Ajax-loader

Ember Mária könyvei a rukkolán


Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ki ​nem látta már a fehér testű tengerjáró hajók áteresztésére könnyedén szétnyíló Tower hidat, pillérein a - mindenesetre londoni méretű - mézeskalácsházakkal? Ki nem kapott már képeslapot a Parlament óratornyával, a kivilágított számlapú Big Bennel? Ki nem figyelte már filmen a város legsűrűbb forgalmú pontján, a Piccadilly körtéren az ablaktalan homlokzatokat ellepő neonreklámak tűzpiros szikrázását? Ki ne ismerné a tompa rózsaszín fényt árasztó Szent Pál-székesegyházat? Ki nem veszett még bele pillantásával a Westminster-apátság gótikus kőcsipkéinek erdejébe? Ki nem látja lelki szemei előtt a „londoni szín"-t, Madách színpadát, a Tower szürkésfehér kőrengetegének tövében? De ki ismeri Londont? A város lakói azt állítják, hogy megismeréséhez egy emberöltő, legalább 30 év szükségeltetik. Irdatlan kiterjedése, megtervezetlen burjánzása (amelybe csak utólag vágott főútvonalak próbáltak némi rendszert vinni), a Temze kanyargása még áttekinthetetlenebbé teszi a város szerkezetét, s eközben egyre újabb, váratlan látószögekből teríti elénk, fedi fel és el a partjain elterülő házsorokat. Ezek a kanyarok, ez a fordulatosság, ez a belső mozgalmasság, ezek a körívek jellemzik talán Londont leginkább: ezek a félkörök szemmel láthatóak a Tower normann ablakai fölött, végigjárhatóak a szemléletesen „félholdnak" nevezett házkaréjok mentén, ámde láthatatlanul, előre nem sejthetően hatnak a város vadonában. Valahányszor kiérünk egy kis térre, sugarasan elfordulni látszanak az utcák, valahányszor csak hátrapillantunk sétánk közben, elmozdulni látszik a tér...

Nevezik ​Bécset a zene fővárosának - Beethoven és Mozart, Schubert és Haydn, Mahler és Bruckner tették azzá. Nevezik a barokk fővárosának - Fischer von Erlach palotái, Donner szobrai, Maulbertsch festményei jellemzik igazán. De joggal nevezik a múzeumok fővárosának is - gazdag gyűjteményeiben királyi koronáktól lószerszámokig, a "Willendorfi Vénusz"-tól modern művészeti alkotásokig, epheszoszi leletektől úrrakétákig, gótikus gyermek-páncéltól Alt-Wien porcelánokig felsorolhatatlanul sok látnivalót őriznek. S a magyar turista lépten-nyomon a közös múlt emlékeire bukkan... és érdemes engednie a vonzásnak, mert Bécs műemléki és természeti szépségei csak az előtt tárulnak fel, aki szorgalmasan rója útjait.

1945-ben ​romtenger, 1955-ben két "hírmondó" új magasház, 1965-ben 15 emeletes palota, 1975-ben világvárosi forgalmú korszerű központ: az Alexanderplatz fejlődése az NDK fővárosának jelképe. A második világháború után az egykori Berlinnek ezt a felét 20 millió köbméter törmelék borította. Ma már itt-ott áll csak romos épület, korszerű utcasorok, modern lakótelepek, "régivé" épített műemlékek mellett lapuló mementóként. A várost rajongói Spree-menti Athénnek, gáncsolói Spree-menti Chicagónak nevezték. Változatossága sokfajta élményt nyújt, a Múzeumsziget öt múzeumának műkincseitől az ultramodern lakóház-óriások övezte impozáns Lenin-szobron át a régmúltba ringató, szemet gyönyörködtető műemlék-házsorokig. A "zöld-negyedben" Köpenick festői tóvidékén még szinte érintetlen a természet szépsége. Potsdam híven megőrzött királyi kastélyaiban, parkjaiban sétálva mintha elmúlt századokba térne vissza az utazó. Berlin régi és új, egyre változó város. Őrzi a múltból megmaradt értékeit és szakadatlan lendülettel alakítja ki a szocializmust építő német nép fővárosának jövőbeli arculatát.

