Ajax-loader

Agatha Christie könyvei a rukkolán


Mrs. ​McGinty halott – mert megölték a fejére mért brutális ütéssel, s megtakarított pénzének is nyoma vész. A gyanú rögtön sunyi, pénzszűkében levő lakójára, James Bentleyre terelődik, akinek a ruháin felfedezik az idős áldozat vérének és hajának nyomait. Valami mégsem stimmel: Bentley egyszerűen nem úgy néz ki, mint egy gyilkos. Poirot azt hiszi, megmentheti ezt az embert az akasztófától – csak azzal nem számol, hogy a saját élete is óriási veszélyben van. És az idő egyre fogy…

Mélyben ​forrongó indulatok, ármány és szerelem, rejtélyes gyilkosság 4000 évvel ezelőtt… Agatha Christie, a krimi koronázatlan királynője ebben a könyvében igazi meglepetéssel szolgál rajongóinak: ezúttal az ókori Egyiptom misztikus világába röpíti vissza olvasóit. A bájos és ifjú özvegy, Renisenb férje halála után visszatér apja házába, a Nílus partjára. A fényűzően gazdag, népes szülői házban látszólag béke honol, de a felszín alatt mohó hatalomvágy, kapzsiság, féltékenység végzi pusztító munkáját. Amikor pedig a koros, öntelt családfő, Imhotep gyönyörű, fiatal ágyast hoz a házhoz, a pattanásig feszülő indulatok gyilkosságba torkollnak…

___ ​A nyomozói pályáról való visszavonulását fontolgató "modern Herkules", azaz Hercule Poirot elhatározza, hogy mitológiai névrokonához hasonlóan tizenkét "munkát" végez el - felderíti tizenkét rejtélyes, a maga nemében "klasszikus", sőt "mitológiai vonatkozású" bűneset elvetemült tettesét...

Rosemary ​Barton szép, fiatal, gazdag, boldog - miért lenne öngyilkos? De ha nem öngyilkos lett, akkor legközelebbi családtagjai és barátai közül tett ciánt a pezsgőjébe valaki. De ki akarhatta volna a halálát? George Barton, a férje el sem tudja képzelni, megrendezi hát egy évvel felesége halála után ugyanott, ugyanazokkal a vendégekkel a vacsorát, hátha kiderül valami. Ki is derül: újabb haláleset történik. Biztos hát, hogy Rosemary sem önkezével vetett véget az életének. Gyanúsítottakban szokás szerint nincs hiány. Agatha Christie ismét zseniális bűntényt alkotott - minden nyom ott van a szemünk előtt, csak nem vesszük észre...

Nagy-Britanniában ​1929-ben, Magyarországon viszont csak 1995-ben jelent meg először a G. K. Chesterton fő művének tartott, Az ember, aki Csütörtök volt című regény hatásait tükröző regény, A Hét Számlap rejtélye. Melynek helyszíne Chimneys, Lord Caterham vidéki kastélya, ahol fiatalokból álló vidám társaság vendégeskedik. Egyikük sem éppen korán kelő, ám akad közöttük egy, Gerald Wade, aki minden képzeletet felülmúlóan sokáig alszik. Olyannyira, hogy mire leér reggelizni, szinte már ebédre terítenek. Ez persze nem csak a háziasszonyt, hanem a többieket is bosszantja, ezért – legalábbis szerintük – remek tréfát eszelnek ki, néhány hangosabbnál hangosabb ébresztőóra közreműködésével. Csakhogy a fiatalember másnap nem hogy a megszokottnál korábban, de egyáltalán nem érkezik le a reggelihez. Mi több, később sem. Majd megjelenik az inas, aki szörnyű hírrel szolgál az érdeklődőknek: „… a szerencsétlen fiatalember örökre elaludt.” Majd kicsivel később az akkori társaság újabb tagja leheli ki lelkét. Már az első haláleset is kétségeket ébresztett egyes emberekben, ám ez a második komoly lavinát indít el – minden szinten. Főleg, mert mindkét esetben szóba kerül a Hét Számlap, ám senki nem tudja biztosan, mi is az pontosan. Csak annyiban lehetünk biztosak, hogy valami rejtély van a dologban. És persze nincs olyan rejtély, amit Lady Eileen Brent ne akarna felderíteni. Főleg, ha érintett az ügyben. Miss Marple és Hercule Poirot helyett vele, és a két „tökfilkóval” kell beérnünk. A rend hivatalos őreit pedig Battle főfelügyelő képviseli. Persze nincs könnyű helyzetben, de ehhez valószínűleg már hozzászokott. Vagy ha nem, hát most alkalma nyílik rá. Miss Brent ugyanis olyan, de olyan dolgokat művel…

