Ajax-loader

kollekció: Filozófia

“Tévedni emberi dolog, de azért velem is előfordulhat.”
(Rejtő Jenő)


Faludy ​György Rotterdami Erasmusról írt életrajzi regénye Londonban jelent meg 1970-ben, majd három évvel később németül is kiadóra talált. Az eredeti kézirat viszont elveszett a költő odusszeuszi vándorlásai során, így a magyar olvasóközönség a mai napig nem találkozhatott a regénnyel. Pedig a maga nemében páratlan műről van szó - Faludy a szó leghagyományosabb értelmében vett biográfiát írt, mégis egy kalandregény lebilincselő izgalmasságával volt képes bemutatni Erasmus életét. A művet most az angol kiadás alapján Szőcs Noémi Imola fordította magyarra, a szöveget a Költőfejedelem tanítványa, Orbán János Dénes gondozta.

A ​filozófusnak élményszerűvé kell tennie azt a csodálkozást, amelyet az emberi élet mélységével találkozó gondolkodás tapasztalata közvetít. A dologról kell beszélnie a dologról szóló értelmezésekkel szemben. Ezt a feladatát úgy teljesítheti, ha újra láttatja azokat a csodákat, amelyekből a gondolkodás kiindul, és ahová végeredményként, legnagyobb csodálkozására, vissza is érkezik. Minden bizonnyal ilyen a második személyre irányuló felelősségnek az a formája, amely az adás egyoldalú logikájához igazodik.

Covers_200567
Nagy ​gondolkodók Ismeretlen szerző
4
1

Megjelent: 1: ​Hol található? Ókori és középkori városok, kincsek 2: Mikor született? Magyar és világirodalom 3: Ki csatája? Ütközetek, ostromok és csaták az ókortól napjainkig 4: Mikor uralkodott? A régi római és a magyar uralkodók teljes listájával 5: Idézetek és szólások Híres mondások idegen nyelven is 6: Ókori istenek Mezopotámia, Egyiptom, Görögország és Róma istenei 7: Idegen szavak Közkeletű és kevésbé ismert idegen szavak és kifejezések 8: Ki fedezte fel? Gépek, találmányok, földrészek, felfedezők és feltalálók 9: Ki kicsoda a régi görögöknél? Hadvezérek, államférfiak, tudósok, gondolkodók, művészek az ókori Görögországban 10: Ki kicsoda az ókori Rómában Róma császárai időrendi sorrendben 11: Földi legek Hegyek, vizek, vulkánok, földrengések 12: Tudomány és technika dióhéjban 13: Eltünt városok Jerikó, Théba, Babilon és a többiek 14: Nagy gondolkodók Az ókori filozófusoktól az egzisztencialistákig 15: Ki kicsoda az ókori népeknél? Egyiptom, sumér, Babilónia, Kína, Japán Júdea, Punok és Hunok 16: Hogyan ejcsük? Közismert idegen nevek, szavak, kifejezések helyes magyar kiejtése 17: Mi történt a XI. században? Világtörténelem évszámokban 18: Árpád-házi királyaink Történelem évszámokban 19: Híres mondások 200 közismert szólás eredete és szerzője 20: Szállóigék idegenből 17 híres mondás latinul, angolul, franciául, németül és olaszul 21: Tudod-e? Történelmi tesztkérdések 22: Műveltségi teszt 300 kérdés általános témakörben

Azok ​az emberek, akik a mindennapok való világában élnek, gyakran szemük elől tévesztik egy másik világ távlatait, mely téren és időn túl létezik, s melyben a Teremtő kozmikus erői hatnak. Nem csupán véletlenül születünk a Földre - és még ha újra el is kell hagynunk, akkor "sincs vége mindennek". Életünkben minden dolognak van értelme, minden egyes esemény egy növekedési folyamat része. Eme fejlődés és előreható tökéletesedés célja az isteni eredethez való visszatalálás: a Fénnyel való egyesülés. Jankovich István, akit a klinikai halál állapotában szerzett tapasztalatairól szóló könyve tett világszerte ismertté, e kétkötetes művében most sajátos életfilozófiáját foglalja össze. Ahhoz, hogy megőrizhessük a Földet, gondolkodásmódunk radikális megváltoztatására van szükség. Az élet egyedülálló és csodálatos, jelentőséggel bíró jelenség; további fennmaradásának kereteit biztosítani - ez mindannyiunk feladata. A "Miért élünk a Földön?" evilági létünkre kíván elfogadható magyarázatot adni - és egyúttal azt is megmutatja, hogy ez mekkora felelősséget s milyen mérhetetlen lehetőséget jelent számunkra.