A ​magyar vidék zsidóságának 1944-es tragédiáját talán még nem idézték föl ilyen tárgyias, pontos és mégis költői eszközökkel. A regény hőse egy kisfiú, "a gyerek" - ahogy az író szólítja, - nevet se adván neki, hiszen ezrek és tízezrek képviseletében áll előttünk. Erőlködve próbálja megérteni a helyzetet, amely körülveszi, felnőttektől ellesett töredékmondatokat rakosgat össze, hátha érthetőbbé válik az érthetetlen. Hiába. Hiszen a felnőttek maguk sem értik sorsukat. S ennek a nem értésnek egész színképe ott van a regényben. Nem az ismert "halálgyárakról" olvashatunk a könyvben, hanem egy különleges változatáról: Strasshof-ról, ahova hadimunkára küldték az embereket, elhalasztott halalálra szánva őket. Kiragadták szokott környezetükből, megalázták, megkínozták, éheztették őket. De mégis: közülül többen érték meg a fölszabadulást - ezt jelzi az életveszélyt és a hazakerülés reményét egyaránt kifejező cím. A mű formája szokatlan. Szövegét dokumentumok kísérik, sajátos elszámolást nyújtva arról a történelmi helyzetről, amelyet a "gyerek" és a mű más szereplői elszenvedtek. De ez nem nehezíti, ellenkezőleg, megkönnyíti a magyar történelem e szörnyűséges pillanatának megértését.

Évek ​óta gyűlnek íróasztalom egyik fiókjában a noteszek és a kazetták, újságírói létem melléktermékei. Valamely aktuális eseményről tudósítani küldtek ki a szerkesztőségből - s mellesleg megismerkedtem olyan emberekkel, akik szívesen beszélték el nekem életük fontosabb fordulatait. Vagy ők kerestek meg engem a szerkesztőségben, megajándékoztak bizalmukkal, meséltek nekem. Ezekből az írott vagy (a technika haladtával) hangos feljegyzéseimből tartalmazza ez a könyv különböző beszélgetések anyagát. Akik élményeiket, emlékeiket - századunkra, történelmünkre való tekintettel fogalmazhatom így is: életben maradásunk történetét - elbeszélték nekem, azok közül egy sem a sokaságból kiemelkedő avagy netán különleges megbízatása folytán nem mindennapi kalandokra képesített lény. Köznapi emberek ők, s éppen ez tette számomra feljegyzendővé, megőrzendővé a történeteinket. Hiszen egy gombkészítő kisiparos, egy férfiszabó, egy látszerész, egy pék lánya, egy autószerelő, egy gépírónő, egy orvos özvegye annak a középrétegnek a tagjai, amely mást sem kívánt a sorstól, csak azt, hogy nyugodtan és háborítatlanul végezhesse napi munkáját, s különösebb gondok nélkül élhessen egymással... és ha mégsem, annak oka nem más, mint a különböző szempontú megkülönböztetések e századi szégyene. Márpedig arról - régi igazság! - senki sem tehet, hogy hová született. Ebben az országban, ahol a népesség egyik részét mindig sikerrel uszították rá a másikra, ideje volna már felismerni és belátni azt, hogy ha a születés véletlene nem szól bele, bármely szenvedő azonos lehetne, lehetett volna, lehet... bármelyikőnkkel. Bárkivel közülünk.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Gyilkosok ​és áldozatok, szerelmesek és szétválni kívánók; a közelmúlt és a jelen figurái, álmaink és mindennapjaink vágyai és történései, szentendrei románcok és útközben megélt epizódok sorakoznak és váltakoznak e komoly, izgalmas és őszinte könyv lapjain...Magvető Könyvkiadó

"Alapfokú ​szeminárium", "Régi szép idők", "Hitleráj kora", "Ötvenes évek", "Kádár és kora", "Brezsnyev és társai", "Andropov úr és köre", - fejezetcímek ezek Ember Mária Politikai viccgyűjtemény című új könyvéből. Akár hallotta már őket, akár nem, akár emlékszik még rájuk, akár nem: jólesik viszontlátni ezeket a vicceket.