Hercule ​Poirot tökéletesen elrendezte az életét. Amióta szögletes teasüteményt is lehet kapni, nem csak kereket, teljes a boldogsága. Ráadásul neki dolgozik a titkárnõk gyöngye, Miss Lemon is, aki képtelen hibázni. Vagy mégis? Egy reggel Poirot három hibát talál egy egyszerû levélben. Miss Lemon bevallja, hogy nõvére gondjai vonják el a figyelmét. Nõvére egy diákszállót vezet, és mostanában egyre-másra tûnnek el különféle dolgok, sztetoszkóptól gyémántgyûrûn és hátizsákon át az ócska flanelnadrágig. Poirot azonnal kész segíteni, mert elbûvöli az eltûnt tárgyak tarka kavalkádja. Elmegy, hogy elõadást tartson a detektívmunkáról, és közben megismerje a szállón lakó fiatalokat. Ettõl persze felgyorsulnak az események, és amikor megtalálják az elsõ hullát, már nem mulatságos, hanem véresen komoly a probléma. Mi közük lehet az ellopott villanykörtéknek a szétszabdalt selyemsálhoz és hátizsákhoz? Kinek van másik útlevele a hivatalos mellett? Poirot tudja, ha ezekre a kérdésekre megtalálja a választ, megoldódik minden gondja. És közben egyre több a hulla…

Agatha ​Christie ma a legolvasottabb írók egyike, világszerte kétmilliárd kötete jelent meg. Csillag Betlehem felett című művében eddig ismeretlen oldaláról mutatkozik be: karácsonyi ihletésű versekkel, gyermeki tisztaságú történetekkel lepi meg olvasóit. A betlehemi jászolnál egy angyal jövendőt mond Máriának, lehetősége ajánlva, hogy megváltozzék a világtörténelem... Egy haszontalan csacsi, miközben Egyiptomba menekíti a Szent Családot, megtanulja, mi az igazi szeretet... Mrs. Hargreaves szerette volna szeretni az embereket, ám ez sehogyan sem sikerült neki. Egy napon azonban megérintette egy különös idegen... Agatha Christie versei és novellái a karácsony valódi üzenetét hozzák el az olvasónak.

E ​könyv Agatha Christie utolsó Miss Marple regénye. A kedves, idős, kotnyeles hölgy búcsúzóul is kitesz magáért: nem mindennapi pszichológiai érzékkel derít fényt egy olyan bűntényre, amelynek létéről nincs is tudomása senkinek. Gwenda Reed esküvője után házat keres, ahol férjével nyugodt boldogságban élhetne. És megtalálja azt a villát, amelyről álmodott. Azt a házat, amelyet keresett… De az öröm, ami a költözködéssel és berendezkedéssel jár, hamar szertefoszlik. Gwendát nyugtalan, furcsa rémképek gyötrik, de nem talál rájuk magyarázatot. A hihetetlen és véletlen események egybeesése Miss Marple figyelmét is felkelti, s kitartó szívóssággal addig nyomoz, amíg fény nem derül a dél-angol udvarház rejtélyeire. Az olvasót mindvégig izgalomban tartó cselekmény feszültségét Agatha Christie páratlan hangulatot, atmoszférát teremtő előadása csak tovább fokozza.

A ​semmiből tűnik elő, úgy jár-kel, mint a régi mesék láthatatlan Harlequinje. A titokzatos Mr. Quin váratlanul felbukkan egy régi vagy rövid idővel érkezése előtt elkövetett bűntény színhelyén. Senki sem ismeri - ő viszont ismeri az események valamennyi főszereplőjének múltját! Soha nem állít semmit - ám ügyesen feltett kérdéseivel olyasmire emlékezteti a történetek részeseit, amire addig maguk sem gondoltak, imígyen, segítve elő a rejtélyes bűnügyek megoldását...