A ​polgári világ ma körülbelül úgy áll szemben a történelmi materializmussal, mint egy emberöltővel ezelőtt a darwinizmussal és egy fél emberöltővel ezelőtt a szocializmussal. Szidja, noha nem érti. Lassanként és elég nehezen felfogta, hogy a darwinizmus mégiscsak másvalamit akar, mint "elosztani" és "rabló kezét rátenni egy ezeréves kultúra gyümölcseire". A történelmi materializmus azonban még mindig elég jó neki arra, hogy éppen olyan balga, mint amilyen olcsó szólamokkal árassza el, olyasfajta szólamokkal, hogy az néhány "tehetséges demagóg" által kitalát "agyrém".

TARTALOM Előszó 7 Európa ​és a teologiko-politikai probléma 13 Machiavelli és a rossz termékenysége 21 Hobbes és a politika új művészete 33 Locke - a munka és a tulajdon 55 Montesquieu és a hatalmi ágak elválasztása 71 Rousseau, a liberalizmus bírálója 85 A liberalizmus a francia forradalom után 103 Benjamin Constant és az ellenzéki liberalizmus 107 Francois Guizot: a kormányzati liberalizmus 117 Tocqueville: a liberalizmus a demokráciával szemben 129 Zárómegjegyzés 141

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

It ​is hard to overestimate the importance of the contribution made by Dame Frances Yates to the serious study of esotericism and the occult sciences. To her work can be attributed the contemporary understanding of the occult origins of much of Western scientific thinking, indeed of Western civilization itself. The Occult Philosophy of the Elizabethan Age was her last book, and in it she condensed many aspects of her wide learning to present a clear, penetrating, and, above all, accessible survey of the occult movements of the Renaissance, highlighting the work of John Dee, Giordano Bruno, and other key esoteric figures. The book is invaluable in illuminating the relationship between occultism and Renaissance thought, which in turn had a profound impact on the rise of science in the seventeenth century. Stunningly written and highly engaging, Yates' masterpiece is a must-read for anyone interested in the occult tradition.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Filozófiai ​életünk legjelesebbjeinek (pl. Angyalosi Gergely, Heller Ágnes, Hévizi Ottó, Losoncz Alpár, Vajda Mihály) tisztelgése a jeles debreceni gondolkodó, Biró-Kaszás Éva előtt.

