Ajax-loader

Saláta / #463

Mesék Rukkoláriából - Interjú és prerukk

2.2

A Rukkmag Olvasóklubban ültünk egymással szemben, és tisztában voltam azzal, hogy nem készültem fel ugyan a riportra, de ezt a személyes találkozót kár lenne kihagyni interjú nélkül. Előző napokban kaptam meg a Mesék Rukkoláriából című mesekönyvét, amely egyébként tegnapelőtt jelent meg (július 30.), alig-alig volt időm belekapni négy mesébe, de azok példátlanul elbűvöltek. Lesz, ami lesz, gondoltam, megkérdezem, hogy „Judit, egy interjú…?” És ő rábólintott. Én pedig szuperül elügyetlenkedtem az ő profizmusa mellett. Király volt.
Emberek: Bódai-Soós Judit, és az ő (meg a Rukkola közösségé, ez tuti) mesekönyve, a Mesék Rukkoláriából!

Mesélj egy kicsit magadról, a Rukkolával való viszonyodról!
Majdnem az első napokban csatlakoztam a Rukkolához, 2012-ben. Kisbabát vártam – aki majdnem egyidős a rukkolával – így elég jól el tudtam merülni a rukkolás-happolás témában. Magántanárként dolgoztam, de addigra már leadtam a tanítványaimat. Volt egy pauza, amikor megszületett szeptemberben a pici, de később újra belevettetem magamat a könyvcsereberébe. A költségvetés a gyermek megérkezésével átrendeződött: addig akár havi tízezer forintot is elkölthettem könyvekre, akkor ez a tétel Peti megérkeztével átlényegült pelenkára és egyéb csecsemőgondozási tárgyakra. Nagyon sokat köszönhetek a Rukkolának, mert jelentős összeg befektetése nélkül is lettek új könyveim, ami egy magamfajta könyvmolynak létkérdés.

MM(30028).jpg

Az írónő és kisfia

Annyit azért árulj el, hogyan lesz egy matematika szakos tanárból, aki egyetemen szívta magába a tudományt, meseíró?
Inkább az a kérdés, hogy hogyan lesz egy könyvmoly íróból matektanár. :)
Ugyanis az írás és olvasás volt előbb. Verseltem már ovisként, és írtam mindig, ha kellett, ha nem. A matematikával meg szerencsém volt, nem kellett tanulni, csak érteni, azzal meg nem volt gond, így mellette mindig maradt időm olvasni, írni.

Hogy született meg az első mese?
Ahogy mondtam az előbb, nagyon sokat kaptam a Rukkolától, szerettem, kötődtem hozzá, mert sok új könyvet köszönhettem neki. Említettem a költségvetés átrendeződését is, és annyira örültem, hogy mégis hozzájuthatok új művekhez, hogy … kifolyt belőlem egy mese. Elküldtem Adriánnak (Kovács Adrián, a Rukkola akkori tulajdonosa, megjegyzés: szerkesztő), hogy ezzel a mesével köszönöm a Rukkola élményt, és szeretném felajánlani a közösségnek, meg, ha érdekel, akkor kerek mesekönyv is lehet belőle. Jöttek az ötletek egymás után, amelyekből éreztem, hogy össze fog állni egy kötetnyi mese.

Adrián mit szólt hozzá?
Egyből ráharapott, nagyon tetszett neki. Mondta, látatlanban „megveszi”. Éppen tárgyalt egy kiadóval, talán szakácskönyvben gondolkodtak, de ez sokkal jobb ötletnek tűnt számára. (Megjegyzés neked: Remélem, hogy ezzel nem kotyogtam ki valami műhelytitkot…)

Honnan jöttek a nevek? Happrarukk, Happmester? (én Happramorgót mondtam elsőre… amin Judit finoman elmosolyodott, hogy olyan név nincs benne. Juj! Itt vallottam be, hogy adhoc jött a mai interjú ötlete)
Ezeket nagyon nehéz megmondani, honnan jönnek, csak úgy jönnek. (nevet)

Azt azért kijelenthetjük, hogy a neveknek van kötődésük a Rukkolához.
Persze, abszolút. Ez egyébként nagyon érdekes, az a munkamódszerem, hogy előbb megírom a történetet, aztán sokszor napok, vagy egy-két hónap is eltelik, mire megérkezik hozzám a cím. Itt viszont a címek jöttek, jöttek, amelyek determinálták a történetet. Pont azért, mert Happra, meg Rukkra, Happmester a hoppmesterből, érted?

Persze. Mennyi idő alatt született meg ez a mesekönyv?
3 hónap alatt készült el az első 13 mese. Akkor vártunk egy kicsit, mert szükség volt plusz egy történetre, amelyet közösségi mesének szántunk. Kértünk ötleteket a rukkolináktól, rukkoléróktól, és kaptunk is bőséggel néhányat. Átgondoltuk, kiválasztottuk, melyik lenne a legjobb ehhez a könyvhöz, Két ötlet volt, ami ihletet adott, ezek felhasználásával írtam meg az utolsó mesét – emiatt ez később készült el, mint az összes többi.