Ebben ​a kötetben szinte minden rajongó talál kedvére való novellát. Miss Marple kivételével minden híres Christie-nyomozó szerepel benne: Parker Pyne, az emberi lélek nagy ismerője, a misztikus páros, akik közül Mr. Quin csak ötleteket ad az örök szemlélőnek, Mr. Satterthwaite-nek, Hercule Poirot, a páratlan és örök tojásfejű belga. Van két nem-krimi novella is a gyűjteményben, hogy a lélektani dráma iránti igényünket is kielégítse. Elhagyja-e férjét a szerelméért a gyönyörű Theodora Darrell? Tényleg akkora baj-e, ha egy konzervatív angol ifjú egy bohém leányba lesz szerelmes külföldön? Miért érkeznek rohanva a családtagok a vacsorára, pedig még csak egyszer kondult meg a gong? El lehet-e lopni egy gyémántot terített asztal mellett, hét ember szeme láttára? Agyonütötte-e öreg, kellemetlen férjét a szépséges, fiatal feleség? Férjhez megy-e kellemetlen kérőjéhez az éhező, fiatal özvegy? Mi a titka a sokszínű, modern teáskészletnek? Ki hívja fel éjjel Poirot-t, mert életveszélyben van?

Gorman ​atyát haldokló asszonyhoz hívatják, ám hogy Mrs. Davis mit gyónt a papnak, az csak a regény végén derül ki: Gorman atyát ugyanis még aznap meggyilkolják. A nyomozást vezető Lejeune felügyelőnek önkéntes segítőtársa akad: Mark Easterbrook, a fiatal történész, aki - akaratán kívül - olyan események tanúja lesz, hogy nem maradhat tétlen. Így kerül a Sárgaszínű Lóról elnevezett hajdani fogadóba. Ebbe a házba azonban nem az éjszakai nyugalom utáni vágy hajtja a vendégeket, hanem újonnan feltámadt érdeklődésük a fekete mágia iránt... Agatha Christie regénye különös világba kalauzolja az olvasót. Lehetséges, hogy a középkori babonák, okkult tanok - és nem utolsósorban a modern tudomány - segítségével rontás, betegség, sőt halál hozható bizonyos nemkívánatos személyekre? A válasz bízvást még Agatha Christie leggyakorlottabb olvasóit is meglepi.

Ki ​irigyelhette szépségét, gazdagságát, boldogságát? Mindenki. Kinék lehetett több-kevesebb oka a gyilkosság - sőt gyilkosságsorozat elkövetésére? A hajón szinte mindenkinek. S ha már Ergyiptomban, régészeti leletek felkeresésére indult útnak gazdag utasaival a hajó, a „véletlenül” fedélzetén tartózkodó Poirot is régészeti módszerekkel kezd a bűntény felderítéséhez: először minden zavaró, fölösleges elemet eltávolít, aztán minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy az a gyilkos, akire (természetesen) a legkevésbé sem gyanakodhatunk.

Ebben ​a krimiben négyre korlátozódik a gyanúsítottak száma. De ne higgyük, hogy így kevésbé izgalmas a történet. Mind a négy embernek volt oka és lehetősége is a tett elkövetésére. Ismét Poirot szürke agysejtjeire vár a feladat, hogy kiderítse az igazságot.

Poirot ​mestert egy szép napon egy elegáns fiatal hölgy, bizonyos Carla Lemarchant keresi fel, és különleges üggyel bízza meg. Carla édesanyját gyilkosságért életfogytiglani börtönre ítélték, s röviddel büntetésének megkezdése után meghalt - az áldozat pedig nem volt más, mint Carla édesapja, Amyas Crale, a híres festő... Tizenhat esztendő telt el a híres bűnügy óta. Carla közben nagykorú lett, megtudta szüleinek tragikus történetét, és elhatározta, hogy kideríti anyja ártatlanságát. Tizenhat év után keresi fel Hercule Poirot az ügy öt, még élő tanúját, tizenhat év porát fújja le a régi élményekről, szenvedélyekről; egyetlen tragikus napról öt különböző vallomást szembesít, hogy megtudja: ártatlanul ítélték-e el Caroline Crale-t, s ha igen, vajon öngyilkos lett-e Amyas Crale, ez a zseniális művész és csupa élet férfi, avagy az öt tanú - az "öt kismalac" - közül valamelyik volt-e gyilkos... És hiába telt el tizenhat év, hiába borított sok mindenre fátylat a feledés, Hercule Poirot - aki természetesen mit sem veszített zsenialitásából - bravúros logikával kideríti az igazságot...