Életünk ​forrása, hajtóereje, színtere és boldogsága, az emberi lélek, az elmúlt évszázadokban fokozatosan leértékelődött és háttérbe került. Az ember érzelmi lényként születik, és arra hivatott, hogy ép lélekkel élje át az életét. A mai világban azonban egyre nő az elidegenedés eredeti önmagunktól és a Természettől. Az emberiség történelmi jelentőségű eseményei ma a lélek színterén zajlanak. Minden tudás közül a legfontosabb az élnitudás. Könyvünk útikalauz az elidegenedés megértéséhez és legyőzéséhez, lelkünk teljes fényének felfedezéséhez, feltárja a lélek tiszteletének több mint 7000 éves eszmetörténetét, megvilágítva az elidegenedés legyőzéséhez vezető utat. Eközben fény derül az emberiség rendkívüli múltjára, az ősi bölcsesség, a Természet-vallás és a legújabb tudományos eredmények megdöbbentő, részletekbe menő egyezéseire. A lélek varázsereje abban rejlik, hogy életünket, ha élünk vele, valami különös többlettel ajándékozza meg, szépséggel, együttérzéssel, társakkal, gyógyító erejű, titokzatos sorsközösséggel.Olyan többlettel, ami hozzátartozik lelki egészségünkhöz. Ez a könyv azért íródott, hogy megalapozza a lélek újjászületésének korszakát.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Gyenge ​Zoltán tematikailag folytatja előző könyvét, számos tekintetben azonban el is tér tőle: a kötet a félistenek, héroszok és az emberek világába enged betekintést. Ismert és kevésbé ismert mítoszok kerülnek új megvilágításba, legyen szó Oidipuszról, Héraklészről, Elektráról és a Tantalídák vétkéről, Médeiáról, vagy akár a trójai háborúról, az arany-gyapjú legendájáról. Az elemzések az első részben megszokott módon zajlanak: a történeti leírásokat mitológiaelméleti kutatásokkal veti össze, hozzá gazdag képanyagot társít a művészettörténet nagy korszakainak a kontextusába helyezve. Erre épül a filozófiai és eszmetörténeti elemzés, valamint a szóbeliség képi reprezentációjának kérdése. Az esszészerű forma, teret hagyva a szabad asszociációnak, a filozófiai horizont kiszélesítésének, valamint az ikonológiai és ikonográfiai elvek alkotó szellemű használata teszik élvezetessé a szöveget, melyet az első kötetben lefektetett alapelv vezérel: az önkény és a tévedés jogát fenntartva hív gondolkodásra.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Mi ​az idő? Miért különbözik a természet idősíkja és az egyén szubjektív időélménye? Milyen változatai vannak az emberi közösségek által megalkotott, társadalmilag determinált időnek? Miként jelenítik meg az időfelfogás sokféleségét a különböző tudományok? – Ezekre a kérdésekre keres választ a kötet szerzője. Munkája első fejezetében az időetimológia és az időértelmezések általános kérdéseinek rövid áttekintésére kerít sort. Ezt követően a megkonstruált idő sokszínűségét vizsgálja a prehisztorikus kultúráktól a görög idővilágokon át a középkori és a modern európai időfelfogásig. Önálló fejezet foglalkozik az idő és a munka világával, amely a munkaidő kialakulásának történeti folyamatait elemzi az ókortól napjainkig. A következő két fejezet a szubjektív idővel és az egyéni idő és emlékezet különböző dimenzióival foglalkozik. Ezt követően kerül sor a különböző tudományok (filozófia, antropológia, szociológia) időkoncepcióinak elemző bemutatására. A munka utolsó fejezete a pedagógiai időkoncepciók történeti vonatkozásait tekinti át, illetve a jelentősebb hazai és nemzetközi kutatások eredményeinek összegzésére tesz kísérletet. A kötetet a filozófia, a pszichológia és a pedagógia iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk.

A ​kötet a kortárs színház intermediális szigeteit kutatja. Technológia, színház és mozgóképek a boncasztalon. A magyar és nemzetközi színház- és médiaelméleti diskurzusok el- és átrendezésével célja (újra)értelmezni izgalmas alkotói módszereket, rendezői törekvéseket, előadástípusokat. Központi kérdése, hogy a mozgókép elterjedése miképpen formálta a színház hagyományait. A könyv fókuszában a képek és a nézés (szokás)rendje áll, valamint olyan színházi alkotók, akik számolnak a valóságot alakító médiumok összefonódásaival, illetve ezek színreviteli lehetőségeivel. Hazaiak és külföldiek egyaránt: Hudi László, Bodó Viktor, Mundruczó Kornél, Frank Castorf, a Wooster Group, a Gob Squad, a Hotel Modern. A fejezetek az idő érzékelése, a jelenlét módozatai, a narráció típusai, valamint az erőszak reprezentációi mentén vezetik az olvasót a médiumok színpada felé. Ahol a Képkalapács lecsap: dobozéletekre, ötödik falra, radikális jelenlétre, szörnyeteg struktúrára. A költőként régóta ismert Deres Kornélia első monográfiája. Deres Kornélia (1987, Miskolc) költő, színháztörténész, szerkesztő, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa. Tanulmányait az ELTE BTK magyar és angol szakjain végezte, 2011-től ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola ösztöndíjas hallgatója. 2015-ben doktori fokozatot szerez (PhD, summa cum laude). 2003 óta publikál. _Szőrapa_ című első verseskötete (JAK-füzetek, 2011) Makói Medáliák-díjban részesült. Írásait eddig német, cseh, szerb, szlovén, horvát, lengyel és bolgár nyelvre fordították le. 2011 óta a JAK felolvasó-színházi sorozatának gazdája. 2014-ben a Visegrád Irodalmi Ösztöndíj program résztvevője Prágában, 2013-ban DAAD fiatal kutatói ösztöndíjban, 2011-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült. Több művészeti szervezet mellett tagja az MTA Köztestületének és az International Federation for Theatre Research-nek.

Az ​Elmélkedések e fordítása a sztoikus hagyományba ágyazott filozófiaként mutatja be Marcus Aurelius császár klasszikus művét. "A legjobb módja a védekezésnek, ha nem leszünk hozzájuk hasonlók. Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok szüntelenül ostromolnak - ő viszont rendületlenül áll, és körülötte elcsendesül a habzó forgatag."

