Ajax-loader

Prohászka Ottokár könyvei a rukkolán


Szabó ​Ferenc a francia „XY par lui-même” sorozat mintájára kezdte el szerkeszteni és kiadni Rómában a _Mai írók és gondolkodók_ c. könyvsorozatát, amely korunk nagy íróit és gondolkodóit mutatja be vallomásaik alapján. A sorozat eme nyolcadik kötete Prohászka önmagáról címet viseli. Prohászka Ottokár (1858–1927) a századforduló magyar kereszténységének meghatározó személyisége volt. Sírfelirata szerint „Magyarország apostola és tanítója”: szociális apostol, lelki író, teológus és filozófus. Prófétai szelleme megelőzte korát: modern katolicizmusa a II. vatikáni zsinat elővételezése volt. A rendszerváltás után elindult „Prohászka ébresztése”, egy kutatócsoport feltárja és közzéteszi a fehérvári püspök gazdag lelki-szellemi örökségét. Ebből ad ízelítőt ez a válogatás Barlay Ö. Szabolcs és Szabó Ferenc SJ gondozásában.

Belépünk a világ legszentebb s legfontosabb történésébe, az Úr szenvedésébe, és alázatosan, bánatosan, mély részvéttel kísérjük az Urat. Ó, öltözzünk érzelmeibe és hasonuljunk hozzá! - olvashatjuk Prohászka Ottokár Elmélkedéseiben a nagyböjt-húsvéti résznél, mely kilencedik kiadását érte meg, Barlay Ö. Szabolcs atya gondozásában. A jubileumi Szentév nagyböjtjének ünnepléséhez méltó szólítás, felhívás ez az újabb Prohászka-kiadvány, mely a karácsony előttihez hasonlóan elsősorban ismét a magyar kispapoknak szánt ajándék. De felhívás és invokáció is egyben a magyarság hithű nemzedékéhez népünk egykori nagy apostolától, a fehérvári püspöktől. Idén április 2-án volt 73. évfordulója Prohászka Ottokár halálának, aki azóta is tanítónk és mesterünk a mélyebb, elmélkedő imádságban, de Krisztus iránti lángoló szeretetében is.

Az ​Élő vizek forrása című könyv Jézus Szívéről szóló elmélkedések. A bevezetőben így ír a szerző, Prohászka Ottokár: Az ,,Élő vizek forrása'' alatt Jézus Szívét értem. Jézus Szíve a nagy indulatok, a nagy akarások s a nagy eljárások organuma. Aki a szív alatt a lágyságot érti, az a legkevesebbet mondja róla; figyeljen inkább a Megváltót jellemző indulatra s arra a lelkületre, melyet Krisztus lelke s Szíve a Szentlélektől vett. E Szívben lakik az Isten, de e Szív maga a kispolgári názáreti házban dobog s nem únja azt a szürke életet harminc éven át, akárcsak más dolga sem volna a világon. De hát mi dolga legyen, s mi különb s sürgősebb lenne mint az isteni élet, melyet ő épen a közönséges hétköznapba s még annak macskazúgaiba is bele akart vinni? Aki e két jellegnek, a külső igénytelenségnek s a belső kiválóságnak szinthézisét megcsinálja, az Jézus Szívében őserőt, mélységet, küzdelmet és békét, hősiességet és szent örömet s végtelen érdemet lát, -- az talál benne szívet, mely a világot érti s mely a földön is már mennyországot tud számunkra teremteni. Boldog ember, aki a Szentszív imádását, tiszteletét s utánzását, a Szentszív életének saját szívébe átplántálását tűzte ki magának célul s aki azon töri magát. E könyvecske az ilyen törekvőnek társa és segítője akar lenni!