"... ​Földbe gyökerezett a lába. Iszonyodva meredt a padlón fekvő alakra. Csak lassan mozdult, mintha óriási erőfeszítésébe kerülne elfordítania a fejét. S a tükörben saját, halálra vált arcát pillantotta meg. Felsikoltott... Vakon rohant ki a nappaliból, és eszeveszetten dörömbölni kezdett a szomszéd lakás ajtaján. Javakorabeli nő bámult rá meglepetten. - Mi a csodát...? - Egy halott... egy halott van a szobában! Ismerem... Azt hiszem... leszúrták... Vér... Vér...! Mindenütt csak vér!..."

Anglia ​kies zöld mezőinek közepén kicsiny falu Styles St. Mary. A nagy parkban álló stylesi kastély lakóit megkímélte a háború - mégsem boldogok. Vasakarattal kormányozza háza népét a kastély úrnője, aki a környék - és a család - bőkezű jótevőjének szerepében tetszeleg, de a zsebpénzt bizony szűken méri szeretteinek. Gőgös szívét azonban egy szép napon ostrommal veszi be a faluba vetődő szakállas idegen, és a kastély úrnője készségesen nyújtja kezét (és pénztárcáját) a nála vagy húsz esztendővel fiatalabb "drága Alfred"-nek. Persze, az ilyesminek ritkán jó a vége... A stylesi kastélyban bekövetkező titokzatos bűnügyet azonban végül sikeresen deríti fel a menekült belga detektív: Hercule Poirot - aki _A titokzatos stylesi eset_ című Agatha Christie-regényben lépett első ízben az olvasók elé, hű tisztelője, Arthur Hastings kapitány társaságában. Az első világháború alatt játszódó regény színhelyére, a stylesi kastélyba hívja barátját sok-sok év elteltével az elaggott, de korántsem szenilis Poirot a _Függöny_-ben; és az őszbe csavarodott, de változatlanul romantikus lelkű Hastings, mint mindig, most is hűségesen engedelmeskedik dicső barátjának. Stylesban most sem honol boldogság; más a tulajdonos, mások az életkörülmények - a hajdani kastély ma fizetővendégek lakhelye -, de az ódon falak között megint csak bűntény történik, és természetesen megint csak Poirot az, aki mindent kiderít - végül, de ezúttal utoljára...

Néhány ​óra múlva felébredt, vagyis inkább felriadt. Tudta, hogy mi ébresztette fel: egy hangos nyögés, szinte kiáltás, valahonnan egészen közelről. És a következő pillanatban harsányan megszólalt egy csengő. Poirot felült, és meggyújtotta a lámpát. Most vette észre, hogy a vonat áll. Valószínűleg egy állomás. A kiáltás megijesztette. Emlékezett rá, hogy a szomszéd fülke Ratchetté. Felkelt, és kinyitotta az ajtót, éppen akkor, amikor a kalauz végigsietett a folyosón, és bekopogott Ratchett ajtaján. Poirot résnyire nyitva hagyta az ajtót, és figyelt. A kalauz még egyszer kopogtatott. Megszólalt egy csengő, és egy távoli fülke ajtaja fölött kigyulladt egy lámpa. A kalauz hátrapillantott. Ebben a másodpercben megszólalt egy hang a szomszéd fülkében franciául: Semmi baj. Tévedtem. Rendben van, monsieur. A kalauz elsietett, és bekopogott azon az ajtón, amely fölött égett a lámpa. Poirot megkönnyebbült szívvel visszabújt az ágyba, és eloltotta a villanyt. De előbb még megnézte az óráját. Nulla óra harminchét perc volt.

