de ezeknek a hősöknek a XX. század emberének sorsát és gondolatait előlegezte. Ezért olyan aktuális Dosztojevszkij napjainkban is; nélküle egyszerűen nincs modern irodalom.

Dosztojevszkij ​"A játékos" című, 1866-ban írott kisregényében a főhőst ördögi, démonikus erővel ragadja magával két különböző, de intenzitását, lefolyását tekintve nagyon hasonló szenvedély: a szerelmi érzés és a játékszenvedély. A történet előrehaladtával a hősnő iránt érzett vágyat a fiatalembernél olyan értékben váltja fel a rulett iránti szenvedély, hogy követhetetlenné válik: meddig tart az élet, és hol kezdődik a játék. A játék életté válik, az élet pedig játékká.

Naplójegyzetek, ​levelek, töredékek.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Der ​erste und vielleicht vollkommenste der fünf großen philosophischen Roman-Tragödien Dostojewskis. "Schuld und Sühne" ist zugleich ein Kriminalroman von atemberaubender Spannung.

Az ​Egy nevetséges ember álma című elbeszélésben Dosztojevszkijnek egyik legfőbb mondanivalója nyilvánul meg: az emberi életbe vetett hatalmas optimizmus. A mű 1877-ben jelent meg Az író naplója áprilisi számában. A fantasztikus novella főszereplője egy jelentéktelen ember (még a nevét sem tudjuk meg), akit mindenki annak tart, sőt ő önmagát tartja a legjelentéktelenebb embernek a világon. Számára már minden mindegy, mindaddig amíg nem találkozik egy kislánnyal. A gyermek egy késő esti órán tőle kér segítséget haldokló anyja számára, de a jelentéktelen ember elzavarja. Mivel öngyilkosságot készül végrehajtani (már 2 hónapja), úgy gondolja, hogy számára már teljesen mindegy, hogy mi történik ezen a földön. Otthon azonban még azelőtt elalszik, hogy megkísérelné maga ellen e bűnt. Álmában egy tökéletes paradicsomi világba jut el. Itt nincs tudatosság, tudomány, bölcsesség, csak a feltétel nélküli szeretet. Nincs egyén csak a közösség, az egész újonnan megismert föld és lakói (minden élőlény) egy egyetemes nagy család. Itt azonban rádöbben, hogy ő az elhagyott földet mindennél jobban szereti, az összes szennyével és bűnével együtt. Ő a jelentéktelen ember lesz az aki megmérgezi e paradicsomi létet, s ebben a háborítatlan világban is megszületik a gyarlóság és szenvedés. Hősünk álmából felébredve úgy érzi, hogy itt a földön neki ezt az idilli állapotot kell hirdetnie. Ezután apostolként akarja járni a világot. Első tettként megkeresi a segítségért esdekelő kislányt.

Dosztojevszkij ​életművének vitathatatlanul legellentmondásosabb s mondhatjuk: legmeghökkentőbb darabja az Ördögök. A már teljesen kiforrott, zseniális alkotó szuggesztív művészettel hirdeti benne történelmi téveszméit. Egy akkoriban nagy port felvert bűnügyet: egy titkos anarchista szervezet politikai gyilkosságának történetét dolgozza fel pamfletjében. Szenvedélyes gyűlölettel ostorozza a "nihilizmust" s a nyugat felől fenyegető "szellemi fertőzést" - ám tragikus tévedésbe esik: forradalomellenes vádirat címén csupán a mozgalomtól távol álló anarchista-terrorista csoportok szélsőséges figuráit állítja elénk. A történelem azóta bebizonyította, hogy Dosztojevszkij e felfogása alapvetően hamis - az Ördögök azonban, sajátos módon, mégis szuggesztív hatású; monumentális figurái a dosztojevszkiji lélekelemzés szinte páratlan példái; s maga a történet, a politikai bűnügy nyomon követése mindvégig lebilincselő olvasmány.