Mi ​nem mondjuk jó kereszténynek, aki misére jár és böjtöl, de Krisztus szellemét nem bírja. Mi nem érjük be ájtatossági gyakorlatokkal, szenteltvízzel, skapulárékkal, olvasókkal; mi krisztusi életet kívánunk. (Prohászka Ottokár mondatai a hátoldalról)

Prohászka ​ritka zsenialitása és gondviseléses szerepe a vátesznek és apostolnak sajátos, eredeti egysége. Neki megadatott ismerni e kor jellegét, értelmezni jeleit a kinyilatkoztatás örök igazságainak világánál, utat mutatni és nyitni az életrehivatott jövő számára. A _„Korunk lelke”_, mely Prohászka Összegyűjtött Munkáinak 10. kötete, ennek a páratlan váteszi kiválóságnak egyik irodalmi tükre. Az itt közölt dolgozatokban ugyanis Prohászka feltárja, értékeli és az örökélet mérlegén megméri azokat az eszméket, indítékokat, érzelmeket, vágyakat, célokat, melyek ott élnek és hatnak korunk áramlásainak fenékhullámaiként, melyek mint lélek a testet éltetik, kormányozzák, értelemmel ékesítik ezt a kort. A kötet felét teszik ki az első világháborúval kapcsolatos írásai _A háború lelke_ című fejezetben, melyben Prohászka a történelem káoszában megmutatja a jövő kozmosz körvonalait; és aztán e kozmosz kialakulását hathatósan műveli és irányítja is. A háború lelke nemcsak a szörnyű világháború színe előtt, hanem általában a történelem és nagy tragédiák színe előtt fölségesen és diadalmasan igazolja a kinyilatkoztatás irgalmas, lelkeket kereső és szerető örök Istenét. _Történelembölcselet_ a javából – ez ennek a kötetnek értéke és értelme. Igaz, Prohászka fáradhatatlan szellemének nem adatott meg a szintézis tudós nyugalma – bár A háború lelke valami formában ezt is nyújtja; de az elmaradt összefoglalásért bőségesen kárpótol. Előttünk, e kor gyermekei előtt külön értéket ad neki, hogy az az örökéletű történetfilozófia a mi korunknak annyira élesvágású példáján nőtt és illusztrálódott. Az a három évtized, melyet felölel a kötet, ugyancsak nem szegény eseményekben: ez a kor látta meghalni a liberalizmust és fuldokolni a kapitalizmust, látta erősödni a szocializmust és megtántorodni a demokratizmust; megérte a nagy világfelfordulást és utána a bizonytalan utakon induló és imbolygó új időket... (Schütz Antal)

1927 ​Nagyböjtjében a Prohászka-életmű méltó befejezéshez érkezett. A hozzá legközelebb álló Norberta nővér feljegyzéseiből tudjuk, hogy orvosi figyelmeztetés ellenére nem vonult vissza, de még a kímélő életmódot sem vállalta. Épp ellenkezőleg, egyik lelkigyakorlatot vezette a másik után. A nővérek aggódtak érte, mert érezték, hogy Isten kerubját magával ragadja a Szentlélek lángja és elég. Lelkigyakorlatokat tartott Veszprémben, Pápán, Pécsett, majd a budapesti Egyetemi Templomban, ahol a nagyhét előtti csütörtökön a szószéken összeesett, és másnap agyvérzéssel meghalt. Ennek az életszimfóniának fináléjából nyújt át e könyv hét akkordot, mely Pápán az apácák előtt hangzott el 1927. március 14-17. között. A szentéletű püspök tudta, hogy életének utolsó szakaszához érkezett. Ezért olyan megrendítő az itt közölt egyik szentbeszéd utolsó mondata: „Igen, Uram, megyek. Köszönöm, hogy mehetek. Szeretlek, és sietek Hozzád a halálon át. Amen.” Ezen lelkigyakorlatos szentbeszédek gyorsírással leírt szövegére nemrég bukkant a könyv szerkesztője, Barlay Ö. Szabolcs. Az olvasó úgy vegye kezébe ezt a drágakincset, mint Isten kerubjának utolsó üzenetét. Olyan, mint az óceánból merített egyetlen vízcsepp: belőle kielemezhető az egész óceán.