Anne ​Beddingfeld igazi kalandregény-hősnő: merész, önálló, szép és félárva. Egy baja van csak, a faluban, ahol él, kaland csak a filléres regényekben és a moziban terem. Édesapja halála után azonban Londonba kerül, és tanúja lesz, amint egy férfi ijedtében a földalatti síneire esik és meghal. A halál beálltát megállapító orvos pedig elveszít egy cédulát. De a cédulának naftalinszaga van, mint a halott kabátjának! Mit jelenthet az öt számjegy és a két szó a papírszeleten? És miért akart megnézni a halott egy Temze-parti házat, amit tulajdonosa, Sir Eustace Pedler, bérbe kíván adni? Amikor aztán egy meggyilkolt nőt találnak ebben a házban, Anne akcióba lendül. Nem zavarja, hogy egyedül van, hogy koldusszegény, a gyilkossággal vádolt, titokzatos "barna ruhás férfi" nyomába veti magát. Nyomoz a tetthelyen, a Malomházban, Londonban, óceánjárón, Dél-Afrikában. Megismerkedik egy parlamenti képviselővel, egy társasági szépasszonnyal, Race ezredessel és egy titkárral, aki a Borgiák fő méregkeverője lehetne külseje alapján. Agatha Christie fiatalkori, könnyed, szellemes kaland-krimijében persze senki sem az, akinek látszik...

Elszántam ​magamat, hogy elmondom... az egészet! Valakinek el kell mondanom, különben beleőrülök... Tudja, mitől félek? HOGY MEG FOGNAK ÖLNI! Kaptam egy levelet... Fredericktől, a HALOTT FÉRJEMTŐL! Azt írta, ha valaha hozzámegyek egy másik férfihoz, MEGÖL! Én mégis hozzámentem Erichez... És két nappal az esküvőnk után kaptam ezt a levelet:Nem engedelmeskedtél. Nem menekülhetsz. Te csak Frederick Bosner felesége lehetsz! Meg kell halnod. Megrémültem... de Eric mellett biztonságban éreztem magam. Aztán megkaptam a második levelet:...

– ​Van kedve megnézni egy gyilkos fényképét? – kérdezte a szederjes képű Palgrave őrnagy. Ám Miss Marple még nem is válaszolhatott, amikor a háta mögül közeledő léptek zaja hallatszott... Csodálatosan ragyog a Karib-tenger azúrkéksége fölött a nap, gondtalanul sütkéreznek a strand meleg fövenyén az Arany Pálma-szálló vendégei, aki pedig színvonalasabb szórakozásra vágyik, kedvére tanulmányozhatja a nyugat-indiai szigetek egzotikus állat- és növényvilágát, mint az elválaszthatatlannak tűnő baráti négyesfogat: a higgadt, jó modorú Edward és Evelyn, meg a hangos Greg és a vidám Lucky. Este zene szól, hangulatvilágításnál táncolnak a párok: a szálloda újdonsült ifjú tulajdonosai, Tim és Molly nem kímélik a fáradságot, ha vendégeik kényelméről van szó. És mégis...? És mégis. Rejtély az Antillákon! Avagy: ki elégelte meg a szószátyár őrnagy szűnni nem akaró történeteit...? Kinek volt az útjában a szép fekete Victoria? ki zavarja meg a békés nyaralók éjszakai álmát...? Rejtély az Antillákon! De sebaj: mindenkit megnyugtathatunk – Miss Marple fölött eljárt az idő, de a bájos öreg hölgy mégsem hagyja magát. Kötögetés, csevegés, némi kis finom hallgatózás – és a rejtély nem marad örökre Rejtély!

Li ​Chang Yent tekinthetjük a Nagy Négyes agyának. Ő az irányító és a mozgatóerő. Ezért őt az Egyesnek nevezem. A Kettest ritkán említik a nevén. Őt egy S-sel jelölik, két vonallal áthúzva - a dollár jelével. Ő képviseli a gazdagság hatalmát. A Hármas minden kétséget kizárólag nő és francia nemzetiségű. A Négyes... Itt elcsuklott a hangja és elhallgatott. Úgy tűnt, hogy valami legyőzhetetlen félelem hatalmasodott el rajta. A vonásai eltorzultak...