A ​kötet olvasókönyv a keresztény hitigazságokhoz. A példákon, példabeszédeken keresztül a növendékek gyönyörködve sajátítják el a hittani ismereteket. Egy-egy elbeszélés elmondása vagy felolvasása 8-10 percet vesz igénybe. Az így közölt tanítás könnyebben és mélyebben behatol a gyermek lelkébe, mint a hosszas, de elvont magyarázat. Játszva tanulni – ez a modern pedagógia jelszava –, és a hitoktatónak is mindent el kell követnie, hogy ezt az igényt kielégítse.

Az ​indiai jóga és szánkhja tanításába Platón idea-tana szolgálhat számunkra bevezetésül. Platón szavai szerint a mi érzéki világunkon kívül létezik egy nem érzéki világ is; ennek a „tárgyait” nevezte ő ideáknak. Az ideák hona egy ég fölötti hely, ahová csak valamilyen mágikus úton pillanthatunk be. A _valóságos_ létezők: ezek az ideák, amelyek sem nem keletkeztek, sem el nem múlnak, a földi dolgok pedig, amelyeket mi itt tapasztalunk, már csak _utánzatai_, hasonmásai az ideáknak. Az ideák ugyanis az érzéki világban is részt vesznek (methexisz), közösségben vannak (koinónia) a dolgokkal, és jelenlétük (paruszia) teszi a dolgokat realitássá. (Eddig Platón.) Azokat a valóságos létezőket, ideákat, amelyek a földön _állandóan_ „jelen vannak”, a szánkhja foglalja rendszerbe (ez az alább következő „valóságok rendszere”); az ideák közvetlen megpillantásának „mágikus” útja pedig nem más, mint maga a jóga. A hagyomány szerint a szánkhja-rendszer alapítója: Kapila. Ő sorolja föl (szánkhja = felsorolás) azt a 25 valóságot (tattvát), amelyeknek a táblázata itt, az első fejezetben található. A szánkhja tanításait jóval később (kb. Kr. u. 2. század) Ísvarakrisna szedte 72 kétsoros versbe, ez a Szánkhja-káriká (= Szánkhja-versek). A jóga eszméje már a Kr. e. 1000 táján keletkezett írásokban felbukkan. A jóga „elméletének” a Kr. e. 2. századi rendszerbe foglalása, a Jóga-szútrák Patandzsali nevéhez fűződnek. (A _szútra_ jelentése: vezérfonál.) Patandzsaliról semmi bizonyosat nem tudunk. A jóga-szútrákhoz kommentárt (bhásját) készített Bhodzsa (Kr. u. 1000 körül) és Vjásza (Kr. u. 5. század). Ez utóbbi a Vjásza-bhásja (Jóga-bhásja), amelyhez további alkommentárokat írt Vácsaszpati-Misra és Vidnyána-Bhiksu. A szútra csak ’vezérfonál’, tehát többnyire nem mondat, hanem sokszor csupán néhány felsorakoztatott emlékeztető szó a tanítómester számára, aki aztán a szavakba zárt tételt élőszóval kifejtette, mivel ő tudta, hogy egy-egy szón mit kell érteni. _A Szerző_