"Dosztojevszkij ​regénye, mely Trócsányi Zoltán gazdag és ízes fordításában jelent meg, voltaképpen egy óriási arcképtanulmány. Maga a mese igénytelen és - érezzük - mellékes is. Egy nyugalmazott ezredes házasságát eleinte megakadályozza a birtokán lebzselő léhtő, aztán, mikor a lágyszívű, kedves öregúr sarkára áll, beadja derekát. Az ezredes elveheti a nőt, akit szeret. Az író a testes, több, mint háromszáz oldalas munkában - az első laptól az utolsóig - alakjának portréját festi: Fomics Fomáét. Szót és színt keresek hozzá én is, a nyelv festéktálcájáról. Puhány... élősdi... kullancs... kenyérpusztító... szélhámos... potyafráter... szemforgató... alakos... hunyász... álszent... pimasz... a szemtelenség, agyafúrtság, tehetségtelenség, pöffeszkedés, nyegleség, ál-irodalom és dölyf titánja... Mindegyik szó gyenge önmagában, a palettáról csupán egy szín, mely a mester ecsetje alatt kel életre és aztán együtt mond nagyszert, a többi társaságában válik valósággá, tovább-nem-elemezhet egységgé. Oldalról-oldalra tökéletesedik a portré. Az, aki egyébként sápadt, látományoktól gyötrőd arcokat festett, most a lélekbúvár minden izgalmával és érdeklődésével tanulmányozza a sunyi ábrázatot, melyen a butaság és önhittség fölényes mosolya van, a nyílt kérdést, melyet senki se tud megoldani, a fennhéjázó koldust, aki az alamizsnálkodót leckézteti és egész életén át uralkodik egy jóhiszem társaságon. Fomics Foma valaha egy tábornok házi felolvasója volt, aki a tábornok halála után az ezredes házához került. Ötven éves, szőke, arca szemölcsös. Senkinek sincs rá szüksége és legegyszerbb lenne kidobni őt. Csakhogy ami elgondolásban egyszer, az kivitelben nagyon is bonyolult. Ez az erkölcs-cssz és széplélek, a kedves, nyárspolgári ház réme, kiuzsorázója, zsarnoka lesz. Fegyvere az, hogy minden képtelenséget véghez visz, azt is, amire gondolni sem mernek. Vádlott, de orcátlanságában vádol. Térdre kellene esnie, hogy kegyelemért könyörögjön, de ő kényszeríti földre pártfogóit. Olyan hiú, hogy nem bírja elviselni egy gyermek névnapi ünnepeltetését, duzzogó, sértékeny, amellett önérzetes is és nyíltan hangsúlyozza, hogy nem kitartottja, hízelgje senkinek. Tudatlan, de azért úgy mosolyog, hogy a tudós is belepirul...." Kosztolányi Dezső, Nyugat

A ​kötet a nagy orosz író két kisregényét tartalmazza. Mindkettő napjainkban válik újra igazán időszerűvé, mindkettő újfajta, modern életérzés csíráit hordozza, s az író mindkettőben a tudatvilág feltérképezését szolgáló belső monológ technikájával él. A Feljegyzések az egérlyukból talán az író művészi szempontból legtökéletesebb, legérettebb alkotása. "Odúlakó" hőse rendkívül érdekes figura, aki felismerve a környező világ zűrzavarát, a társadalom fonákságait, feljogosítva érzi magát a hitványságra, hiszen csak azt adja vissza, amit az élettől kapott. Az író azonban nem azonosítja magát odúlakó hősével, s ha szánja is őt, nem fogadja el az egyént az egész világgal szembeállító, abszurd filozófiáját. Dosztojevszkij saját felfogása utolsó művében, az Egy nevetséges ember álmában bontakozik ki a legplasztikusabban. E művének hőse szintén "odúlakó" figura, egy minden erkölcsi norma iránt közönyössé vált ember. Neki azonban megadatik, hogy egy misztikus élmény során, egy másik bolygón ismét lássa az emberiség csodálatos aranykorát, amikor az emberek harmonikus boldogságban éltek, beszélgettek a fákkal, állatokkal, csillagokkal, és ösztönösen érezték a kapcsolatot önmaguk élete és a világmindenség között. Ez a szépséges látomás azonban szertefoszlik, mert éppen az odakerülő idegen rontja meg a bolygó lakóit. Ám ő hivatott arra is, hogy megtisztulva, megigazulva, prófétaként hirdesse az aranykor újabb eljövetelét. Ez a szépséges utópia tehát Dosztojevszkij utolsó üzenete. Noha kevés alkotó van a világirodalomban, aki műveiben annyi tragikus emberi sorsot vetítene elénk, mint éppen ő, művészetének és gondolatvilágának humanizmusa, sőt végső optimizmusa mégsem vitatható.