Az ​az iszonyú év, az 1944-es év, márciusban hazánk német megszállásával, októberben nyilas hatalomátvétellel, közben légiriadókkal, bombázással, pincébe szorított vakondok-élettel, jegyrendszerrel, tüzelőhiánnyal, ivóvízért való sorbanállással, az ország mind nagyobb területének hadszíntérré válásával, az egymástól elszakadt családtagok miatti aggódással, családok tíz- és tízezreinél az elesett katonafiú, a férj, a vőlegény, az apa, a fivér elvesztésébe belenyugodni nem-lehet gyásszal, a frontvonalból való meneküléssel, katonaszökevényként való bújkálással, a bizonytalan jövőtől való félelemmel...: abban az iszonyú évben Magyarország tízmillió lakosa közül mintegy félmillió még ennél is rosszabbra riadt. Rájuk nem véletlenül hulltak a bombák, ha hulltak - őket célba vették a fegyverek. Ők a nemzeti nagy, általános szorongásból kitaszíttattak - hozzájuk névre szólóan, születési anyakönyvi adatok alapján, pontos lakcímre, házhoz jött a halál. Annak a jóvátehetetlen évnek, annak a gyalázatos évnek a fénykép-krónikája ez a könyv. Mert bármily hihetetlen: fényképek maradtak ránk. Pedig talán ki sem kellett hirdetni annak idején, magától is érvényesült a fényképezési tilalom, ugyan ki kockáztatta volna fotó-masináját csendőrök, rendőrök, géppisztolyos német őrök közel s jelenlétében? Mégis voltak, akik tisztes távolból vagy ablaküvegen keresztül vagy katonai keret-tagok tudtával, beleegyezésével fényképeket készítettek. Sőt, olyan eset is előfordultu, hogy SS-legények fényképalbumot állítottak össze a jólvégzett munka közös emlékére... S ahogy minden egyes túlélő esetében a véletlenek egész sorának szerencsés összetalálkozásán múlt a megmaradás, ugyanúgy ezek a felvételek is odaveszhettek volna örökre. De megvannak, itt vannak, számuk több százra rúg. Minőségük eltérő, akad ügyetlen amatőr-fotó, s akad éles, jól megvilágított, tudatos kompozíció. Tartalmi szempontból azonban nem egy esetben nehezen értelmezhetők. Túl sok minden játszódik le rajtuk egyszerre, túlságosan hihetetlen, ami történik. Látjuk, de nem akarunk hinni a szemünknek, értjük, de viszolygunk attól, hogy megértsük. Pedig ha már fennmaradt ennyi is, és akad, aki túlélte - nem tehet mást: el kell mondania, mit látni a képen.

Csalafinta ​könyv ez. A mininovella nálunk otthontalan műfajának honosítására törekszik: a kötet egyik részét ezek a groteszkbe hajló, kisprózai írások teszik ki. A másik felét pedig újfajta "Így írtok ti"-k, a világirodalom néhány klasszikusának és a mai magyar irodalom legkitűnőbb szerzőinek modorában írt paródiák - s Ember Mária az olvasót is bele akarja vonni a játékba, amikor néha elhallgatja, kiről "szól a mese", s a megfejtést a tartalomjegyzékbe rejti el. Két ciklust foglal tehát magába ez a kötet, de mert az olvasónak úgyis az a szokása, hogy belelapoz a könyvbe az elején, a végén, a közepe táján, az írónő úgy gondolta, hogy "segít keverni", s nem elkülönítve, hanem összevegyítve adja közre a két ciklus írásait. Ember Máriát eddig mint regényírót ismertük (Magamnak mesélem, 1968, Véletlenek, 1971, Hajtűkanyar, 1974); most új oldaláról mutatkozik be, mulattatni kíván - miközben elgondolkoztat.

1979. ​március 16-án, pénteken, a következő cím alatt hosszabb önálló hír jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung nevű nyugatnémet napilap 7. oldalán: "Négy gyerek egy ládában a nyílt tengeren". Alcíme is volt: "Odisszea kutyával", majd így kezdődött a cikk: "Március 15. Bejrútból jelenti az AP: Husszejn Ballout libanoni halász és fia alig akartak hinni a szemüknek, amikor az ország partjaitól mintegy öt kilométerre egy fehér műanyag tartályban négy halálra fáradt és a félelemtől meggyötört kisfiút, valamint egy kutyát pillantottak meg... A megmentettek a következőképpen számoltak be élményeikről: A múlt szombaton Bejrút északi részén, a tengerparton játszottak, mikor is az ár nagy ládát sodort partra..." - és itt következett a történet, melyből Ember Mária ezt a gyerek és felnőtt olvasói számára izgalmas kisregényét kanyarította, a tőle megszokott fanyar humorral és bölcs megértéssel.