ITT ​MINDENNEK KELL LENNI” Bevezető A valóságban felébredni – Hamvas Béla. Egy életút állomásai fotókban, írásokban, filmben elbeszélve című kötethez „A személyiség titkát, egyedüliségét – mondja Bergyajev –, senki sem értheti teljesen. Az emberi személyiség sokkal titokzatosabb, mint maga a világ.” – S valóban, alig van megfoghatatlanabb, mint ez a pillanatban önmagára találó személyes konstelláció, ami egy emberi élet a maga legbensőbb rajzolatával, s amelyben gyakran a külső és nyilvános élettények látszólagos mindennapisága semmit nem sejtet a „belső tájak hallatlan változatosságából”. Van olyan – írja Hamvas Béla egy helyen –, akinek élete „magányosnak, csendesnek, eseménytelennek látszik, és sorsának vad kalandjai, szédítő veszélyei, keserű kísértései és feneketlen szakadékai nagyobbak, mint egy hódítóé, aki három világrészben járt és háromszáz csatában vett részt.” Minden életrajz elégtelensége, minden biográfiával szembeni bizalmatlansága, amely Hamvas megnyilatkozásaiban életművén végighúzódik, az ember személyes életének ebben a megfoghatatlanságában, külső és belső összemérhetetlenségében gyökerezik: hogy épp az életnek a legfontosabb mozzanatairól, szakadékairól és örvényeiről, felismeréseiről, örömeiről és világosságáról, arról, hogy „miként lesz az ember azzá, ami”, vagy hol van az, ahová „számtalan horizonton átlobbanva” elérkezhet, tényszerűen senki nem szólhat. Éppúgy nem, ahogy senki sem él nyilvános térben és időben, és senki nem ismer önmagában vett „teret” és „időt”, csakis a személyes átélésben megvalósuló „helyet” és „pillanatot”, amelyet az ember – miként Hamvas mondja – a végtelen időből és a határtalan térből leszakítva saját sorsává formál. „Rilke mondja: Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer.” – Gyakran idézi fel Hamvas a kilencedik Duinói elégia e szakaszát, majd egy helyütt hozzáfűzi: „A pillanat. Ez a személyesség”. De éppen a létezésnek ez a leghalkabb és legtünékenyebb vonása hatja át számára is azt a semmilyen külső mozzanatban nem rögzíthető eleven személyességnek a képét, amelyből – Rudolf Kassner szavaival – „egyszerre sugárzik a megrendültség, s mely telítve van azzal a döbbenettel és szomorúsággal, hogy egyetlen embernek, egyetlen arcnak mennyi mindent és mily megfoghatatlan életet kell megtartania és magában rejtenie.” Mintha éppen erről, a világ számtalan arculatát és rajzolatát magára öltő és átvilágító, mindent felvállaló személyes élet követelményéről és benső igényéről szólna Hamvas Béla önmagával kapcsolatban is, mikor Rudolf Pannwitz Weg des Menschen (Az ember útja) című kis könyvének egy lapjára írja megjegyzését: „Törvényhozónak lenni – Istenem! – még ennek is! Itt mindennek kell lenni, mert nincs senki. Milyen jó lenne legalább valaki – ”. Nem csupán a magára maradottság, vagy amint másutt fogalmaz, „a valódi közösség kínzó hiánya” rajzolódik ki e megjegyzésből, sokkal inkább az emberi személynek egy olyan sajátos távlata, amelyben „a súly nem a produkcióra, hanem az emberi személy intaktságára esik.” Ismét egy olyan mozzanat, amely nemcsak minden kívülről közelítő élettörténetnek, hanem a megfogalmazhatóság csaknem valamennyi formájának ellenáll. Lehet-e bármilyen nyilvános mértéke egy effajta távlatnak, vagy a lét eredendő állapotára megnyíló fokozott érzékenységnek? Személynek lenni ebben az értelemben inkább a végső dolgoktól való érintettség, amely az életrendet a legkisebb mozzanatokig átjárja, a „valóságban való magatartás”, ugyanakkor intenzív igénye és tudata annak, hogy „az egész létezésért, az eredeti tisztaságnak magasabb fokon való helyreállítása érdekében tett erőfeszítésben neki magának személyesen és felelősen részt kell vennie.” A létezés ősképének helyreállított tisztasága azonban nemcsak a végső kérdések rendjéről és súlyáról tud, hanem ugyanúgy a felemelt és felszabadult élet világosságáról is, a pillanattal egybefonódó átélés időtlen jelenlétéről, hogy mit jelent „szabadon játszani”, hogy „milyen jó gyermeknek lenni és a tündöklő nyárba nevetni”, milyen öröm azzal a tiszta, égszerű kékséggel látni, amelynek mértéke „a tenger és a csillagos ég”, és amikor az ember „úgy él, mint a fák testvére”. A létezés egészéért való helytállás Hamvas számára az emberi személynek is az egészét követeli, az „éber, univerzális személy” megvalósítását és jelenlétét, amelynek súlypontja már kívül van minden körülményen és szövevényen, amelynek „teljes és igaz volta az aranykori tudaton nyugszik”, amelyből nem hiányzik semmi, „élét nem vesztette el, fénye, illata, aurája ép”, s amely – miként Hamvas mondja – az egészet azért tudja elfogadni, mert maga is egész. Amit a jelen kötet megidézni kíván, ezért inkább a személyességnek ez a „fénye és aurája”, s mindaz, ami benne egybegyűjtve megtalálható, valamiképp erről az elbeszélhetetlenről kíván szólni: kép, szó és film ebben a közelségben kísérli meg Hamvas Béla portréját megrajzolni, életének és művének állomásairól számot adni, megsejtetni és közelebb hozni azt, hogy ennek az útnak mennyi mindent, és milyen megfoghatatlan életet kellett megtartania és magában rejtenie. Palkovics Tibor