Belépünk ​a világ legszentebb s legfontosabb történésébe, az Úr szenvedésébe, és alázatosan, bánatosan, mély részvéttel kísérjük az Urat. Ó, öltözzünk érzelmeibe és hasonuljunk hozzá! - olvashatjuk Prohászka Ottokár Elmélkedéseiben a nagyböjt-húsvéti résznél, mely kilencedik kiadását érte meg, Barlay Ö. Szabolcs atya gondozásában. A jubileumi Szentév nagyböjtjének ünnepléséhez méltó szólítás, felhívás ez az újabb Prohászka-kiadvány, mely a karácsony előttihez hasonlóan elsősorban ismét a magyar kispapoknak szánt ajándék. De felhívás és invokáció is egyben a magyarság hithű nemzedékéhez népünk egykori nagy apostolától, a fehérvári püspöktől. Idén április 2-án volt 73. évfordulója Prohászka Ottokár halálának, aki azóta is tanítónk és mesterünk a mélyebb, elmélkedő imádságban, de Krisztus iránti lángoló szeretetében is.

Prohászka ​Ottokár püspök (1858—1927) a századforduló magyar kereszténységének meghatározó, történelmi súlyú személyisége volt. 1945 után sajnos nálunk szellemi számkivetésbe kényszerült, 1947-ben még budapesti szobrát is ledöntötték. Szellemi, lelki örökségének ápolásáról ennek ellenére nem mondott le sohasem a magyar egyház, de csak a hetvenes évek közepétől kezdődhetett el valamelyes újraértékelése és felidézése korszakalkotó életművének. Nagyjából egy évtizedbe került ennek a Válogatásnak megszületése is, amely félszázados hallgatás után ismét nyilvánossághoz segíti azt, aki sírfeliratának márványtanúsága szerint „Magyarország apostola és tanítója". E válogatás készítésekor arra voltunk tekintettel, hogy mind kevesebben vannak, akik Prohászkát ismerik, s már egészen új nemzedékek számára is kell megpróbálnunk közel hozni a századforduló nagy apostolát, ráadásul egy gyökeresen megváltozott világban. Ezért igyekszünk bemutatni — amennyire lehetséges — a teljes Prohászkát: a főpaplelkipásztort, a hittudóst, lelki írót, szociális apostolt, de különösen a látnoki géniuszt. Mert Prohászka — bár egész odaadással és együttszenvedőn saját korának élt —, messzire látón a jövőt is érzékelte, és e jövő számára is tudott eszmei irányt mutatni. Ez a Prohászka utat talál a mához, és a ma új nemzedékei számára is van mondanivalója a magyar jövő formálásánál. Ilyen impulzusokat és prohászkai tanácsokat kaphat pl. az elmélyült olvasó: „Voltunk-e már apostolai a kereszténységtől elidegenedett kultúrának, kik égni, fölvilágosítani, megérteni, szánni és szeretni tudnak? Azokra van szükség!... Mert a kultúra összes vívmányai dacára látjuk, hogy nem boldog a modern ember." „A 20. század hullámzó tengerén küzdő egyháznak millió szívre s kétszerannyi kézre van szüksége ... Ezért ne tartsa magát a laikus az egyházban másodrendű katolikusnak! Mindnyájan testvérek vagyunk, ... s mint királyi papság arra hivatva, hogy apostolkodjunk... A krisztusi élet nem kész, azt ki kell alakítanunk." „Mi a mai kor ragyogó eszméje? A demokrácia... Ezért az egyház fogjon össze a néppel!" „A szocializmus irreális váltóval dolgozik, földi jövővel biztat, csakhogy tele van utópiával és illúzióval." „Tudni, ismerni kell az igazat, alakítani a szépet, gyakorolni a jót s átélni az Istent!"