Szerelmi ​történet - csalódással: ez volna a regény egymondatos tartalma. De hogy ne tévesszük meg az olvasót - mindjárt hozzá kell tennünk: nem hamvas-rózsaszín első szerelemről van szó. Felnőtt, tapasztalt emberek nyújtják ki kezüket egymás felé. S az okok, amelyek miatt e kezek mégsem találkoznak, két évtized társadalmi-politikai viszonyaiban gyökereznek. Szereplői abból a nemzedékből valók, amelyről Ember Mária első könyvében "magának mesélt". De közben eltelt húsz esztendő. Egy valamikori egyetemi évfolyam néhány tagjának sorsát kíséri végig az olvasó ebben a regényben, bukottakkal és sikeresekkel találkozik, barátságok-szerelmek kötődnek és bomlanak fel a szeme láttára. Kezek keresik egymást, s a véletlenekben törvényszerűségek sejlenek fel.

" ​- Az mit jelent, hogy kuplung? - kérdezte Big Ben felügyelő. - Azt, hogy kapcsolat. Kapcsolódás. Mint a kupl-eráj szóban, hehe... Az urak nem szolgáltak az erkölcsrendészeten?... Valahonnan szörnyen ismerősek, bocsánat. - Nyilván a mozivászonról - felelte szárazon Big Ben felügyelő. - Netán a tévéből. Noha nem Agatha Christie írt bennünket. Mi gyilkossággal nem foglalkozunk. - Soha? - Soha. - És miért nem, hogyha szabad megkérdeznem? - Jobban érdekelnek a köznapi ügyek. Piszlicsári ügyek. Az efféle mindennapi esetek, mint amikor egy autó rosszul vesz egy kanyart, nekimegy az út szélére kihelyezett két széknek, azok egyike bevágódik az árokba, neki egy ott alvó csavargó fejének...! Mi ehhez képest egy gyilkosság, kérdem én?... Vér, csak vér. - Vér, az itt is akad - mondta szolgálatkészen a helyszínelő rendőr. - Az egyik szék éle véres és hajas..."

Hatalmas ​ipari létesítmények, füstköd, modern beton- és üvegcsodák - no és az autópályák! Hirtelenjében ezek a fogalmak jutnak a magyar turista eszébe, aki először indul a Német Szövetségi Köztársaságba. Azután - akár Salzburgnál, akár Passaunál hajt át az osztrák-NSZK határon - mindjárt meglepődik. S ez a meglepetés kíséri útján végig, még a híres-hírhedt ipari körzetben, a Ruhr-vidéken is. mert a valóban nagyszerű autópályákon is szebbnél-szebb tájak suhannak el mellette; ha pedig letér róluk, lépten-nyomon középkori hangulatú városkák, falvak ódon házaiban, ezeréves templomaiban vagy hófödte csúcsok, kéklő tavak látványában gyönyörködhet. És sok-sok zöldben: nemcsak a fenyvesek, lombos erdők tájain, de a modern nagyvárosokban is, melyeknek sűrűn telepített, gondozott parkjaiban a hipermodern lakótelepek ablakaiban, erkélyein is mindenütt ott a rengeteg virág. Az NSZK nagy ország - nagy ellentétekkel; a modern életforma kedvelőjének csakúgy bőségesen nyújt élményt, mint a romantika, a múlt rajongójának. A könyv szerzői mindkét óhajt figyelembe véve vezetik végig rajta a magyar turisták, a felső-bajoroszági Alpoktól az Északi-tenger Schleswig-Holstein-i partjáig.