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Joze ​Vogrinc műve a tévénézés folyamatát és társadalmi szerepét elemzi, a televíziózás minden apró részletére kiterjedő figyelemmel. Bár a könyv első megközelítésre talán elvontnak és elméletinek tűnik, mégis: a jelenségek aprólékos, kimerítő számbavétele - és azok értelmezése - révén az oly ritka, alapozó jellegű kézikönyvek közé sorolhatjuk. Az elmélettel Vogrinc csupán a rendszeresség és következetesség kereteit teremti meg, hogy aztán sorra vegye az életünkben oly ellentmondásos szerepet betöltő „tévézés” minden vitatott aspektusát. Különös figyelmet szentel a NÉZŐ-nek, akit nem elvont kategóriaként kezel, hanem nőt, férfit, gyereket Iát benne, sajátos igényekkel rendelkező közönséget: egyént és csoportot. A tévés műfajok hatásmechanizmusának elemzésével az átlagolvasónak is „tévé-esztétikai” alapfogalmakat kínál - és elméletileg szilárdan megalapozott fogódzókat: miként viszonyulhatunk a tévézéshez.

Török ​Endre - ez a név fogalom volt az 1960-as évektől kezdve több mint negyven esztendeig a budapesti bölcsészkaron, és az kell maradjon azután is, hogy 2005-ben, nyolcvankét évesen eltávozott közülünk. A kiváló irodalomtörténész, esszéista, kritikus és szerkesztő tanárok nemzedékeit nevelte föl, eléjük állítva a 19. századi nagy orosz írók, elsősorban Tolsztoj és Dosztojevszkij szellemi-lelki örökségét. Életművének foglalatát tartja most kezében az olvasó: négy könyvét, összegyűjtött esszéit és kritikáit. Tanítványainak főhajtásaként a válogatás mellett biográfia, bibliográfia, elő- és utószó egészíti ki a könyvet. Ajánljuk diákoknak, tanároknak, és mindazoknak, akik gondolkodni és olvasni szeretnek.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Covers_414231
Filozófus ​a műteremben Ismeretlen szerző
0
1

Ha ​van a mi mesterségünknek eleven klasszikusa, Radnóti Sándor bizonyosan az. És mielőtt az ilyen ünnepi kötetek esetében amúgy megbocsátható elfogultság vádja felmerülne: ez a megállapítás most elsősorban nem is a kivételes kvalitásoknak és teljesítménynek szól, hanem az eddigi életmű természetének. Klasszikusan kiegyensúlyozott, arányos, minden pontján megkérdőjelezhetetlen tudásra és mindig elfogulatlan kíváncsiságra alapozott mű ez, amely nem ismeri centrum és periféria különbségét, sem témában, sem kidolgozottságban. Klasszikus tehát, de sohasem klasszicizál. Mindig van játéka is: ha klasszikus témához nyúl, enged nem-klasszikus csábításoknak, másfelől pedig bátran választ nem-klasszikus témát, és megkeresi benne a klasszikust, vagy éppen ő teszi azzá. Még külső habitusa is ilyen: szivar és nyakkendő. Amihez néha báránybőr kucsmát húz. Ez lehet a mi egyedüli mentségünk is. Mert nagyon nehéz klasszikus szerzőt méltón ünnepelni. Igazodni arányaihoz, betartani mértékeit, vigyázni a körvonalakra, jól megragadni a középpontot, kidolgozni a széleket. Egy efféle kötet annyi külső tényezőtől függ, annyi esetlegesség befolyásolja. Csak a megnyíló játéktér rugalmasságában bízhatunk. Négy csoportba rendeztük az írásokat, a személyestől haladva a távolibbak felé. E táguló horizontok nem egyetlen tengelyen helyezkednek el, inkább az érdeklődés eltérő, körcikkszerű terepeit jelzik: képvilág, filozófia- és esztétikatörténet, irodalom. És nem is homogének. A személyesbe nemcsak az ünnepelt személyére történő közvetlen vonatkozás, de a szerzők kiemelten személyes megszólalása is beletartozik, a képbe a mozgókép is. Biztos van tanulmány, ami kerülhetett volna másik csoportba, ahogyan elképzelhető lett volna másfajta csoportosítás is. És bizonnyal akadnak fontos szerzők, akik valamilyen oknál fogva nem kerültek a kötetbe. Csak remélni tudjuk, hogy a kötet így is kiállja az ünnepelt közismerten kritikus, ugyanakkor mindig méltányos tekintetét. Isten éltesse még nagyon sokáig! (Somlyó Bálint és Teller Katalin, a kötet szerkesztőinek előszava)