A köztudatban az él, hogy Prohászka a felnőtt korosztálynak, azon belül az értelmiségnek volt apostola és tanító mestere. Azt kevesen tudják, hogy nemcsak a fiataloknak, hanem a magyar cserkészetnek is barátja, ügyeinek legbátrabb szószolója volt. Ő hívta életre a Magyar Jövő ifjúsági könyvkiadó vállalatot, hogy minél szélesebb körhöz jussanak el a keresztény nemzeti eszmék ismerete. Prohászka egy egész generációnak volt szellemi vezetője, spirituálisa, nemcsak az esztergomi kispapoknak, hanem a trianoni katasztrófa után az ország fiatalságának is. Az itt közreadott _Iránytű_ épp ennek kézzelfogható dokumentuma. Minden fejezete olyan kincseket rejt, hogy napjainkban is nélkülözhetetlenek mindannyiunk számára. Külön köszönet mindazoknak, akik segítettek a „véletlenül” megtalált, mára már ismeretlennek hitt _Iránytű_ szövegének közreadásában. Célunk az, hogy a Prohászka által megmutatott irányt követve segítséget nyújtsunk a szülőknek, nevelőknek, cserkészeinknek az új ezredév alapjainak megteremtésében.

A ​keresztény világnézetet egyetlen egy tudomány sem tette ki oly nagy megrendüléseknek, mint a modern geologia. Rétegeiből keltek s támadtak föl az elpusztult növények s állatok típusai s beleálltak az élet alakjainak bámulatos sorába, mely egyre tömöttebb s hézagtalanabb lett s csodálatos folytonosságával elkápráztatta szemeinket s győzelmesen rámutatott a leszármazásnak gondolatára. Világ- és élet-fejlődés, ez lett jelszavunk, ez lett programmunk, melynek kimutatásán gőzerővel dolgozik a tudomány. Mily kicsiny lett e nagy gondolat világosságában a föld, ... az embernek világa; mily rövid lett a történeti időknek fonala; mily emberízű mindaz, amit a földről s életéről eddig tudtunk. ezt az emberi fölfogást, e földi gondolatokat ki kellett tágítanunk; a szűken mért s gyöngén épített alapokat szét kellett vetnünk s újra építenünk egy nagy világot; "den Blick von Unendlichkeit erweitert." S ugyan mi lesz e tágult, e nagy, szinte nem emberi, hanem igazán isteni világban a mi theologiánkkal? mi lesz a fejlődő világok egymásutánjában, a fejlődés és leszármazás kápráztató theoriáiban a keresztény világnézettel?

A ​Diadalmas világnézet-nek ugyanaz a keletkezéstörténete, mint az Isten és a világ-nak, s a Föld és Égnek: a Magyar Sion-ban megjelent cikksorozatnak könyvkiadása. Azonban ennek a könyvnek a két másikkal szemben az a sajátossága, hogy nagyobb méretű átdolgozás nyomait viseli. Azt azonban el lehet mondani, hogy a Diadalmas világnézet Prohászka legegyénibb műve. Maga mondja, hogy itt nem akar magáénak vallani mást, mint az igazi monachos-nak, az egymagában járónak lantját.

A ​keresztény bűnbánat és bűnbocsánat képezi e könyvnek tárgyát. A bűnbánatban magasra dagad az Istenkeresés világárama s csak a keresztény bűnbocsánatban simul el vigasztalóan. A sebzett lelkek, miután hiába kerestek gyógyulást, a kinyilatkoztatásban arra ébredtek, hogy a bűnbocsánat kegyelem. De a kegyelem merő szabad akaratból folyó, természetfölötti tény; hogy miképpen adatik, mily föltételek alatt nyújtatik, miképp nyíljék meg az emberi szív, hogy kelyhébe fogadhassa az égnek harmatát: mindez a kegyelmező Isten szuverén rendelkezésétől függ. Tehát merő tény, merő történés a bűnbocsánat s a bűntörlesztő kegyelem története.

„Magyarország ​apostolának és tanítómesterének” három írását tartalmazza a könyv. Az 1910-ben megjelent _Az intellektualizmus túlhajtásai_ és _Több békességet!_, valamint _A Modern katolicizmus_ című 1907-ben megjelent tanulmány 1911-ben indexre kerültek. _Az intellektualizmus túlhajtásai_ az egyoldalú racionalizmust mint a kultúrválság egyik okozóját az életfilozófia szellemében bírálja, szemben vele a teljes életre alapozott keresztény világnézet helyességét és erejét hangoztatja. A _Több békességet!_ című tanulmány a katolikus egyház korszerűsítésének kérdéséhez szól hozzá. _A Modern katolicizmus_ prófétai előrelátással szinte a második vatikáni zsinat forgatókönyvét adja. Témái: modern apostolság, öntudatos vallásosság, a művelt katolikus hitbeli s erkölcsi kredója, a kultúra sajátos értékei, munka és vallás, tudományos kérdések, egyházias érzületünk, etikai reformtörekvések és klerus – laikus.