Retmaig ​felügyelő – egy ugyancsak sárgára spriccelt, eklektikus stílusú bérpalotában, amelynek földszintjét utólag alakították át rendőrőrszobává, ennek meglétét pedig fehér műkő portállal, továbbá éjjel-nappal megvilágított (nappal megvilágítva felejtett) kék alapon fehér POLIZIA feliratú táblával jelezték –, Retmaig felügyelő a földszint egyik célszerű ridegséggel berendezett szobájában, a holland barokk íróasztal mögött, a fejét fájlalta. Enyhe nikotin mérgezése volt, mint többnyire. A felesége által gondosan papírszalvettába csomagolt tejet viszont elmulasztotta elővenni zakója zsebéből. – Beszéljük át még egyszer – mondta kéttagú stábjának. A kéttagú stábból nevezzük az egyik tagot a csoport doyenjének, aki – munkaerőhiány lévén – messze túl a nyugdíjkorhatáron is tovább működött a közrend és közjó szolgálatában. Ily módon a stáb másik tagját mint a csoport Benjáminját emlegethetjük a továbbiakban, miután csak mostanában hagyta el az iskolapadot, amelyet mostanáig nyomott és koptatott az egyetemen, s immáron tárolhatta gumival talpalt két lába fejét.

"...más ​élmény egy forradalom kortársának lenni - és megint más a szabadságharc könyörtelen eltiprása és a megtorlás kíméletlensége láttán e forradalommal szolidaritást vállalni. Amibe az Olvasó most betekintést nyer, az a népfelkeléssel csak lépésről lépésre azonosuló, valamit tenni vágyó, ám e tevékenység terepét nem találó kortárs töprengése."

Ahhoz, ​hogy a végén csattanjon, a viccben minden szónak a helyén kell lennie. Egyetlen fölösleges szó fölborítja. Se túl rövid ne legyen a vicc, mert akkor esetleg nehéz megérteni, se túl hosszú, mert a túlmagyarazás elrejti a poént. Pontosan a fenti követelményeknek megfelelő több mint 600 vicc van a Viccgyűjtemény második, bővített kiadásában. A jó vicc mindig az életből, a valóságból merít, különösen igaz ez a "Zsidó viccekre", a "Közgazdasági gondolatokra" és a "Különféle pénzügyekre". De bizton állíthatjuk, hogy a Kedves Olvasó a többi viccen is jót mulat.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Egyik ​legjobb regényem mondta a Naplónak indult kéziratáról egyszer Ember Mária, az újszülötteknek (értsd: a még meg nem jelent írásoknak) mindig kijáró elfogultsággal. A kisregény 1991 augusztusában, a Gorbacsov elleni puccs idején fogant, amikor sajátos 20. századi értelmiségi reflexként - ismét felhorgadt a szerzőben a krónikási szenvedély. S minél tapasztaltabb egy kortárs, minél többször volt át- és túlélője a történelmi eseményeknek, egy-egy újabbnál annál inkább vissza is emlékszik, hiszen az új nagyon is hasonlít jó néhány régire. Az 1991-es moszkvai palotaforradalom híre Ember Máriát három évtizeddel korábbi emlékeihez repítette vissza, s amikorra kiderül, hogy ez a puccs felejthető operettepizód csupán, a szokásos bizánci közlésmód kiváltotta emlékek már visszavonhatatlanul kiszabadultak a memória palackjából, regényútra keltek.

A ​boldog ember analógiájára írta meg Ember Mária dokumentum- vagy szociográfiai regényét. A reminiszcenciát nyíltan is vállalja, nemcsak a mű címével, hanem az átemelt idézetekkel, a regény szerkesztésével és az utószóval: "A könyv fejezetcímei a móriczi példára emlékeztetnek távolról - s kissé ironizálva... Az idézés mindenképpen tiszteletadás akar lenni. A saját szövegünkbe ékelt idézet ugyanakkor olyan érzést kelthet bennünk, mintha párbeszédet folytatnánk... Végső soron az idézés mint eljárás mágikus hiten alapuló cselekedet: mintha az idézett (újra) testté lehetne és közöttünk lakoznék..." Tiszteletadás Móricznak - ez fontos, ám másodlagos célja a regénynek. Az irodalmi hála főleg a kölcsönvett ötletnek és a készen kapott formának szól. A regény azonban elsősorban történelmi-szociológiai indíttatású, s ugyanannak a paradoxiának köszönheti születését, amiben a móriczi mű is gyökerezik. Egy ember, ezúttal nő, a történelmi kataklizmák, sorsfordulók, családi és személyes tragédiák között boldognak érezheti magát, mert megtalálta tevékenységi területét, megtalálta lelki egyensúlyát, s ez erőt adott neki, hogy átvészelje és másoknak is átvészelni segítse a külső körülmények pusztító, roncsoló hatását.