Az ​Attraktor kiadó Nietzsche-sorozatának újabb kötete. A szerző kéziratos hagyatékában amely Nietzsche elméjének elborulása előtti jegyzeteit is taqrtalmazza rengeteg fontos szöveg maradt meg, melyeket már nem volt ideje kötetbe rendezni. Később több mint utólag kiderült: torzított, manipulált szövegű kiadás készült ezekből a töredékekből, ám néhány éve hozzáférhető a jegyzetek betűhív, kronologikus, változatlan szövege. Ezekből válogattuk ki a legfontosabbakat, mégpedig tematikus csoportosításban. A harmadik kötet a hatalom akarásával és az örök visszatérés motívumával kapcsolatos töredékeket tartalmazza. Belefáradtak a barbárságba, ahogy ma a civilizációba fáradunk bele. Metafizika és vallás helyett az örök visszatérésről szóló tanítás. Nem vagyok eléggé korlátolt egy rendszerhez még a saját rendszeremhez sem...

„A ​lehető legalapvetőbb intellektuális probléma a demokrácia versus totalitarizmuskérdés” – vallotta az amerikai neopragmatikus filozófus, Richard Rorty (1931-2007). Manapság, a globalizáció korszakában ez a kérdés szerinte nem hogy elhalványult volna, de még annál is nyomasztóbban árnyékolja be jelenünket, mint amennyire az égető volt a hidegháború évtizedeiben. A kortárs demokráciákkal szembeni legnagyobb kihívást azok a veszélyek jelentik ugyanis Rorty szerint, amelyekkel a globalizációs folyamatok antidemokratikus következményekkel is terhes fejleményei folytán kell szembenéznünk. Mindeközben Rorty ízig-vérig filozófus, s az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb hatású gondolkodójaként tartják számon. Szerteágazó, anti-autoritárius indíttatású megfontolásai révén azonban mindenekelőtt a társadalmi reménynek – az osztálynélküli társadalom eszménye iránt táplált reménynek – kíván helyet teremteni, e reményt igyekszik a tudás eszményének a helyébe állítani. Talán nem jogosulatlan tehát, ha úgy véljük, Rorty filozófiája – „filozófia a globalizáció árnyékában”. 2008 decemberében ezzel a címmel rendeztünk konferenciát Miskolcon, hogy megemlékezzünk a filozófus munkásságáról, halálának egy éves évfordulóján. Kötetünk, mely e konferencia anyagát tartalmazza, a hazai recepció elmélyítésének szándékával igyekszik azt a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tenni.

A ​tanulmány az ízlés politikáját – a politikai esztétikának nevezett beszédmódot – vizsgálja a Dicsőséges Forradalom utáni brit társadalomban, és arra keres választ, hogyan kapcsolódott össze az ízlés és a politika az ancien régime-ben. Az elemzés a kor egyik legjelesebb brit gondolkodója, Edmund Burke esztétikai és politikai nézeteinek összefüggéseit feltárva közelíti meg a kérdést. Kiemelt figyelmet fordít a politikai autoritás esztétikai megalapozhatóságára, majd a Burke által védelmezett arisztokratikus politika- és társadalomfelfogást szembeállítja az ízlés kritikusainak, a kor radikális és demokrata íróinak – köztük Thomas Paine, Mary Wollstonecraft és James Mackintosh – nézeteivel. Pető Zoltán (1986) az ELTE BTK-n szerzett történelem és esztétika szakos diplomát 2012-ben. 2014-től a Molnár Tamás Kutató Központ ösztöndíjas kutatója, 2015-től a PPKE BTK politikaelméleti doktori iskolájának hallgatója. Kutatási területe a konzervatív politikai gondolkodás története, főképp a XVII–XIX. századi angolszász konzervativizmus.