Immár ​egy évszázada megannyi tudós irodalmár kutatja Dosztojevszkij talányos életét és életművét - s próbálja megfejteni "a nagy orosz" titkát. Világszerte számtalan monográfia, elemzés, életrajz látott napvilágot róla, de bátran mondhatjuk, a legmeggyőzőbb és a leghitelesebb szavakat az írózseni maga írta le életéről, művészi elképzeléseiről, fényes diadalairól és iszonyú kudarcairól, sajátos forradalmiságáról, politikai tevékenységéről és tévelygéseiről. Az író naplójából, vallomásaiból, publikációiból, vázlataiból és feljegyzéseiből szemünk láttára egy új, szuggesztív Dosztojevszkij-regény születik, melynek hőse maga az író.

Örök ​férjnek nevezi Dosztojevszkij azt az embert, aki csupán férj, kizárólagosan férj, semmi egyéb, mint férj, s ezért nem is kerülheti el a házasságban az agancsokat. Az ilyen emberek arra születtek, hogy feleségük legyen, aki azután megcsalja őket, mert homlokuk arra a bizonyos díszre van teremtve. Az örök férj lehet egészen okos, tehetséges ember, de ez mind nem lényeges, ő semmi egyéb, mint feleségének a férje, minden kényelmet megszerez az asszonynak, engedelmes rabszolgája, de felesége soha egy pillanatig sem szereti viszont, megcsalja minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mert ez az örök férj sorsa. Valójában önmagáról írta ezt a kíméletlen jellemzést Dosztojevszkij. A férfiasságában megbántott író nem a felesége iránt érzett jogos felháborodást, nem a csábító iránt megvetést, haragja saját személye ellen fordult, önmagát tépi és marcangolja, önmagán vág végig a gúny vért serkentő ostorával a regény megírásával is. A történet hőse Truszockij, a megcsalt férj, mazochista kéjjel keresi felszarvazója társaságát, s pimaszul, erőszakosan tart igényt barátságára, hogy aztán hirtelen fordulattal, elemi gyűlölettel támadjon rá. Végül persze ismét elhatalmasodik rajta a nevetségesség átka, mely öl, s amely érzéstől Dosztojevszkij is nagyon sokáig nem tudott megszabadulni.

Részlet ​a könyvből: Drága Alexjejevna Varvarám! Tegnap boldog voltam, mód felett boldog, boldogabb már nem is lehetnék! Legalább egyszer az életben hallgatott rám, maga kis önfejű! Tegnap, úgy nyolcz óra tájban, fölébredek, - tudja kedvesem, hogy a hivatal után szeretek egy-két órát szundikálni, - gyertyát gyújtok, papirt veszek elő, tollat tisztitok, mikor hirtelen, véletlenül fölnézek, - a szívem elkezdett ugrálni, igazán. - Tehát megértette, mit akartam, mit óhajtott szívem! Az ön ablakfüggönyének egyik sarka fel van hajtva és a fájvirág cserepére rá van akasztva, egészen úgy, ahogy' én akkoriban megérttettem önnel. Úgy rémlett, hogy az arczocskája is elsuhant az ablaknál, hogy szobájából ön is kitekintett reám, hogy ön is gondolt rám. Mennyire fájt, galambocskám, hogy nem láthattam világosan takaros arczocskáját! Volt idő, a mikor az én látásom is éles volt, anyukám. A vénség kevés örömmel szolgál, szerelmem! És most káprázik a szemem. Alig dolgozom este, egy keveset irok valamit és reggel vörös a szemem, meg könnyezik, hogy szinte szégyelnem kell magam idegenek előtt.