Kinek a munkáját dicsérik a rajzok?
Az illusztrálásra pályázatot írtunk ki, amikor elkészült a mesekönyv. Érkeztek is bőven rajzok, szebbnél szebbek, amiket a Rukkola szerkesztőivel közösen zsűriztünk, és így választottuk ki Szabó Szilviát a mesék illusztrálására.

Könnyen írsz?
Ez változó, van, amikor kifolyik belőlem a mese, máskor pedig semmi sem jut eszembe. Írói válság évente egyszer, januárban szokott elérni, szinte menetrendszerűen. Az első ilyen alkalommal rettenetesen megijedtem, hogy úristen, soha többé nem tudok majd írni, de napjainkban már rutinosan kezelem. Macerás vagyok, elpiszmogok az írással. Lehet, azért, mert elég igényes vagyok, a szerkesztőknek nincs sok munkája a műveimmel (ezt ők szokták mondani). Először mindent papírra írok, tollal. Aztán gépbe viszem, javítom. Kinyomtatom, átolvasom, javítom, aztán visszajavítom a gépben is.

Részt veszel a Rukkola negyedik születésnapi rendezvényén?
Sajnos nem, mert szombatra esik. Ritka az a hétvége, amikor itthon vagyunk, Budapesten, négy hétvégéből egyszer csak. A szülők vidékiek, és hozzájuk megyünk, ezek előre betervezett utak, nehéz rajtuk változtatni.

Kiknek ajánlod elolvasásra a Mesék Rukkoláriából című könyvedet?
Felnőtteknek, iskolás gyerekeknek biztosan, de főleg olyanoknak, akik ismerik a Rukkolát. Egy mesét felolvastam a Rukkmag Olvasóklubban, néhány hónapja – ahol csak felnőttek voltak, egy tizenéves tini kivételével –, és nagy tetszést aratott a történet. Jó volt látni, ahogy felnőtt embereknek elnyílik a szája a közösségüket érintő mesét hallgatva. Természetesen gyerekeknek is jó szórakozás lehet, sőt! Biztos, hogy vannak nagyobb gyerekek a Rukkolán, akik el fogják olvasni.

Nehezebb a gyerekeknek írni? Ki a te olvasóközönséged? Tudom, hogy a Dörmögő Dömötörnek is írsz.
Az első, ami zakatol a fejemben, hogy – bocsánat mindenkitől – a gyerekek igényesebbek, mint a felnőttek. Annyi mindenre kell náluk figyelni, például a szóhasználatra. Van egy szint náluk, akiknek nem is tudok prózát írni, gondolok itt az óvodásokra. Nekem nagyon nehéz arra a gondolkodási szintre nívósan leegyszerűsíteni a mondanivalót, ezért inkább iskolásoknak szólnak a könyveim. A kicsiknek viszont verseket írok nagy örömmel.

13.1.jpg

Egy kép a mesekönyvből

Tudom, hogy verselni is szoktál. Olvasni mit szoktál a műfajban?
Babits Mihályt, Vörösmartyt, Vajda Jánost, Arany Jánost, József Attilát. Lehet, hogy „maradi” vagyok, de a klasszikus értékeket szeretem. Nyitott vagyok ezentúl is, de azok a versek, amelyeket ma modernnek mondanak, amik ma divatosak, azokkal kapcsolatban úgy érzem, hogy elkapkodottak, valójában nincsenek megírva. Nincs a mondatnak eleje, vége, nincs írásjel, nincs nagybetű, semmi sincs, ami keretet ad, ami összefog. Amikor ilyen vers kerül elém, úgy érzem, a különbség a klasszikus és az ilyen modern alkotás között, mintha innék itt is, ott is egy teát. A tea finom, azzal nincs baj. Csak az egyiket finom mívű porcelánban szolgálják fel, megadva a módját, a másikat meg odalökik elém egy műanyag pohárban. Nos, nekem a porceláncsészés jelenti az élvezetet. A modern verseket lecsupaszítják, aztán találja ki az olvasó, hol a mondat eleje, vége, hol hangsúlyozzon.
Évek óta vezető szerkesztője vagyok az Élő Magyar Líra Csarnokának, ahol szerkesztőtársaimmal hasonló értékrendet vallunk a versekkel kapcsolatban, és küldetésünknek tartjuk, hogy felleljük és közkinccsé tegyük a kortárs líra klasszikus gyöngyszemeit.

Karinthy Frigyesnek is van ilyen verse.
Nem is mondtam, hogy ő nem modern. Egyébként nekem is van. A kíváncsi ember kísérletezik, játszik, mert ebből is tanul.

Az igaz. Tehát egy vers számodra akkor élvezhető, ha van eleje, vége, közötte normális tartalom?
Igen, így van. Elején nagy betű, végén pont, és közötte írásjelek, ahogy kell, de természetesen a forma csupán a míves csésze, ha a tea rossz, akkor hiába a szép porcelán.

Szerintem ez tökéletes akkord a beszélgetés lezárásához, hiszen a műved is hasonló az utolsó mondatodhoz: igényes mű, szép köntösben, kiváló illusztrációval. Judit, köszönöm szépen a beszélgetést!

Figyelem! Most szerzői rukkon a könyv, szerezd meg te is a Rukkola saját mesekönyvét!

Blog_logo