Vajon ​ki ölte meg Lord Edgware-t? Ki altatta el örökre Veronallal a London-szerte ünnepelt, fantasztikus tehetségű imitátornőt? Miért kellet meghalnia - egy éles tyúkszemvágó késsel a nyakszirtjében - a kezdő színésznek? Összefügg-e a három gyilkosság? Vagy a művésznő halálát véletlen kábítószer-túladagolás okozta volna, mint azt a Scotland Yard felügyelője feltételezi. Jó ideig még a zseniális Hercule Poirot is sötétben tapogatózik. Igen sok gondolkodásra s még több - ártatlanabb vagy merészebb - fondorlatra van szüksége, hogy végül pontot tegyen az egyre rejtélyesebb ügy végére. Mert - mint a Christie-regényekben szokásos - szinte mindenki gyilkolhatott: a szép Lady Edgware minden áron válni akar, hogy férjhez mehessen egy angol főrendhez; a Lord első házasságából származó lánya gyűlöli az indulatos, különc apát; az unokaöccsnek súlyos anyagi gondjai vannak; az elkényeztetett filmbálvány halálosan szerelmes a Ladybe. Az igazságra persze a regény végén derül fény, a már legendásan ismerős összejövetelen, ahová Poirot az ügyben érdekelteket hívja meg. S az olvasót, aki izgatottan kíséri végig Poirot nyomozását, közben többször is úgy véli, már tudja a megoldást - még itt is, újra meglepetés éri.

„Ez ​a könyv egyike különleges kedvenceimnek. Évekig tartogattam, tervezgettem, fontolgattam: – Egy szép napon – mondtam magamban –, majd ha sok időm lesz, és igazi élvezetre vágyom – hozzákezdek! – Az a tapasztalatom, hogy az ember könyvei közül ötnek a megírása – munka és egyéb – élvezet. A _Ferde ház_ tiszta élvezet volt… Akárhogyan is: a Ferde ház jóformán mindenkinek tetszett, joggal hiszem hát, hogy a legjobb könyveim közé tartozik. Nem tudom mi juttatta eszembe a Leonides családot – egyszercsak itt voltak. Hát mit tehettem: elszegődtem krónikásuknak” – írja könyvéről Agatha Christie.

Victoria ​Jones ragyogóan vidám, feltűnően csinos, fiatal gyors- és gépírónő. Egyetlen rossz tulajdonsága van csak: imád füllenteni. Most is ez indítja el az események lavináját: Ezért kerül Victoria előbb az utcára, majd pedig Badadba, egy világpolitikai jelentőségű konferencia színhelyére. Ezért keveredik az ellenség titkosszolgálatok és érdekcsoportok háborújának kettős közepébe. De alighanem ez segít neki abban is, hogy megússza a dolgot...

"-....Az ​a megbízatásom, hogy megrendezzek egy gyilkosságot. Poirot nagyot nézett. - Na, nem igazi gyilkosságot - nyugtatta meg Mrs. Oliver. - Holnap itt nagy kerti mulatság lesz, és újdonságképpen műsorra tűznek egy társasjátékot is. Amit én rendezek. A címe: Hol a hulla? - És hogy megy ez a játék? - Természetesen van egy áldozat. Vannak rejtjelek, és vannak gyanúsítottak. Csupa sztereotip figura, tudja, a vamp, a zsaroló, az ifjú szerelmesek, a baljós komornyik és a többi. Fél korona a belépti díj, és aki benevez, annak megmutatják a rejtjeleket, meg kell találnia az áldozatot és a gyilkos fegyvert, ki kell találnia, hogy ki a gyilkos és mi volt a gyilkosság indítéka. - Tehát azért hívatott, hogy segítsek önnek megrendezni ezt a játékot? Poirot nem is próbálta kirekeszteni a hangjából a felháborodott szemrehányást. - Még mit nem? Azt én magam is elintézem. Minden készen áll holnapra. Nem, én egészen más okból kérettem ide. - Meglehet, hogy egyszerűen bolond vagyok - mondta -, de attól tartok, valami itt nincs rendben..."