Prohászka ​papi tevékenységének kezdete óta szakadatlanul közvetlen érintkezésben volt a legszegényebb néposztállyal. Színről-színre látta testi, lelki, gazdasági nyomorát, és szívből „szánta a sereget”. Ennek a társadalmi rétegnek sorsa, a munkáskérdés, kitágított értelemben a társadalmi kérdés, a legteljesebb valóság és átéltség erejével harsogott bele lelkébe; s megnyílt szelleme, mely oly élénk visszhangot adott minden emberi szükségletre, nem térhetett ki korunk e legégetőbb nagy problémájának alapos tárgyalása elől, nevezetesen az evangélium követelményeivel való összemérése elől. Már első dolgozatában teljes fegyverzettel lépett ki a porondra, és sohase fogyott ki a szociális fogékonyságból, buzgalomból, eszmékből. Ez a semmiféle külső tekintettől ki nem kezdhető evangéliumi szociális érzéke vezette, mikor működése területének szélesbülésével nagyarányú tevékeny részt vett a legkülönfélébb gyakorlati társadalmi föladatokat és igényeket szolgáló mozgalmakban és egyesülésekben. Ez a kötet elsősorban a visszavonultság és alapvetés korszakának nagyobb elméleti dolgozatait tartalmazza. Az általános hallgatás közepette emelte föl először átható szavát a gyökeres társadalmi orientáció érdekében, és mindjárt egészen új hangokat ütött meg. Sokunknak még ma is szokatlan ennek a tiszta evangéliumi szónak nem egy hangja. De a jövő nemzedék alighanem éppen ezekben a dolgozatokban fogja megbámulni és tisztelő elismerésével elhalmozni Prohászka sas-szellemének korát messze megelőző nemes szárnyalását.

Minden ​ünnep öröm és örömünk, tehát ünnepünk van, midőn Jézushoz közeledünk. Krisztust hordozni, bírni, Krisztussal élni szívtisztaságban a legmélyebb öröm. Látom az örömtelen embereket: sötétségben s az élet igájának kényszerében élnek; nincsenek megelégedve, nincs örömük... Ha van is műveltség és jó nevelés, de az életnek nem lesz tartalma és öröme Jézus nélkül. Nem lesz tisztaság s önbecsülés benne. A fennkölt, szent, erős öröm az igazi ünnep; ezt adja Jézus az Oltáriszentség vételében, misztikus csókjában!

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Prohászka ​Ottokár a XX. század eleji magyarság egyik legragyogóbb alakja. Új irányt hozott mind formában, mind szellemben. Formában megteremtett egy szokatlanul friss és páratlanul gazdag költői nyelvet, mely nemcsak a megszokott teológiai nyelvnek átcserélése, hanem a modern magyar irodalmi nyelvnek első megjelenése volt. Szellemben pedig diadala lett a vallásfilozófiai idealizmus s vele a katolikus gondolat reneszánszának. Egyúttal Magyarország, sőt Európa egyik legragyogóbb egyházi szónoka is volt. Prohászka Ottokár legnagyobb ereje azonban mégis egyénisége. Sikerének, hatásának ez a szinte elemezhetetlen gyökere. Mikor beszél, akkor ő maga sem veszi észre, hogy nem fényes pátoszát, sem ragyogó dialektikáját, hanem egyéniségének ízét élvezi mindenki. Magyarságunk összetört értékeinek idején nincs nemesebb és fölemelőbb öröm számunkra, mint az ő homlokára, erre a fénylő gondolat-földre feltekinteni, ahol nem tört össze semmi abból, amit a történelem kereszténynek és magyarnak hitt és hirdetett...