A ​Megalázottak és megszomorítottak a szerző első hosszabb lélegzetű regénye. A lírai ihletésű történetet egy író beszéli el, aki mély emberi ragaszkodással próbálja egyengetni szerelmese sorsát, boldogságát, pedig a leány már mást szeret... Dosztojevszkij bámulatos éleslátással rajzolja meg a furcsábbnál furcsább figurák lelki alkatát és történetét; s a társadalom képét, amelyben a megalázottak és megszomorítottak élnek. A Feljegyzések a holtak házából a cári rabtelepen sínylődő író megdöbbentő erejű megnyilatkozása. A XX. századi próza több mestere tekintette példájának Dosztojevszkij e szenvedélyes vádiratát az igazságszolgáltatásban alkalmazott kegyetlen módszerek ellen. Drámai naplója korunk sok olyan időszerű kérdését érinti, aminők századunk irodalmát is élénken foglalkoztatják. Dosztojevszkij páratlan jellemábrázoló művészettel tárja fel a vele együtt raboskodó foglyok lelkivilágát, s kutatja elkövetett vétkük okát.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Dosztojevszkijt ​egyik életrajzírója "sokszólamú" művésznek nevezi. Életművét vizsgálva láthatjuk, mennyire találó ez a megállapítás, amely nem is annyira tematikai gazdagságra utal, mint inkább arra, hogy az író a "megalázottak és megszomorítottak" tragédiáinak világgá kiáltója, milyen sokféleképpen sokféleképpen ábrázolja a kisember keserves sorsát. A Szegény emberek élettől megtépázott, sorsába beletörődő kishivatalnokától az elesettségében lelkileg meghasonlott Goljadkin úrig a tragikus hősök egész sorát vonultatja fel, az ő testi-lelki szenvedéseiket, megtiport emberi méltóságuk fájdalmait ábrázolja páratlan kifejezőerővel, különösen azokban a korai műveiben, melyeket e kétkötetes válogatásban gyűjtöttünk egybe. Dosztojevszkij munkásságának kezdeti korszakában lel művészi eszményképet Gogol íróművészetében, és írja ragyogó műveinek egész sorát. Már ezekben a kisregényekben is magukkal ragadnak a későbbi nagy alkotásokat fémjelző gondolkodói, költői tulajdonságok: a kis ember elesettsége elleni humanista tiltakozás pátosza, a lírai szenvedélyesség és a belülről láttatás szuggesztivitása. Szinte vígjátéki szituációkat teremtve mutatja be azt a társadalmat, amelyet Sztyepancsikovo falu és lakói és A nagybácsi álma groteszkül komikus alakjai képviselnek, és tolla nyomán feltárul az orosz kisváros nyárspolgárainak sekélyes élete, a cselszövések, pletykák, intrikák világa, amelynek legfőbb mozgatóereje a rangkórság és a pénzszerzés szenvedélye. A klasszikus szépségű kisregényeket és elbeszéléseket avatott tollú Dosztojevszkij-fordítók tolmácsolásában adjuk az olvasó kezébe.

Mintha ​nem is a komor és nyomasztó hangulatú Dosztojevszkij-hősök világába lépnénk. Ebben a korai írásában egy kisfiú, egy "kis hős" első szerelmi élményeit örökíti meg. Későbbi nagy regényeinek páratlan lélektani művészete már itt is megmutatkozik. Vidám és mégis szomorú kis történet ez: a serdülő "kis hős" szerelme egy felnőtt nő iránt. Ez a kevésbé ismert elbeszélés díszes kiadásban kerül az olvasók kezébe.

A ​Fehér éjszakák történetét olyan ember mondja el, aki elsősorban önmaga előtt akarja igazolni álmokba foszló életét. A Nasztyenka-történet mindennél fontosabb számára, ezért dolgozza ki részletezve, megjelenítve. Ebben a történetben eljátszhatja a nemes lelkű lovagot, megmentheti az ismeretlen leányt a tolakodótól, vállalhatja a szerelmi postás szerepét, és nagylelkűen lemondhat a megszeretett lányról. De a főhősnek be kell vallania, hogy mentsvára nincs többé, az álmok elfogytak, s már kénytelen az ábrándok évfordulóit megtartani.