Hastings ​kapitány érdeklődve figyeli, ahogy Hercule Poirot a reggeli postáját bontogatja. Az egyik levelet kétszer is végigfutja. Hastings kérdésére, hogy ki írta a levelet és miről szól, a belga detektív egyszerűen átnyújtja neki, hogy olvassa el. A kapitány értetlenkedik: a levél nem is szól semmiről! Miss Emily Arundell, minden kétséget kizáróan egy vénlány, Poirot segítségét kéri – de hogy miben, az nem világos. Poirot nem habozik, nemsokára útra kel, Miss Arundell házán azonban „Eladó vagy kiadó” tábla lóg. Mint kiderül, a kisasszony nemrég meghalt, és végrendelete azóta is szóbeszéd tárgya a faluban. Mivel Agatha Christie szövi a mese szálát, sejthetjük, hogy a halállal és a végrendelettel sincs rendben minden… Poirot-t ez alkalommal nemcsak kis szürke agysejtjei vezetik nyomra, hanem egy kedves foxterrier is.

Tíz ​egymásnak ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol... A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak? A bűnügyi regény koronázatlan királynőjének talán legjobb, leghíresebb művét tartja kezében az olvasó.

A ​"Ifjú Kalandorok Rt." már rég nem ifjú törzstagjai, Tommy és Tuppence Ada nénit látogatják meg az idősek otthonában. És ahol ők felbukkannak, ott biztos, hogy megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Tuppence a tőle megszokott hévvel veti magát a rejtélyek nyomába. Miért ismerős az Ada nénitől örökölt festményen a ház? Hová tűnt Mrs. Lancaster? Tommy a rá jellemző nyugalommal próbálja követni a feleségét - de nyugalma csak addig tart, amíg Tuppence-t meg nem akarják ölni...

„… ​a fémkolosszus lassan kitárult… Óriási udvarban találták magukat, melynek egyik, magas drótkerítéssel elválasztott részében férfiak sétálgattak. Ahogy kíváncsian az érkezők felé fordultak, Hilary elborzadva felsikoltott: – Hisz ezek LEPRÁSOK! – kiáltozta. – Leprások! – s rázkódott a teste az iszonyattól. A leprakolónia kapuja fémes csattanással zárult be mögöttük… Egyedül volt, körülvéve ellenségekkel. S ráadásul néhány perc múlva szembe kellett néznie a leleplezéssel…”

Agatha ​Christie-nek, a páratlanul és tartósan népszerű angol detektívregény-írónőnek a népszerűsége indokolt, mert nem mindennapi ötletességgel és pengeéles logikával állítja fel a bűntények képletét, és vezeti le a csattanós megoldásig. Ebben a regényében a megfejtendő képlet a következő: hogyan került egy ifjú, szőke táncosnő estélyi ruhás holtteste a tiszteletre méltó, idős ezredes és házasember könyvtárszobájába? Ő ölte meg, vagy másnak állt érdekében, hogy ilyen látszatot keltsen? És ha igen, miért? Mi lehetett az indítéka a teljesen homályos körülmények között elkövetett bűncselekménynek? És összefügg-e ez a gyilkosság a diáklány erőszakos halálával, amely néhány nappal később derül csak ki? Sok neves, tapasztalt rendőr nem találja meg a nehéz kérdésekre a választ, de a józan, ravasz Marple kisasszony amatőr nyomozói munkáját végül is siker koronázza...

"- ​A nevem Hercule Poirot, és valószínűleg én vagyok a világ legnagyobb detektívje. Egészen biztos benne, hogy nem találkozott a feleségével a vonaton? - Mire akar kilyukadni? Azt akarja... azt akarja mondani, hogy én... én öltem meg? Hirtelen fölnevetett. - Nem szabad dühbe jönnöm, ahhoz ez túl nyilvánvaló képtelenség! Hiszen ha én öltem volna meg, minek kellett volna ellopnom az ékszereit?"