A ​holocaust ötvenedik évfordulója alkalmából megjelent művek közül alighanem ez a könyv a legméltóbb, legmegrázóbb. Ember Mária - a kötetnek nem csak szerkesztője és összeállítója - szinte emberfeletti munkára vállalkozott, amikor a magyar holocausttal foglalkozó irodalom könyvtárnyi anyagát átnézve kiválogatta az újraközlésre alkalmasnak talált részleteket. Ehhez - mint írja - külföldi könyvtárakban böngészett, idehaza pedig antikváriumokban kutatott a háborús éveket követően sietősen kiadott beszámolók, nagyobb lélegzetű visszaemlékezések után, sőt igyekezett kiadatlan kéziratokat is felhasználni. Természetesen munkájába részleteket illesztett be az újabban megjelent, a holocausttal foglalkozó dokumentumokból, sőt régebbi és új szépirodalmi művekből is (Szép Ernőtől Örkény Istvánig). A forrásmegjelöléssel és lábjegyzetekkel ellátott részletek - amelyekhez szükség esetén magyarázó jegyzeteket is fűzött Ember Mária - a zsidó származásúak összegyűjtésétől, vonatokba zsúfolásától és borzalmas körülmények között történt kiszállításától egészen a táborba (elsősorban a németek által Waldsee névvel álcázott Auschwitzba, Bergen-Belsenbe) szállításig, a szelektálásig. Az egyik visszaemlékező szerint Mengele - aki közismerten tömegesen küldte a halálba a túlélésre méltónak nem ítélt szerencsétleneket - rendkívül elegáns, hófehér uniformisba bújt ember volt. Foglalkoznak a kötetben közölt részletek a lágerélet borzalmaival, a munkaszolgálatra behívottak szenvedéseivel, a budapesti gettóban történt eseményekkel, a tömeges Dunába lövetések körülményeivel. "Nincs olyan magyar zsidó család, amely ne gyászolná egy vagy több tagját." - idézi a könyv egy levélíró mondatát, és arra utal, hogy a magyarországi zsidóság sorsa kollektív tragédia volt. Ennek a kollektív tragédiának állít megrázó emléket a könyv. - Azoknak ajánlható, akik az ötven esztendővel ezelőtt történtekről többet és a valóságot akarják tudni. Fiatalok figyelmét is érdemes felhívni a gyűjteményre.

Szenes ​Anna Leányotthon. Tizenöt-tizenhét éves bakfisok. Többek között szabni-varrni tanulnak, hogy szakma legyen a kezükben. Mintha olyanok lennének, mint ezer meg ezer kollégiumban összezárt lány az ő korukban. Csakhogy 1946-ban járunk. És ők ráadásul nem a pincékben élték túl a háborút, hanem a koncentrációs táborokban. Árvák, félárvák. Olyanok lennének mint más lányok a kollégiumokban? Nem, egyáltalán nem lehetnek olyanok. Ezt a lehetőséget is elvette tőlük a holocaust. Magukra hagyva feldolgozhatatlan emlékeikkel, hatalmas veszteségeikkel, az élet értelmébe vetett megrendült hitükkel és megválaszolhatatlan kérdéseikkel igyekeznek megállni a lábukon, és valahogy lecsillapítani lelkük háborgását.

Nyugat-Berlin ​története ott kezdődik, ahol a hitleri Harmadik Birodalomé befejeződik. 1945 április 16-án bontakozott ki a harc Berlinért, április 30-án a Führerbunkerben Hitler öngyilkos lett, május 2-án az utolsó berlini csapattöredékek is letették a fegyvert. Egész Berlint a szovjet csapatok szabadították fel a fasiszta rémuralom alól, és csak 1945 júliusában érkeztek meg előbb az amerikai, majd az angol, végül a francia katonai parancsnokságok, hogy a korábbi egyezmények alapján létrehozzák a szövetségesek ellenőrző tanácsát. A város négyhatalmi megszállás alá került - és Nyugat-Berlin abból a három zónából ("Trizonien") alakult ki, melyek az amerikai, angol és francia megszállás alatt voltak. Az a rommező, amely fölött új életet kellett kezdeni, vigasztalannak látszott...

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Kollekciók