Nyetocska ​Nyezvanova, a kis névtelen leány regénye a nagy orosz regényírónak tán legfinomabb és legszelídebb műve. Téli regénynek is nevezhetné az ember, vay az orosz uriház, az "oszobnyák"regényének. Bár a regény első része, a lassan elzüllő és az őrület ködös örvényeibe sodródó lángeszű hegedűs képe megdöbbentő mélységével leköti és megrázza az olvasó lelkét, a sulypont mégis a regény második felére esik, a két uriház téli csöndjében zárt ajtaja-ablakai mögött lejátszódó szótlan tragédiákra. Az orosz uriháznak egészen különös a levegője, főleg télen, mikor az orosz ember élete, házának melegtartó vastag falai mögött játszódik le. A padmalytól a mennyezetig emelkedő hatalmas kályhák tüze öt hónapon keresztül nem alszik ki, az ablakok be vannak szegelve, a két üvegtábla közét szines vattával rakják ki. Langyos, melegházi levegő hullámzik a hatalmas termeken s a hosszú folyosókon. Az élet üteme meghalkul és elcsöndesedik, mint a fagyott földbe fudódó halak és hüllők szívverése s a munkába zárkózott lelkekben némán zajlanak is nekünk gyakran egészen érthetetlen lelki harcok, kétségek és tusák, melyek hirtelen szenvedélyes kitörésekben, szürkületig szövődő vitákban, végnélküli kártyajátékban vagy a vutki nirvánájában keresve kiutat.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Moszkáleva ​Alekszandrovna Mária mindenestre az első dáma Mordászovban: ehhez semmi kétség sem férhet. Úgy viselkedik, mintha senkire sem lenne szüksége, őrá ellenben mindenkinek szüksége lenne. Igaz, hogy úgyszólván senki sem szereti, sőt sokan a legőszintébben gyűlölik, hanem aztán mindenki fél ám tőle s ez elég neki. Ez már magasabb politika. Hogyan lehet például az, hogy Alekszandrovna Mária, aki roppantul szereti a szószátyárkodást, mások megszólását s egész éjjel nem tud aludni, ha az előző nap nem hallott valami újságot, mégis úgy viselkedik, mintha képzelni sem lehetne róla, hogy ez a méltóságos külsejű dáma a világ első pletykálója, legalábbis Mordászovban. Ellenkezőleg: azt hihetné az ember, hogy a mende-monda az ő jelenlétében kénytelen elhallgatni; kénytelen elhallgatni és pironkodni a szószátyárkodó, mint iskolásgyerek a tanító előtt és hogy ő előtte nem lehet másról beszélni, mint a legmagasztosabb dolgokról. Tud ő például egynémely mordászoviról olyan főbenjáró botrányesetet, hogyha elmondaná azt alkalomadtán úgy, ahogyan el tudja mondani és be is bizonyítaná, úgy ahogyan be tudja bizonyítani, hát rögtön lisszaboni földindulás lenne Mordászovban! Ő azonban igen hallgatag ezekkel a titkokkal kapcsolatban és csak a legnagyobb szükségben mondja el őket, akkor is csak a legbizalmasabb barátnőinek. Ő csak ijesztget, célozgat, hogy ezt vagy azt tudja, de inkább szereti folytonos félelemben tartani az embereket és asszonyokat, mint véglegesen megrémíteni. Micsoda ész! Micsoda hadicsel!

Mi ​a fontosabb: a nyugat európai civilizáció vagy az orosz tradíció? Kell-e a Keletnek Európa? Oroszország és Európa egymástól való félelmei köré csoportosulnak a cikkek. Lehetséges-e áthidalni a nyugati országok szokásait majmoló felsőbb rétegek és a civilizációtól érintetlen nép közti szakadékot?! Sorozatkezdő kötetünk Dosztojevszkij társadalomkritikai és politikai írásai közül válogat.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Kollekciók