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

A ​köztudatban az él, hogy Prohászka a felnőtt korosztálynak, azon belül az értelmiségnek volt apostola és tanító mestere. Azt kevesen tudják, hogy nemcsak a fiataloknak, hanem a magyar cserkészetnek is barátja, ügyeinek legbátrabb szószolója volt. Ő hívta életre a Magyar Jövő ifjúsági könyvkiadó vállalatot, hogy minél szélesebb körhöz jussanak el a keresztény nemzeti eszmék ismerete. Prohászka egy egész generációnak volt szellemi vezetője, spirituálisa, nemcsak az esztergomi kispapoknak, hanem a trianoni katasztrófa után az ország fiatalságának is. Az itt közreadott _Iránytű_ épp ennek kézzelfogható dokumentuma. Minden fejezete olyan kincseket rejt, hogy napjainkban is nélkülözhetetlenek mindannyiunk számára. Külön köszönet mindazoknak, akik segítettek a „véletlenül” megtalált, mára már ismeretlennek hitt _Iránytű_ szövegének közreadásában. Célunk az, hogy a Prohászka által megmutatott irányt követve segítséget nyújtsunk a szülőknek, nevelőknek, cserkészeinknek az új ezredév alapjainak megteremtésében.

Prohászka ​Ottokár püspök (1858—1927) a századforduló magyar kereszténységének meghatározó, történelmi súlyú személyisége volt. 1945 után sajnos nálunk szellemi számkivetésbe kényszerült, 1947-ben még budapesti szobrát is ledöntötték. Szellemi, lelki örökségének ápolásáról ennek ellenére nem mondott le sohasem a magyar egyház, de csak a hetvenes évek közepétől kezdődhetett el valamelyes újraértékelése és felidézése korszakalkotó életművének. Nagyjából egy évtizedbe került ennek a Válogatásnak megszületése is, amely félszázados hallgatás után ismét nyilvánossághoz segíti azt, aki sírfeliratának márványtanúsága szerint „Magyarország apostola és tanítója". E válogatás készítésekor arra voltunk tekintettel, hogy mind kevesebben vannak, akik Prohászkát ismerik, s már egészen új nemzedékek számára is kell megpróbálnunk közel hozni a századforduló nagy apostolát, ráadásul egy gyökeresen megváltozott világban. Ezért igyekszünk bemutatni — amennyire lehetséges — a teljes Prohászkát: a főpap-lelkipásztort, a hittudóst, lelki írót, szociális apostolt, de különösen a látnoki géniuszt. Mert Prohászka — bár egész odaadással és együttszenvedőn saját korának élt —, messzire látón a jövőt is érzékelte, és e jövő számára is tudott eszmei irányt mutatni. Ez a Prohászka utat talál a mához, és a ma új nemzedékei számára is van mondanivalója a magyar jövő formálásánál. Ilyen impulzusokat és prohászkai tanácsokat kaphat pl. az elmélyült olvasó: „Voltunk-e már apostolai a kereszténységtől elidegenedett kultúrának, kik égni, fölvilágosítani, megérteni, szánni és szeretni tudnak? Azokra van szükség!… Mert a kultúra összes vívmányai dacára látjuk, hogy nem boldog a modern ember." „A 20. század hullámzó tengerén küzdő egyháznak millió szívre s kétszerannyi kézre van szüksége … Ezért ne tartsa magát a laikus az egyházban másodrendű katolikusnak! Mindnyájan testvérek vagyunk, … s mint királyi papság arra hivatva, hogy apostolkodjunk… A krisztusi élet nem kész, azt ki kell alakítanunk." „Mi a mai kor ragyogó eszméje? A demokrácia… Ezért az egyház fogjon össze a néppel!" „A szocializmus irreális váltóval dolgozik, földi jövővel biztat, csakhogy tele van utópiával és illúzióval." „Tudni, ismerni kell az igazat, alakítani a szépet, gyakorolni a jót s átélni az Istent!"