Előkelő, ​szép, fiatal nő a vádlottak padján. Halálsápadtan hallgatja a vádbeszédet. - Elinor Katherine Carlisle - szól hozzá az ügyész-, ön gyilkosság vádjával áll előttünk. Bűnösnek vallja magát? A lány szeme előtt összefutnak az arcok. Úgy érzi, sűrű köd veszi körül. Mozdulni se tud, a beszédből csak egy-egy szó jut el a tudatáig. - Bűnös vagy nem bűnös! - hangzik el másodszor is a kérdés. - Nem vagyok bűnös - jelenti ki, de maga se tudja, igazat mondott-e. Egymás után állnak elő a tanúk, egyre bonyolultabbnak látszik a helyzet. De színre lép Hercule Poirot, a kistermetű belga mester-detektív, és minden megvilágosodik. Agatha Christie ezúttal is izgalmas bűnügyi regénnyel szolgál olvasóinak.

Egy ​kis közel-keleti ország felvilágosult uralkodója a lázadók elől repülőgépen menekül; családi kincseit azonban biztos helyre rejti, hogy kijuttathassa az országból, ha ő netán szerencsétlenül járna. Egy előkelő angliai leánynevelő intézetben sorra-rendre teszik el láb alól a tanárnőket. És hogy a két szál hogyan fonódik össze? És hogy kicsoda-micsoda a “macska”, aki beszabadul a galambok – azaz a leányintézet leánykái – közé? Ezekre a kérdésekre és még sok egyébre is fény derül, természetesen a zseniális Hercule Poirot jóvoltából – és természetesen csak a legeslegutolsó fejezetben, hogy addig ki-ki a maga megfejtésén törhesse a fejét, mert mint minden önmagára kicsit is adó detektívregényben, Agatha Christie-nek ebben a kis remekében is a rejtély valamennyi kulcsát kézhez kapja a Nyájas Olvasó – az már az ő dolga, hogy meg is forgassa a zárban!

Egy ​zimankós téli napon kis vendégfogadó nyílik az isten háta mögött, ahová, csodák csodája, egymás után érkeznek a vendégek: a kócos, vörös hajú, epezöld kockás nyakkendőt viselő, kaján vigyorú walesi fiatalember, Christopher Wren; az agresszív, parancsoláshoz szokott és a kákán is csomót kereső, zord külsejű Mrs. Boyle; a katonás eleganciájú, keménykötésű, magáról semmit el nem áruló Metcalf őrnagy; és a pipiskedő, a hölgyeket szatír módjára vizslató külföldi, Mr. Paravicini. A panziót vezető újdonsült házaspár, Giles és Molly Davis a nagy munka közepette tán észre sem veszi, milyen különös alakok szálltak meg náluk. Azután az intézményt egy hatalmas hóvihar a szó szoros értelmében elvágja a külvilágtól. Ám az aggodalom akkor hág a tetőfokára, amikor a rendőrség síelni tudó embere mégis eljut a Monkswell-vendégházba. Az ifjú Trotter őrmester ugyanis azért tette meg ezt az emberpróbáló utat, hogy beszámoljon az egybegyűlteknek a két napja, Londonban történt gyilkosságról, s hogy közölje velük, a tettes itt van közöttük, és újból ölni készül... A Három vak egér című kisregény Agatha Christie hosszú és sikeres pályájának derekán íródott. Amikor a brit uralkodó, VI. György édesanyja 1947 tavaszán nyolcvanadik születésnapját ünnepelte, a BBC rádió személyre szóló meglepetéssel kívánt kedveskedni neki. A kérdésre, hogy mit szeretne hallani, Mária anyakirályné azt válaszolta: "valamit Agatha Christie-től". Így született meg a húszperces rádiójáték, mely 1947. május 26-án hangzott el Három vak egér címmel. A történet három évvel később átdolgozott, kibővített formában egy válogatáskötet címadójaként jelent meg az Egyesült Államokban. Christie ezt követően színpadra alkalmazta művét, s Az egérfogó címet adta neki. Az imígyen átkeresztelt darab az 1952-es londoni bemutató óta nem került le a műsorról. Tehát az a faramuci helyzet állt elő, hogy az alapul szolgáló kisregény konkurense lett a belőle készült, időközben "a színháztörténet leghosszabb ideje futó darabjává" avanzsált műnek...