Prohászka ​Ottokár püspök a _„A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat”_ című tanulmányával 1893-ban a Pázmány-egyetem hittudományi karán a Horváth-féle pályázat díját nyerte el. Ennek a pályamunkának a rövidített kiadása ez a mű, amely a Szent István Könyvek sorozatában jelent meg. Schütz Antal így ír a díjnyertes pályamunkáról: A teológiát asztétikává, a dogmatikát lelki olvasmánnyá avatja; a teológiai levezetésekbe, sőt iskolás vitákba is meleg életet tud önteni, és a múltat úgy támasztja föl, hogy az élet közvetlenségével szól. S ez az életszerűség, mely a teológiát mint talán Pázmány óta soha magyar nyelven, egybe vonzó olvasmánnyá teszi, sehol nem csorbítja a mű tudományos értékét. Ma sem találni erről a kérdésről a teológia világirodalmában jobb összefoglaló monográfiát.

Prohászka ​püspök, aki az egyházmegyéje első adorátorának tisztében érezte magát igazán helyén, élete vége felé kezdett bele az Oltáriszentségről szóló elmélkedéseibe. Schütz Antal így ír e tanulmányokról: „Prohászka újat akar mondani arról a fölséges titokról, mely századok óta annyi kiváló lelket inspirált. És ezt csakugyan fölséges módon megtette. Ami az Élet kenyeré-ben Prohászka kezéből került ki, arról el merem mondani: így még nem írtak az Oltáriszentségről. Mintha a teremtésnek és a kinyilatkoztatásnak valamennyi hangja megszólalna tanúságot tenni a legédesebb nagy titokról, mintha az örök Szentháromság összes természeti és természetfölötti művei fölajánlanák színeiket és formáikat az eucharisztiás Krisztus-arc megrajzolására. Mintha Prohászka fenomenális kifejező tehetségének összes rostjai itt újra virágba borulnának, átitatva egy emberkorra kiterjeszkedő misztikai imaélet mélységeivel és egy hosszú apostoli és férfiúi küzdelmekkel teljes élet tónusaival. Soha lendületesebben, színesebben, sodróbb ritmussal nem írt Prohászka. Ennek meg is felel a hatás. Aki csak félig is fogékony lélekkel átengedi magát ezeknek a rembrandti színtengereknek és beethoveni hangáramlásoknak, ha még annyira száraz lélek is, előbb-utóbb belémuzsikálják a mélységes sensus eucharisticus-t.”

"S ​mit csináljanak e letargikus világ, a züllő Magyarország szomorú színterén azok, akik a kereszténység és a magyarság e dicstelen hanyatlásába belenyugodni nem bírnak, s akik az aléltság és a haldoklás dacára egy szellemileg és gazdaságilag megújhodott Magyarországról álmodoznak? Mit csináljanak azok, akik hisznek Istenben s az erkölcsi rendben, az életnek a halál ellen s a vérnek a métely ellen való küzdelmében? Mit csináljanak, akik a fehérre meszelt sírokat az élettel, a nagyvárosi kultúrát a kloákákkal, a nemzet igazi érzéseit és életösztöneit nyápic zsidó kölykök és tintasíberek üvöltésével és förmedvényével össze nem zavarják? Azok nem tanakodnak és nem okoskodnak, mert teljesen tisztában vannak azzal, hogy egyre jobban szítaniok kell a reakciót a lemondás, az önlenézés, a kishitűség ellen s sürgetniök és folytatniok kell a regeneráció folyamatát a haldoklás ellen". S vajon kikben bízik, kikre számít Prohászka, kikhez intézi szavait? Óh, nem az öregebb nemzedékhez, amely a"doktriner liberalizmus és a fonnyasztó intellektualizmus maláriás levegőjében nőtt fel". Óh, nem a liberalizmus megszállottjaihoz, akiknek mindegy volt, ki fizet adót, a magyar-e vagy az idegen, akiknek mindegy volt, ki tanul az egyetemen, a magyar vagy a zsidó. Óh, nem a francia forradalom eszméinek szektárius rajongóihoz, hisz ezekből az eszmékből született a liberalizmus, a szociáldemokrácia, a bolsevizmus. Prohászka a magyar fiatalsághoz szól. Elmondja, mit vár, mit remél tőle.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.